Amerikai álom Erdélyből

Amikor az amerikai vadászrepülők bevetéséről mutatnak képsorokat a híradókban, egy magyar ember közelebb húzza a székét a tévékészülékhez. Bálint József nem a háborúk szerelmese, csak a bombákat rögzítő és hordozó alkatrészeket figyeli. Azokat ugyanis – egyéb harci eszközökkel és űrtechnikai berendezésekkel egyetemben – az általa alapított cég gyártja. A hatvanöt esztendős ember pályafutása valódi amerikai sikertörténet, amely Marosvásárhelytől Denverig ível.

Joseph Bálint élete a kapitalizmus, a szabadpiac és az amerikai lehetőség mintapéldája – írta cikkében egy denveri újság, hangsúlyozva, hogy a férfi az Európából hozott szemléletmódjának köszönhetően tudott kiemelkedni, így például – az Újvilágban szokatlan módon – mindent készpénzben, előre fizetett ki. A sikeres vállalkozó szerint „a kemény munka az igazi haza”. Bár Balint Machining elnevezésű cégét időközben eladta – olyan utód hiányában, aki örökölhette volna –, és nyugdíjba vonult, az egykori erdélyi esztergályos vállalkozása hét alkatrészt gyártott a Mars bolygón dolgozó szondához.
Bálint József még nem volt hétéves, amikor édesanyja magára maradt a két gyermek felnevelésével járó gondokkal. A nehéz körülmények ellenére arra is volt gondja, hogy esztergályos-szakképesítést szerzett fiát beírassa a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum esti tagozatára, hogy érettségije is legyen a gyereknek. A tizenhét esztendős korában munkába állt Józsefnek a szocialista vállalatba kényszerített, egykor neves kisiparosok tanították meg a pontos, gyors és fegyelmezett munkát. Ahogy szigorodott a Ceausescu-rendszer, egyre kilátástalanabbá vált a helyzet, így sok vásárhelyi sorstársával egyetemben ő is elszökött az országból. Félévnyi ausztriai lágerélet után Amerikába kapott beutazási engedélyt. Chicagóban a hatdolláros órabérért egyszerre kellett megküzdenie a colrendszerrel (amelyben a milliméternek megfelelő távolságot hüvelykben mérik) és az otthon hagyott gyerek és feleség után érzett leküzdhetetlen vággyal, mindeközben pedig angolul is meg kellett tanulnia. Pár év után Denverbe került, és végre kihozhatta a családját is a kölcsönből megvásárolt házba. A cég azonban egy idő múlva bezárt, ő munkanélkülivé lett, és kénytelen volt önállósítani magát. Háza nagyméretű garázsában saját fémmegmunkáló műhelyt hozott létre. Az üzlet beindult, egy év múltán kinőtte a garázst, és a város ipari zónájában vásárolt új épületeket. Később számítógép-vezérlésű esztergákat vásárolt, amelyekkel nagy pontosságot igénylő alkatrészeket is le tudott gyártani, így egyre több neves vállalat adott megrendelést a Balint Machiningnek. Bár háromévi romániai katonáskodás után megfogadta, hogy távol tartja magát a hadseregtől, a kormányzati megrendeléseket (köztük az amerikai haditechnikai lehetőségeket) nem hagyta kihasználatlanul: a nyolcvanas évek közepén átállította cégét a „military standard” előírásai szerint, és elkezdett katonai felszereléseket gyártani.
Első megrendelése egy rögzítőbilincs volt, amely a repülőgép-anyahajók fedélzetéről felszálló vadászrepülők szárnyához erősíti a bombát. A rendkívül igényes vevő elégedett volt a termékkel, következtek tehát az újabb megrendelések: lassan az F–16-ostól a C–17-es csapatszállítóig minden géphez gyártott valamit, és az ő vállalkozása készítette a bombákat a gépekig szállító targoncákat is. A megrendelésekért állandóan meg kell harcolni, a céget évente minősítik, és a legkisebb hiba után is más kaphatja meg a munkát. 1996-tól a Lockheed Martin is a vevői közé tartozik, ennek rakéta- és szatellitalkatrészeket készítenek. Termékeik így kerültek fel a Marsra – különben erre a legbüszkébb az egykori marosvásárhelyi esztergályos.
A férfi – aki ma is aktív tagja a coloradói magyar közösségnek – rendkívül hálás Amerikának, amely valóban „korlátlan lehetőségeket” biztosított számára. Úgy véli, az erdélyiekre jellemző ambíciónak és önbizalomnak, valamint az egyéni kezdeményezést nem elnyomni, hanem segíteni akaró gazdasági környezetnek köszönheti sikereit. Többhektáros birtokán levő házának falait a különböző hadiipari és űrtechnikai cégektől kapott köszönőlevelek és igazolványok borítják: köszönőlevelet írt neki a haditengerészet, a Lockheed Martin és a Stanley Aviation is.
1989 után megkísértette a gondolat, hogy hazatelepedjen Marosvásárhelyre, és amerikai cégének árából megvásárolja, majd felvirágoztassa egykori munkahelyét, ám a gyakran változó román politikai életben nem látott elég garanciát a befektetés biztonságának szavatolására. Egykori iskoláját számítógépekkel, híradástechnikai berendezésekkel és sok ezer amerikai dollárral támogatja, az interneten napi rendszerességgel olvassa a hazai lapokat, mert Mikes Kelement parafrazálva vallja: „Úgy szeretem Amerikát, hogy el nem felejthetem Marosvásárhelyt.” Kettős kötődését mi sem jellemzi jobban, mint hogy ha Európába utazik, amerikai zászlókat aggat az autójára, ám Denverben piros-fehér-zöld matrica díszíti a kocsit.