Jelenünk: a hatodik koporsó?

Hiteles a történet: tizenhat éve Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes temetése előtt pár nappal egy kulturális intézmény vezetője behívta beosztottját, és arra próbálta rávenni, hogy ne menjen ki a Hősök terére. „De hát K. is kimegy” – válaszolt a kérdőre vont. „Azzal nem lehet beszélni, ne hallgass rá!” – veresedett el még jobban az igazgató feje, majd rátromfolt az érvekre: „A seggedbe lőnek, érted? A seggedbe lőnek!” A rábeszélés hiábavalónak bizonyult, a munkatárs fölkereste az említett K.-t, s együtt ballagtak ki az ünnepi eseményre. Pedig tudnia kellett, hogy főnöke nem a levegőbe beszél, hiszen a kulturális intézmény vezetésén kívül a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) és a Munkásőrség kötelékét is erősítette.
Iménti kis epizódot csupán azért találtuk említésre érdemesnek, mert jól illusztrálja az akkori légkört. No meg azt a tényt, hogy az állampárt a belügyminisztériumi, állambiztonsági dokumentumok tanúsága szerint nagyon is készült arra a lehetőségre, hogy erőszakszervezeteit újólag beveti, ha az események nem kívánt fordulatot vesznek. Mondhatni, volt benne bőséggel gyakorlatuk, az azt megelőző években szisztematikusan előre megbeszélt forgatókönyvek alapján vertek szét minden olyan megmozdulást, amelyet a bolsevik diktatúrára veszélyesnek véltek.
„Ezzel a struktúrával, ezzel a politikai teherrel, ami mögöttünk van, és ezzel a hangulattal, amelybe belehajszoltak bennünket és belehajszoltuk magunkat, ebben egy egy év múlva lebonyolítandó választáson tudunk-e többséget szerezni vagy nem tudunk” – szól a legfőbb pártvezető kételyekkel teli nyilatkozata. Mielőtt azt gondolná bárki, hogy tizenhat évet ugrottunk az időben a mába, sietünk leírni a dátumot: 1989 februárjában hangzottak el Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár szájából. Az MSZMP felső vezetésének aggodalma természetesen érthető, hiszen a marxista definíció szerint forradalmi helyzet az, amikor az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, a tömegek pedig nem kívánnak a régi módon élni. Ők pedig már kétségtelenül nem tudták, nem merték a bevált módon útját állni a társadalom szabadságvágyának. 1988. június 16-án még rendőrök verték szét gumibottal a tüntetést az MSZMP Politikai Bizottsága határozatának megfelelően. A párfőtitkár kijelentette: a megmozdulás fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra uszított. Ugyanő még 1988 késő őszén is azzal fenyegetőzött, hogy a fehérterror ideje jönne el, ha megszűnne az egypártrendszer és szélsőségesek kerülnének hatalomra.
A „szélsőségesektől” való páni félelem nemcsak a mai, a munkás jelzőtől megszabadított utódpártot jellemzi tehát, de az 1989-es év MSZMP-vezetését is. Kénytelen-kelletlen belenyugodtak ugyan abba, hogy a meggyilkolt Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai méltó temetése várhatóan tömegdemonstrációvá válik, ám a diktatúra állambiztonsági apparátusán keresztül mindent megtettek az ügy „kezelésére”. „Hálózati pozíciónkat dezinformálásra is fel kell használni. Elképzelhető, hogy az eseményt szélsőséges elemek akár fegyveres akciók végrehajtására is felhasználhatják, ami a demokratizálódási folyamat leállásához, visszarendeződéshez vezethet. Lehet, hogy ezt a veszélyt is terjeszteni kell” – áll a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnökség egyik operatív bizottsági emlékeztetőjében. A további javasolt intézkedések szintén nem igényelnek különösebb kommentárt: az operatív területeket felszólítják arra, vizsgálják meg, hogy a legszélsőségesebb szervezetek – Fidesz, SZDSZ, a Nagy Jenő vezette Republikánus Kör – egyes vezetői miként járathatók le a többi szervezet előtt.
Emlékezhetünk, az MSZMP felső vezetésének minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, a Hősök terére több százezer ember vonult ki, hogy méltó módon rója le tiszteletét a forradalom és szabadságharc mártírjai előtt. A befolyásolási akciók, operatív intézkedések semmilyen eredménnyel nem jártak, pedig az iratok szerint jelentéstevők, ügynökök bőséggel voltak a tömegben, s még a lehallgatott telefonfülkéket, valamint a környékbeli épületek házfelügyelőit is lajstromba vették. Az elkészült sajtóterv sem bizonyult hatékonynak. Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Orbán Viktor és mások beszédeit milliók hallgathatták, láthatták a helyszínen, illetve az elektronikus médián keresztül. Nemcsak az ügynökjelentések rótták meg azonban a szónokok egynémelyikét, hanem az MSZMP Politikai Bizottsága is. Különösen Rácz Sándor és Orbán Viktor felszólalása váltott ki heves indulatokat a keményvonalas politikusokból. A PB úgy döntött, határozott választ kell adni a temetésen elhangzott szovjetellenes, antikommunista és rendszerellenes megnyilvánulásokra. Rácz Sándor és Orbán Viktor legnagyobb bűne az volt, hogy a megszálló szovjet csapatok kivonását követelték. Jobban fájhatott azonban a csúcsnómenklatúrának, hogy a Fidesz politikusa azt is mondta: „Értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói, (…) ma szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat.”
A Politikai Bizottság által beharangozott válasz valóban nem késett. Horn Gyula PB-tag a Magyar Rádiónak adott interjújában kifejtette: a szovjet csapatok kivonulásának sürgetése – illetve a szovjet nagykövetség előtti fideszes tüntetés – nem éppen felelősségteljes gondolkodásról árulkodik, mivel alapvető érdekünk, hogy ne csak jóban legyünk a szovjet vezetéssel, hanem folyamatosan erősítsük a kapcsolatokat. Orbán Viktor beszédére utalva kijelentette: csak egy nagyon kis csoport véleményét fejezi ki, s abban nemcsak szovjetellenes kitételek voltak, hanem nagyon éles, útszéli hangnemben fogalmazott, gyűlölettől átitatott kommunistaellenes kijelentések is.
Nem tudni, mennyire látott a jövőbe Orbán Viktor, amikor éppen tizenhat esztendeje azt is mondta: a hatodik koporsóban a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.