Vlagyimir Iljics Leninnek, a kommunista ideológia főagitátorának, a bolsevizmus előharcosának nevét továbbra is negyven utca, illetve tér viseli. Nyolcvankilenc felirattal messze megelőzi őt Wilhelm Pieck, a hajdani keletnémet egységpárt alapítója, az NDK első és egyetlen államelnöke. Otto Grotewohl emlékét tizennyolc tábla idézi.
Az újraegyesítést követően kevesen kételkedtek abban, hogy a letűnt erőszakrendszer képviselőit dicsőítő szobrok meg utcanevek hamarosan eltűnnek. A nagyvárosok önkormányzatai nagyrészt eleget is tettek a várakozásnak, a kisebb települések vezetői viszont a múló idő feledtető hatásában bíztak, csendben kivárták a politikai vihar lecsendesülését – és minden maradt a régiben.
Az elválasztó faltól megszabadult főváros reagált a leggyorsabban. Berlin már 1991 végén leszámolt a Lenin-kultusszal, és átkeresztelte a róla elnevezett körutat s a teret, ahol monumentális emlékműve is állt. A majd húsz méter magas, vörös gránitkőből készült szobrot – a moszkvai Nyikolaj Tomszkij alkotását – gondosan szétdarabolták, és a kolosszus százhuszonkilenc részre hullott maradványát kiszállították a szomszédos Müggelseehez, ahol a tóparton elásták a homokba, hogy megvédjék az időjárástól meg az emberi rosszindulattól. Az illetékes erdőfelügyelet alkalmazottai rendszeresen ellenőrzik ugyan a homoksírt, de nem tudják elérni, hogy az októberi forradalom vezetőjének gránitmaradványai zavartalanul nyugodjanak. A elszánt kincskeresők újra és újra megkísérlik, hogy különleges szuvenírhez jussanak. E hír hallatán az alsó-szászországi Dannebergben működő környezetvédelmi szervezet azzal a javaslattal állt elő, hogy a Lenin-szobor maradványait helyezzék el abban a mélyre vájt sóaknában, ahol különben atomhulladékokat tárolnak. A nukleárisenergia-fejlesztés ellen eltökélten tiltakozók indítványa nem nyerte el Ingeborg Junge-Reyernek, Berlin városfejlesztési szenátorának a tetszését. A szociáldemokrata politikus azon töri a fejét, helyet kaphatna-e az ismét összerakott alkotás a Német Történelmi Múzeumban. Gerhard Buchholz, a berlini Turizmus Marketing Rt. képviselője egyenesen idegenforgalmi attrakciónak tartaná Lenin elvtárs visszatértét.
A Vörös Hadsereg potsdami helyőrsége előtt álló egykori Lenin-szoborra pillanatnyilag csak a viharvert talapzat emlékeztet. A szovjetek kivonulását követően az épülettömböt – Leninnel együtt – privatizálták, majd lebontották. A tulajdonos a munkálatok idejére a bronzszobrot elvitette és gondosan megőrizte. Vlagyimir Iljics létezése most kemény politikai vitát váltott ki. Potsdam szociáldemokrata főpolgármestere ugyanis a szobor újbóli felállítását követeli, a város kulturális bizottságának kereszténydemokrata elnöke viszont hallani sem akar róla. Indoklása a következő: „Leninnek semmi köze hozzánk, és nem érdemli meg, hogy szobrát ismét helyreállítsák, méghozzá mint turisztikai látványosságot. Nevetségessé tennénk magunkat, ha Potsdam lenne az egyetlen Lenin-emlékmű díszítette német város!”
Ugyancsak heves szócsata alakult ki az Odera mentén fekvő Gubenben, amely hajdanán büszkén viselte a Wilhelm-Pieck-város nevet. Az NDK egypártrendszerének itt napvilágot látott atyja születésének századik évfordulója alkalmából kapott monumentális emlékművet. A betonból készült alkotás hét nagy domborműlapja a pártalapító útjának állomásait, érdemeit örökíti meg, de az alkotás az összeomlás szélén áll. A kereszténydemokrata polgármester az emlékmű eltávolítását fontolgatta, ám ezzel kiváltotta a lakosság tiltakozását. Az ellenállás hatására a városvezető megváltoztatta elképzelését, és az egyes domborműrészeket a város különböző pontjain akarja elhelyezni. A CDU-politikus ugyanis jól tudja, hogy a település meghatározó pártja, a volt kommunista egységpárt (SED) örökét átvevő szocialista PDS jóindulata nélkül nem lehet boldogulni Gubenben.
A kommunista harcosokra emlékeztető táblákat az NDK adminisztrációja szívesen helyezte el ott, ahol az építőipar a legolcsóbb megoldást választotta polgárai boldogítására: a lakótelepek szürke panelházainak tömbjein. A vonzó Lausitz vidék fenyvesei közé beékelt Jänschwalde erre a legjobb példa. A közeli Drewitzben működtetett katonai repülőtér személyzete számára itt húzták fel a komor építményeket. A polgári alkalmazottak sokasága meg a katonák régen eltűntek éppen úgy, mint a panelházak legtöbbje. A települést körülvevő hajdani Wilhelm-Pieck-sugárút – az elvtársak büszkesége – ma már nem több, mint rövid zsákutca. A nép körében „Pieck papaként” emlegetett funkcionárius türelmes patriarchaként él a keletnémetek gondolatvilágában. Pályafutásával a történészek alig foglalkoztak, biográfia vagy kritikus hangú értékelés nem jelent meg róla. 1960-ban bekövetkezett halála óta élvezi a barátságos, majd súlyos beteg, így szánalomra méltó ember képét. A világháború után a moszkvai emigrációból hazatért, a sztálini személyi kultuszt odaadóan ápoló és hirdető pártkatonával szemben mind a mai napig megnyilvánuló elnézést a történészek egyike így magyarázza: „Pozitív ellenpólusa volt a brutális Walter Ulbrichtnak.” Csak Berlin környékén tíz helyen láthatjuk a nevét köztereken.
Rügen szigete kivételes vonzerővel bíró úti célnak számít a turisták körében. Bergen egyszerre emlékeztet a Német Szocialista Egységpárt trojkájára, Pieckre, Grotewohlra és Maternre. Elsősorban az utóbbi érdemli ki az elrettentő jelzőt. Hermann Matern volt a politikai tisztogatási akciók motorja, a párton belül ügyködő titkosszolgálat és a besúgórendszer irányítója, számtalan kegyetlenkedés felelőse. Az ő módszereit vette át és fejlesztette tovább Erich Mielke, az állambiztonsági minisztérium hírhedt vezetője, az egész NDK-t behálózó Stasi-rendszer felügyelője. Brandenburgban meg Szászország-Anhaltban számos község utcatábláin olvasható ma is Hermann Matern neve. Hogy miért nem szerelték le őket már régen? Hohenziatz polgármestere az egységpártot kemény kézzel ellenőrző komisszár múltjára hivatkozva magyarázkodik: „Ő a háború utáni újjáépítést végző korosztály tagja, akit az akkori körülmények figyelembevételével kell vizsgálni és megítélni!”
Nemrég Berlin és a szövetségi parlament meghatározó politikusai emlékeztek meg 1961. augusztus 13-ról. A keletnémet kormány utasítására ekkor kezdődött meg a várost két részre osztó fal felépítése. Annak idején rendőrök, a néphadsereg alakulatai, az NDK-ban állomásozó Vörös Hadsereg katonái biztosították a műveletet. Az „antifasiszta védőfal” mentén megrázó jelenetek játszódtak le. A város egyik jelképének számító Brandenburgi kapu azóta is szimbóluma a németek évtizedes megosztottságának. Ennek láttán elképzelhetetlennek tűnik, hogy az egyesített szövetségi köztársaságban – ennek fővárosa, Berlin közelében! – olyan, a múltat idéző tárgyakra lehet bukkanni, amelyeknek tizenöt esztendő elteltével régen a történelem lomtárában lenne a helyük. Közismert tény, hogy az NSZK történészei, szociológusai, jogászai, politikusai a világháborút követően nehezen birkóztak meg a nemzetiszocialista időszak átfogó feldolgozásával. A jelek szerint a hitleri diktatúrát követő kommunista erőszakrendszer maradványainak a felszámolása ennél is nehezebb.
origo.hu
Kiszáradt egy népszerű tó a Balaton mellett
