Az MSZP elhúzódó belső harca

Gyurcsány Ferenc Szili Katalin bukása után átvette az MSZP irányítását. Hiller István egyelőre még a helyén maradt, ám a választási előkészítő bizottságban, az MSZP de facto pártelnökségében Gyurcsány közvetlen alárendeltjeként dolgozik tovább, egészen addig a pillanatig, amíg őt is a süllyesztőbe küldi a szocialistákat három év alatt maga alá gyűrő gyurcsányista pártfrakció. Szili Katalin bukását és Sólyom László győzelmét közvetlen politikai haszonná leginkább az ország pillanatnyi miniszterelnöke tudta átfordítani.
Szili köztársaságielnök-választási kudarcának megértéséhez a kulcsot a hét végi, zárt ajtók mögött zajló MSZP-kongresszus adta meg. Az itt történtek ismeretében összerakható az eddig töredékhalomban levő mozaik, összerakható a kép, a Szili-ellenes gyurcsányisták történéssorozata. Ebből a perspektívából érthető meg az SZDSZ távolmaradása, hisz Kunczéék tudták, Gyurcsány részéről semmilyen retorzióra nem kell számítaniuk, tudták, hogy szavazóbázisukat különállásukkal úgy tudják stabilizálni, hogy sem minisztereiket, sem a kormányzásból szépen profitáló holdudvart semmiféle kár nem fogja érni amiatt, hogy nem szavaznak. A hét végi eseményekből érthetjük meg igazán azt is, hogy Szili második és harmadik fordulós eredményéből miért hiányoztak szocialista szavazatok, s ha konkrétan nem tudjuk is, hogy a titkos szavazás leple mögé bújva ki adta közülük Sólyomra voksát, a kör, a kiszavazók köre jól körülírható, s tán nem állunk messze az igazságtól, ha azok között keresgélünk, akik Gyurcsány mögé sorakoztak az utóbbi évek szocialista belháborúiban.
Ha majd akad egy Esterházyhoz hasonló irodalmi nagyság, aki a Termelési regényt megközelítő színvonalú műben mutatja be 2005 Magyarországát, akkor e könyvből a gyurcsányista újmagyar hét végi remekei, az MSZP-kongresszusi nyilatkozatának kezdő mondatai nem hiányozhatnak: „Erkölcsi fölényünk egyértelművé vált a jobboldallal szemben. A következő hónapokban bizonyítjuk a társadalom számára, hogy hiteles, felelős, tisztességes politizálást csak tőlünk várhatnak. Az államfőválasztás két napja ismét megmutatta, mi vár a köztársaságra, ha azok térnek vissza a hatalomba, akik számára a parlamentáris demokrácia csupán díszlet a hatalomért folytatott nemtelen taktikázáshoz.”
Hát igen, szegény és politikusként eléggé középszerű Szili Katalin regéket tudna nekünk énekelni képmutatásról, árulásról, hátba támadásról, megvezetésről. Szili Katalinnak már személyes tapasztalata is van arról, hogy miben is áll a gyurcsányi erkölcsi fölény, s mit jelent az országnak, ha kedvelt miniszterelnökünk marad kormányon.
Tán nem állunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a mai MSZP-ben sokan vannak azok, akiknek a fejében a múlt hét eseményeit követően megfordult a pártszakadás gondolata. A gyurcsányi hatalomátvételnek és részleges leszámolásnak ugyanis egyre több kárvallottja és áldozata van a szocialisták közt, egyre többen vannak, akiknek mind politikai jövőjét, mind pedig saját becsületességükbe, jószándékúságukba vetett hitét megkérdőjelezik a gyurcsányista hatalomtechnikai mutatványok. A kőbányai, Vas megyei, kiskunhalasi és ki tudja, még hol megtörtént fiktív párttaglétszám-bővítés, a helyi belszocialista erőviszonyok átalakítása, a gyurcsányisták helyi és megyei hatalomátvétele mind-mind arra utaló jelek, hogy a szocialisták soraiban késhegyre menő belháború zajlik. Szili Katalin jelölése, párton belüli sikere, majd az SZDSZ asszisztálásával végbement megbuktatása e belháborúnak csupán egyetlen fejezete, aminek alighanem lesz még folytatása. Hisz ki hihetné komolyan, hogy a Toller, Suchman és Horn urak neve által fémjelzett, régi szocialista gárda néhány vereséget követően lelép a politika színpadáról? Ki hihetné komolyan, hogy a „vidéki szocialistákként” aposztrofált helyi káderutódok és túlélők berzenkedés és lázadás nélkül meghajolnának a gyurcsányisták előtt? Lesz még itt fordulat, lesz még itt leszámolás, ha előbb nem, hát a 2006-os, most biztosnak látszó választási vereséget követően. Jelzésértékű, hogy hétfőn a parlamenti többség e ciklusban először nem fogadta el a miniszter válaszát egy ellenzéki képviselő interpellációjára.
2006-ban, úgy tűnik, ismét Orbán Viktor alakíthat majd kormányt Magyarországon. Ha mostanában lennének az általános választások, akkor minden bizonnyal így történne, s kétségtelen, hogy 2005. június második hetében Orbán Szövetsége példás fegyelmezettséget és tán soha nem látott erőt tudott felmutatni azzal, hogy előbb kurucos csínyek sorozatával Sólyom Lászlót köztársasági elnökké választatta, majd a hét végén a külső szemlélő számára is vonzó egység- és erődemonstrációt tartott Budapesten. Igaztalan lenne, ha azt mondanánk az Áder János hangszerelte első fordulós távolmaradásra, hogy elegáns politikai manőver volt. Nem, nem volt az. Taktikus volt, kurucos volt, meglepő volt, kockázatos volt, s végül eredményes is volt, ám elegáns egyáltalán nem volt. Fel is szisszent a jobboldali szavazóközönség jelentős része, június 6. délutánján sokak fejében megfordult, hogy Sólyom László visszamondja jelöltségét. A politikai racionalitás végül is erősebbnek bizonyult, s a Fidesz-vezetés ismét bizonyította, hogy ha stratégiai küzdelemben nem is, de a politikai taktikázás bozótháborújában továbbra is verhetetlen a magyar palettán. Igaz, most már tudjuk, az ellenfél nem Gyurcsány Ferenc volt, hanem a Szilit támogató, ellenzéki képviselőket a hírek szerint megkörnyékező szocialista pártvezetők. A fideszes taktikai sikereket mutatja az is, hogy Dávid Ibolyáék okkal, ok nélkül történt, ám mindenképpen célszerű elnökválasztási megforgatására úgy került sor, hogy a Nemzeti Fórummal megkötött megállapodás aláírását június 7-e utánra időzítették. Lezsák Sándorék Országgyűlésben maradásának komoly ára volt, s a politikai túlélés érdekében az MDF hajdani, a mainál jobb sorsra érdemes képviselői megfizették ezt az árat. Dávid pedig nagyon magára maradt, s a mögötte felsorakozók másban nem hihetnek, mint abban, hogy a 2006-os választások előtt sikerül együttműködési megállapodást kötniük a Fidesszel. Dáviddal aligha. Nélküle? Talán.
Hogy milyen baloldali érvekre és vádakra számíthatunk e küzdelemben, azt jól megmutatta a köztársaságielnök-választási sokkból hét végére magához térő baloldali sajtó, ahol neves és rendkívül független értelmiségieink tollából ömlött ki az epe, a szörnyű sors, a leszámolás és patakvér guernicai víziója, amelyet a közelinek érzett 2006-os jobboldali választási győzelem rémképe váltott ki. Ha visszajönnek, nekünk, nektek annyi. Valljuk be, elég szerény minőségű érv ez három év kormányzás után, elég gyenge érv annak megokolására, hogy miért nem Orbán, s miért Gyurcsány. De ez lesz most itt majd egy évig: újra előveszik majd a fasisztázást, a nácizást, a hitlerjugendezést, megint lesznek útra készen álló bőröndök, abortuszt meggátló katolikus papok, Orbán-bányák, Orbán-hegyek és Orbán-völgyek. Nemcsak Orbán, nemcsak a Fidesz, hanem az, aminek egyszer már valóban győznie kellene: Magyarország.