Európai reálpolitika

Semmiféle előrelépés nem történt a beharangozott Saron–Abbász-találkozón Jeruzsálemben. Az izraeli miniszterelnök csak annyit volt hajlandó felajánlani, hogy két újabb város irányítását átadnák a Palesztin Hatóságnak, s esetleg kiengednének foglyokat a börtönből. A legfőbb követelésük azonban az, hogy a palesztinok hagyjanak fel támadásaikkal. Ez a mondat 1967 óta Izraelben napjában legalább tízszer elhangzik egy-egy felelős politikus szájából, amire a palesztinok úgy reagálnak, hogy minden probléma alapja az izraeli megszállás. A két oldal láthatólag elbeszél egymás mellett, s cseppet sem közelednek a nézeteik. Izrael ráadásul most is erővel politizál.
Eivar Givadi dandártábornok, Ariel Saron tanácsadója például közölte, ha támadás érné a Gázai övezetből való kivonulás idején a telepeseket, komoly járulékos emberveszteséget okozó csapással válaszolnának. Izrael van az erős pozíciójában, a palesztinok csak kérhetnek, ám szavaikat nem hallgatja meg Saron. Úgyszintén elfeledi, hogy egy nap aláírták azt az útiterv néven elhíresült egyezményt, amely alapján 2005-re (!) független palesztin államot hoznak létre. Ehhez a palesztinoknak első lépésként le kell fegyverezniük ellenálló csoportjaikat, Izraelnek pedig be kell szüntetnie a megszállt területeken épülő telepek bővítését. Egyik se, másik se történt meg. Ariel Saron azonban elsősorban azt vizsgálja, a palesztinok miért nem hajtják végre a maguk vállalását, egyúttal pedig több ezer lakás építését engedélyezi az elüldözött arabok földjén.
A fentiekből is nyilvánvaló tehát, hogy a Közel-Kelet e részén majdhogynem háborús állapotok vannak. Lábbal tapossák az emberi jogokat, ami azonban az európai politikusokat sem rettenti el attól, hogy ellátogassanak Izraelbe. Hiszen járt már Jeruzsálemben a jordániai király, a minap az egyiptomi külügyminiszter is, Arafat halála után pedig érezhetően felgyorsultak a tárgyalások e két, a zsidó államot elismerő arab országgal a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden rendben lenne errefelé. És persze nem csak erre. Hasonló példák egész sorát lehetne még felhozni. Ugyanígy súlyos baj van például az emberi jogok tiszteletben tartásával Kínában is, a vezető európai államok mégis a fegyverembargó feloldását fontolgatják, Oroszország sem hagyható figyelmen kívül, pedig Csecsenföldön is sérülnek az emberi jogok, arról nem is beszélve, hogy mit művel az Egyesült Államok Irakban és Guantánamón, a nagypolitika ugyanis elsősorban érdekek mentén működik. Több európai lap is szélsőségesnek aposztrofálja a Likudot, és a békefolyamat kapcsán gyakran bírálja Tel-Avivot Solana, ennek ellenére a vezető uniós államok reálpolitikája következtében jó kapcsolatot ápolnak Ariel Saron pártjával. Pontosan tudható ugyanis, hogy az Egyesült Államok első számú szövetségeseként Izrael a világpolitika megkerülhetetlen tényezője. Ugyanez a reálpolitika vezérelhette a Fidesz elnökét, egyben az Európai Néppárt alelnökét is, amikor Izraelbe látogatott. De ilyen Közel-Kelet-felfogás jellemzi majdnem mindegyik jobboldali nyugat-európai pártot, például a német CDU-t, a spanyol Néppártot vagy az olasz Forza Italiát.
Orbán Viktor útja ebbe a vonulatba illeszthető, bár a magyar politikai élet egyik ismétlődő fegyverének, a jobboldalt érő antiszemitizmus hazug vádjának köszönhetően bizonyára sokan felkapták a fejüket a jeruzsálemi találkozók némelyikének hallatán. A knesszetbeli ünneplés, a magyar jobboldal vezetőjét köszöntő tapsok azonban bizonyítják, hogy ez a fegyver bizony csupán a hazai balliberális pártok céljait szolgálja.