Közös célok vagy versengő jövőképek?

Az Európai Unió tizenöt éve folyamatos átalakulásokon megy keresztül. Ma már egészen más uniónak vagyunk a tagjai, mint amelyikhez benyújtottuk a csatlakozási kérelmünket, vagy amelyikkel elkezdtünk tárgyalni. A szervezeten belüli reformokat három szempont jellemzi: az új tagok felvétele folytán megváltozó belső struktúrák kérdése; az integráció további elmélyítése és az együttműködés új, nem közvetlenül a belső piac működéséhez köthető területeken; illetve a változó geopolitikai környezetben az EU nemzetközi szerepvállalása.
Az ezredfordulón Európa három kérdésre kereste a választ. Elsőként, vajon járjon-e a saját útján továbbra is, ahogy ezt tette az elmúlt ötven évben, avagy le kell mondania az európai modellről, átértékelve a versenyképességről és a társadalmi-gazdasági fejlődésről vallott nézeteit? A másik nagy kérdés az, hogy a tagállamok képesek-e közös célokat közösen megvalósítani, vagy különböző törésvonalak mentén eltérő, sőt versengő jövőképek fogalmazódnak meg az unión belül? Ebből a 25 vagy még több taggal rendelkező EU egységének megerősödése vagy a széttöredezése irányába ható folyamatok következhetnek. A harmadik fontos kérdés az első kettőből következik: Európa értékszemlélete és problémameglátása gyakorolhat-e hatást a szervezeten kívüli harmadik országokra? Azaz játszhat-e meghatározó szerepet Európa a globális színtéren?
Az alkotmányszerződés három év közös európai gondolkozásának eredményeként született meg 2004. június 18-án. Soha ilyen nagy figyelmet nem szenteltek az európai polgárok véleményének, mint az alkotmányszerződés kidolgozása során. Korábban a szerződések módosítására a nyilvánosság teljes kizárásával, zárt üléseken került sor. A reformok egy meghatározó része abból az igényből fakadt, hogy hozzuk közelebb az uniót a polgárokhoz, ennek érdekében számos intézkedés született az átláthatóság, a közérthetőség, az egyszerűsítés jegyében. Az alkotmányszerződés mind közvetett, mind közvetlen formában lehetővé tenné a polgárok aktívabb részvételét a döntéshozatalban.
A szerződés olyan reformokat vezetne be, amelyek demokratikusabbá, hatékonyabbá, átláthatóbbá és erősebbé tennék az uniót. Az új alkotmány világos választ kínál a három fenti kérdésre is. Megerősítené és kibővítené az európai értékeket, megerősíti az európai szociális modellt és a hosszú távú, a pillanatnyi gazdasági érdekeken kívül egyéb szempontokra is ügyelő fejlődés európai olvasatának alkalmazását. Az alkotmányszerződés úgy tenné rugalmasabbá az EU működését, hogy közben megerősíti az egységét, és a tartós széttagoltság lehetőségét minimálisra szorítja. Az egységes nemzetközi szerepvállalás megerősítését szolgálná az uniós külügyminiszter intézményének a létrehozása, illetve az uniós külügyi szolgálat felállítása.
Az alkotmány ratifikációja eddig tíz országban zárult le sikeresen. A május 29-i francia és az azt követő június 1-jei holland népszavazáson a magas részvétel melletti nagyarányú elutasítás fényében ratifikációja olyan nehézségekbe ütközött, amelyek nemcsak az alkotmány jövőjére nézve lehetnek végzetesek, hanem az EU rövid és hosszabb távú működésére is jelentős hatást gyakorolhatnak.
Az elutasításnak számos oka van. A belpolitikai, gazdasági, ideológiai és más érven túl egy fontos mélyreható, az önazonosságot érintő átalakulás egyértelmű jeleként értékelhető a két sikertelen referendum. Európa mást jelent ma a polgároknak Nyugat-Európában, mint ötven évvel ezelőtt. A II. világháború utáni évtizedekben az embereknek alapvetően két dologra volt szükségük, békében és biztonságban szerettek volna élni, és minél jobb életszínvonalat, valamint magasabb életminőséget kívántak elérni. Ehhez kitűnő eszköz volt Európa, mivel mindkét nagy elvárást teljesítette úgy, hogy évtizedről évtizedre nagyobb biztonságot és nagyobb jólétet hozott.
Mit jelent ma Európa a polgároknak? Az unió békében él hatvan éve, a jólét és az életszínvonal pedig komoly veszélybe került azáltal, hogy lassan egy évtizede nem sikerül a tartós növekedés pályájára állítani az európai gazdaságot, és ezen belül a német motort. A hangzatos programok, mint a lisszaboni stratégia, nem hozták meg a hozzájuk fűzött reményeket. A munkanélküliség komoly és tartós probléma. A tavaly májusi bővítésre a legtöbben a gazdasági helyzetüket, a munkahelyüket és a biztonságukat érintő potenciális problémaforrásként tekintenek. Európa ma már sokszor úgy jelenik meg a polgárok szemében, mint a boldogulásuk kerékkötője, a problémák forrása. Nem az alkotmányszerződés miatt majdan esetlegesen felmerülő problémák ellen szavaztak a franciák és a hollandok, hanem, ha elfogadjuk, hogy a belpolitikán túl valóban európai vonatkozások is megjelentek a szavazásban, akkor sokkal inkább arról mondtak véleményt, hogy mennyiben képes a szerződés megoldást nyújtani a jelenlegi problémákra.
A két népszavazás hatását egyelőre nagyon nehéz megjósolni. Az bizonyosan látszik, hogy még nincs megoldás a kialakult helyzetre. Intenzív két- és többoldalú egyeztetések vették kezdetüket a holland referendum után, amelyek a június 16–17-i brüsszeli Európai Tanács ülésén optimista forgatókönyvek szerint a továbblépés irányait megjelölő közös nyilatkozat elfogadásával érhetnek véget. A kulcskérdés most az, hogy érdemes-e folytatni a ratifikációs folyamatot, avagy célszerűbb lenne egy-két évre vagy végérvényesen leállítani a további procedúrát, elkerülve ezzel az esetlegesen kudarccal végződő további népszavazásokat (Luxemburg, Dánia, Portugália, Írország, Lengyelország, Csehország és az Egyesült Királyság). A britek úgy döntöttek, hogy határozatlan időre elnapolják a 2006 márciusára tervezett népszavazást, nyitva hagyva ezzel egyelőre az alkotmányszerződés túlélésének esélyét. A kialakult helyzet közvetlenül érinti a bővítés kérdését is, elsősorban Törökország és Horvátország esetében beszélhetünk egyértelmű kedvezőtlen hatásokról, de nem kizárt, hogy a bolgár és román csatlakozás is késedelmet szenvedhet a korábban tervezett 2007. január 1-jei időponthoz képest.
Sokan már eltemették az alkotmányszerződést, és sokan már az unió mély válságáról beszélnek. Az unió jogi és intézményi értelemben a jelenlegi keretek között működik alkotmány nélkül is, tehát intézményes vagy alkotmányos válságról semmiképpen sem beszélhetünk. A nizzai szerződés lehetővé teszi az unió működését 27 tagig, más kérdés, hogy ennek az optimális hatékonysága és eredményessége a jelenlegi keretek között korántsem biztosított. Politikai válságról jelen helyzetben nincs szó, a későbbiekben azonban megjelenhetnek a politikai válság különböző jelei. Ilyen lehet az alapító hat tagállam – Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország – befelé fordulása, és a „mag-Európa” kiépítése vagy általában a többsebességes integráció megerősödése. A kialakult helyzet nem okozott gazdasági válságot sem, ám hosszabb távon ennek megjelenése sem zárható ki, nem elsősorban az euró árfolyamának a dollárral szembeni rohamos zuhanása, hanem a befektetések és a gazdasági növekedés visszaszorulása és a versenyképesség további romlása terén.
Amennyiben a tagállamoknak sikerül eloszlatniuk a különböző válságok kialakulásának még a lehetőségét is, vagyis képesek megerősíteni az egymás közötti bizalmat, illetve a polgáraiknak elmagyarázni a reformok szükségességét és azok hosszú távú kedvező hatásait, akkor nagyobb esély kínálkozhat arra, hogy az unió belátható időn belül rendelkezzen egy előrelépést jelentő javított szerződési kerettel. Ez még akkor is sokat számít, ha nem is alkotmányszerződésnek hívják, de az uniónak a megváltozott külső és belső környezetben a hatékony és sikeres, a polgárok megelégedését elnyerő működését képes biztosítani.
Az alkotmány jövője bizonytalanná vált. Politikai megoldásként korábban több lehetőség is felmerült már: megismételhető a népszavazás; újra lehet tárgyalni az alkotmányszerződés szövegét, és módosított formában elfogadni; úgynevezett kívül maradási záradékokat (opt-out) lehet alkalmazni, ami azt jelenti, hogy bizonyos országok nem érvényesítenék az alkotmányszerződés egyes, számukra érzékeny rendelkezéseit. Ezek nem igazán jelentenek gyógyírt a francia és holland elutasítás után, mivel két alapító országról van szó, ahol magas részvétel mellett nagyarányú elutasító eredmény született. Szóba került még az alkotmányszerződés egyes részeinek a megvalósítása is, mint utolsó megoldás.
Hazánk számára fontos lenne, hogy az alkotmány ratifikációja körüli jelenlegi helyzet hatásai, illetve annak az unió működésére gyakorolt rövid és hosszú távú hatásai ne legyenek ellentétesek az elmúlt tizenöt év széles körű konszenzust és támogatottságot élvező törekvésével, amely Magyarország egyenrangú tagállami státusának biztosítására, a több évtizedes kényszerű megosztottság végérvényes meghaladására és az ország gyors gazdasági felzárkózására irányul.
Ehhez szükséges az, hogy az unió ne a fokozatos széttöredezés és a kiskörű együttműködések irányába induljon el ebből a helyzetből, hanem a tagállamok törekedjenek a lehető legnagyobb egység biztosítására. Rövid távon fontos lenne, hogy a tagállamok mutassanak minél nagyobb egységet a napirenden lévő konkrét ügyekben, tanúsítsanak nagyobb kompromisszumkészséget, mint például a 2007–2013 közötti időszakra vonatkozó uniós költségvetés ügyében, annak érdekében, hogy az európai polgároknak fel tudjanak mutatni kézzelfogható eredményeket.

A szerző európai uniós szakértő