Köznapló

Június 11., szombat
Bohózatba illő, ahogy a rendőrség „lecsapott” Magyar Ildikóra. Ő vitte el a balhét, neki kell leülnie a hat és fél évet, amiért élettársával, a színész Benkő Péterrel hétszázmillió forintot igényeltek vissza jogcím nélkül az APEH-től. Az ítélet 2004 márciusában lett jogerős, akkor kellett volna börtönbe vonulnia, de ő úgy döntött, hogy nem vonul. Olvasom, hogy többen és több helyen látni vélték. Én nem véltem: én valóban láttam. A színésszel volt együtt, ha jól emlékszem, egy bankban… Ámulok, mikor arról hallok, hogy a rendőrség kereste, de nem találta. Egy törzstiszt elmondása szerint bár látták Magyar Ildikót a nagykovácsi villa kertjében kocogni, nem volt annyi rendőr, ahány képes lett átkutatni „a három futballpályányi birtokon álló hatalmas épületkomplexum minden helyiségét”.
No, itt álljunk már meg egy pillanatra! Hogy is van ez?
Kijön a bankvezér a börtönből, hamarosan megválasztják az egyik sportszövetség elnökének, majd a másik sportszövetség elnöke gratulál, és a köztévében mosolyos interjút készít vele. Az akasztói vállalkozó, aki adócsalónak bizonyult, amikor szabadult a börtönből, ünnepelte a környék apraja-nagyja, később meghívták egy vidám tévéműsorba is. A másokat megverető, feleségének szeretőjét kiirtani akaró, a néhai rendőr tábornok vejeként elhíresült bűnöző házi őrizetét töltötte rózsadombi kastélyában, mikor – házi őrizet ide vagy oda – megjelent az egyik kereskedelmi tévé stúdiójában, és műsorvezetői segédlettel azt üzente országnak-világnak, hogy levadássza a nemzeti oldal újságíróit. A gyanútlanoktól százmilliót kicsaló dizőz érdekében, akit három évre ítélt a bíróság, a szakállas színházi ember a közszolgálati tévé reggeli műsorában szimpátiainterjút készített, mellyel érezhetően nyomást akart gyakorolni a másodfokú bíróságra.
Mi folyik itt? Hol élünk?
Magyar Ildikó szembekacagta a rendőrséget, a bíróságot és mindenkit, aki – szembefordulva a mai tendenciákkal – próbál tisztességesen élni. Példája mintha arra biztatna, hogy sikkassz te is, lesz majd hatalmas házad óriás parkkal, legfeljebb ülsz egy kicsit, de semmi baj, utána ünnepelni fognak, a tévé interjút kér, s azt mondhatod a végén: megérte.

Június 12., vasárnap
Kíváncsi voltam, mint jelenik meg a képernyőn sok nap után Szili Katalin. Merthogy eddig alig szólt, nem tette közzé politikai credóját, másokra bízott mindent, mint akinek csak annyi a dolga, hogy kivárja, míg a parlament rászavaz, és akkor szépen beleül a köztársasági elnök kényelmes székébe. Szakasztott úgy viselkedett, mint egy politikai Hamupipőke, és kíváncsi voltam, elmondja-e, miért.
Nem mondta el.
Beszélt, beszélt, de nem volt egyetlen mondata, amely arra érdemes, hogy megjegyezze az ember, s amelynek hallatán, mert okos, mert szellemes vagy éppen bicskát nyitogat a zsebben, papírért kéne rohanni, és följegyezni, mert jó lesz még valamire. Ott ült egy kedves vidéki asszony, és arról próbálta meggyőzni a kérdezőt, a nézőket és a pártbeli elvtársakat, hogy nem tettek érte eleget. Sértett volt, amit jelzett az is, hogy azelőtt a szája sarkában és artikulációjában mindig bujkált némi mosoly, ennek most nyoma se volt. A száj legörbült, a homlokon sose látott felhők sokasodtak. Az interjú percei múltak, ám hiába, nem éreztem, hogy ez az asszony rászolgált, ő legyen a Sándor-palota következő lakója. Hogy miért nem, tizenhárom óra öt perckor tudtam meg, akkor kezdődött a beszélgetés dr. Fehér Dezsővel a Kossuth adón. Amint meghallottam a „főlódoktor” hangját, megvilágosodott, miért nem győzhetett Szili Katalin az elnökválasztáson.
Nincs benne annak a lehetősége, hogy mítoszt kerítsenek köré…
Hiába keresünk múltjában és jelenében olyan „kiszögelléseket”, amelyekben, mint pókember a sziklafalon, megkapaszkodhat a közfigyelem, és amelyek jelzik, hogy erős, hogy megtart, hogy felvisz a csúcsra – nem adott ilyen kapaszkodót. A többiek kezdettől kínálnak ilyet: Orbán futballozik, Dávid Ibolya átúszsza a Balatont, Gyurcsánynak vagyoncsináló masinája van, Kuncze szellemes. Ha melléjük állítom, Szilinek nincsenek szenvedélyei, nincs múltja, nem történik vele semmi, nem mondhat olyat, mint Sólyom, hogy zongoraművész akart lenni, nem jogász. Igen, azt hiszem, nem a szavazatok száma, nem a hiányzó nyelvtudás vagy a koalíciós partner ármánykodása döntött, hanem az, hogy Szili nem tett semmit a maga mítoszáért. Másokra várt, akik viszont a sajátjukkal vannak elfoglalva.
Fehér Dezső ékes ellenpélda. Lovas körökben ismert történet, és immár apáról fiúra száll, hogy Burgert a vizeldében pisilés közben mondta neki, ő lesz a Magyar Lóversenyvállalat igazgatója. Korábbi változat szerint harminc másodperc alatt herélt ki egy álló lovat, most húsz másodpercet mondanak – mindegy, mennyi, egyformán alkalmas annak bizonyítására, hogy az igazgató úr állatorvosként sem volt akárki. Gyakran szóba hozta: családja egyike annak a negyvennek, akik az ellenreformáció elől a dunántúli Zombáról az Alföldre menekültek. Semmijük nem volt, mikor megérkeztek, csak evangélikus hitük és szorgalmuk. E kettő építette fel a semmiből Orosházát.
Az ilyen embernek sok az irigye. A legtöbb dünynyögést az okozta, hogy lovat vásárolni mindig Fehér doktort küldték Angliába. A dünnyögést azért nem érti az ember, mert a lóverseny-igazgatón kívül égen-földön senki sem volt, aki egy személyben remekül beszélt volna angolul, remekül értett a lovakhoz és remekül boldogult az előkelő társaságban. Nem véletlenül ült egy ascoti versenynap után az angol királynő jobbján a windsori vacsorán. Ennyi mindent juttat eszébe a lovas szakmának Fehér Dezső neve, ezért lehetett belőle már-már mitikus figura, pedig a doktor nyolcvanhárom éves, és annak is van tizenöt éve, hogy elköszönt a lóversenypályától.
Mindez azt jelenti, hogy a mítosz fontos „kellék”, mert hozzásegít azok megismeréséhez, akik a nyilvánosság előtt szerepelnek. A politikus ilyen, tehát nem lehet finnyás, és nem várhat távolságot tartva arra, hogy amikor kell, úgyis rászáll a galamb. A finnyásság felidézi az egyszeri vidéki szubrett esetét, aki kétségbeesve rohant be a színház igazgatójához: „Látta, direktor úr? Azt írta rólam az újság, hogy könnyen kapható vagyok… – Semmi baj, gyermekem, a fontos, hogy írjanak magáról.”
Szili Katalin nem akarta, hogy írjanak róla: az elnökválasztás előtt nem adott interjút, úgy gondolta, elég a francia becsületrend meg az izraeli kitüntetés… Ám az ilyesmi csak akkor ér valamit, ha a nagyérdemű publikum, jobban mondva a választók rá tudják akasztani az ordót még valamire, mely a mítosszal együtt mondatja velük: azannyát!
Fehér doktor húsz másodperc alatt herélt ki egy lovat állva? Azannyát! Hitük miatt elűzték őseit, s azok a dél-alföldi pusztán dacból felépítettek egy várost? Azannyát! Nyújtotta a sótartót II. Erzsébetnek Windsorban, mikor együtt vacsoráztak? Azannyát!
Szili Katalinnak nem voltak elűzött ősei, se húsz másodpercbe sűríthető virtuskodásai, úgy gondolta, ő ezek nélkül is megkapja a Sándor-palota kulcsát. Azért gondolta így, mert elvtársai elhitették vele, hogy egy párt Hamupipőkéjének nincs többre szüksége. Csalárdak voltak az elvtársak. Mindent megtartottak maguknak, amire azt lehetne mondani: azannyát!

Június 13., hétfő
Épp egy éve kezdte hírverését Ronald Reagan érdekében a Budapest Business Journal vezérigazgatója, Stephen A. O’Connor, márpedig ha egy amerikai elkezdi, s van hírverő lapja, csaknem biztos az eredmény. Talán emlékeznek néhányan, hogy a derék miszter ki akarta cserélni az utcanévtáblákat a Roosevelt téren, plusz fákat döntve szobrot állítani a másik exelnöknek, s mindezt úgy, mintha otthon, Amerikában lenne.
Ahogy hallani, tényleg lesz szobor, igaz, nem egész alakos, csak büszt, és nem a Belvárosban, hanem a Városligetben. Álmai megvalósításához Stephen A. O’Connor támogatókra lelt: most tudtuk meg, hogy Demszky Gábor fő városatya és Zwack Péter fő kapitalista másfél-másfél millió forintot ad bronzra. Az előbbi azt is közölte, hogy hálából segíti a szoborügyet, mert a volt elnök levele mentette meg attól, hogy az akkori „rendszer elleni fellépése miatt bebörtönözzék”.
A kijelentés több mint figyelemre méltó… Ha ez így volt, vagyis ha Demszky Reagannek köszönhette a szabadságát 1983-ban, valamint az Amerikából érkezett pénzeknek, az amerikai kapcsolatoknak, no meg a mindenkori amerikai nagykövetnek, hogy a szamizdatos években „megcsinálták” a nevét, akkor az a másfél millió, amelyet az egykori elnök szobrára közpénzből szán, szomorú következtetések levonására ad okot. Miként az is, hogy Zwack Péter szintén csak a limitált másfél milliót ajánlotta fel, pedig ez a kormányzat „megspórolt” számára több milliárdot. Ennek tükrében az összeg akkora, mintha egy vidéki tanár egy nyári szandál árát adná oda.
Egyre inkább látni, hogy ma szatócsok állnak a fontos üzletek pultja mögött, olyanok, akik mindig lesöprik a mérleget. Kisstílű, hálátlan figurák, fényévekre azoktól, akik nagyvonalú pénzemberként és nagyvonalú városvezetőként írták be nevüket a históriás könyvekbe. Mint Bárczi István polgármester, aki hivatali ideje alatt megduplázta a főváros vagyonát, mint Nemes Marcell, aki Greco Bűnbánó Magdolnáját és Mányoki Rákóczi-portréját adományozta az egyik közgyűjteménynek, mint Weiss Fülöp, aki Amerikából hozatta haza Szinyei Szerelmespárját, hogy egyetlen gesztussal a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozza, vagy mint Fruchter Lajos, aki nélkül éhen halt volna Derkovits. Rég volt…