Bizalomvesztés

A héten tartott európai csúcson kiderült, hogy az európai politikai vezetők teljesen elvesztették bizalmukat az európai nemzetekben. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy az EU-alkotmányról szóló népszavazásokat meghatározatlan időre elhalasztották, legalábbis addig, amíg megtalálják a módját, hogy az urnákba kerülő szavazócédulákon az igen legyen többségben. Lehet, hogy a franciáknak és hollandoknak még egy lehetőséget adnak, hogy gondolják meg magukat. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke szerint gondolkodási időt kell hagyni, hogy az unió megtalálja a kivezető utat „az alkotmányos mocsárból”, amelybe manőverezte magát, különben „állandó válságba és bénultságba fog süllyedni”. A helyzetet rontja, hogy bár a német parlament elfogadta az európai alkotmányt, Horst Köhler német államelnök nem írja alá addig, amíg az ország legfelsőbb bírósága nem határoz egy keresetről, amelyet Peter Gauweiler, egy jobbközép parlamenti képviselő adott be. A bajor keresztény szociális unió parlamenti képviselője azt hozza fel az alkotmány német elfogadása ellen, hogy a német szövetségi állam nem adhat több jogot az Európai Uniónak, mint amivel maga is rendelkezik, emellett követeli, hogy az alkotmány Németországban is kerüljön népszavazásra.
Sajnálatos módon ugyanis a német alkotmány 20. paragrafusa kimondja, hogy a hatalom a néptől ered, és hogy azt választások és egyéb szavazások formájában gyakorolja. Ugyanakkor a Bild-Zeitung felmérése szerint a németek kilencven százaléka az alkotmány ellen szavazna. Giscard d’Estaing, az alkotmány atyja szerint az volt a baj, hogy a francia kormány minden egyes választónak megküldte a 448 paragrafusból álló alkotmány teljes szövegét, és „akárki nem értheti meg a teljes szöveget” mondotta. Ez persze magára az alkotmányt kidolgozó konvent tagjaira is igaz, hiszen ők is csak mindössze hatvan paragrafust (az első fejezetet) vitatták meg. Emiatt azután az alkotmány első fejezete egy alapvető kérdésben teljesen ellentmond a harmadik fejezetnek, az első fejezet ugyanis szociális, míg a harmadik a szabad piacgazdaságról beszél. A kettő lényegében egymás ellentéte, ami mindössze egy német konventtagnak tűnt fel a konvent utolsó előtti napján, szóvá is tette, de senki sem válaszolt rá. A francia baloldal, amelynek szavazatai lényegében eldöntötték a francia nemet, éppen e különbség miatt szavazott az alkotmány ellen. A szabad piacgazdaság és az egész harmadik fejezet ugyanis nem más, mint a neoliberális gazdaságpolitika alkotmányba foglalása, amelyet nem csak a francia kommunisták, de a szocialisták nagy része is elutasít.
Jobboldalon a nemmel szavazókat főleg Törökország potenciális uniós tagsága kedvetlenítette el, hiszen már az iszlám eddigi terjeszkedését is sokallják. Giscard szerint az alkotmány átment volna a népszavazáson, ha a vezető politikusok a török tagság lehetőségét kizárják. A szavazóktól azt várták el, hogy egy olyan szövetségi államot hagyjanak jóvá (az alkotmány megszavazásával ugyanis az unió lényegében egy szövetségi állammá válna), amely esetében azt sem tudják, kivel lesznek társbérlők ebben a szövetségben. Az alkotmányt tudatosan elutasító szervezetek, így az euroszkeptikusok, nem az európai együttműködést, hanem annak felkínált formáját és az uniót uraló neoliberális gazdaságpolitikát utasítják el. Nem azokban a kérdésekben vitatják az alkotmányt, amely körül a kormányfői értekezleteken a legtöbb vita dúlt és dúl (szavazati arányok, költségvetés), hanem pont ott, ahol a kormányfők és általában az európai politikai és üzleti elit nagyon is egyetértett (hatalomcentralizáció, az európai szociális modellt felszámoló neoliberális gazdaságpolitika). Emiatt nehezen hihető, hogy az idő múlásával, az európai lakosság alkotmányhoz való viszonya lényegesen megváltozna, lehet, hogy a bizalmát vesztett politikai elitnek a végén mégis csak oda kell figyelnie arra, hogy az európaiak mit is akarnak.