Körkörös csődhelyzet

Megbukott a Gyurcsány Ferenc által képviselt magyar szomszédságpolitika. Hangosan és látványosan. Az 1990-es marosvásárhelyi pogrom előtti és utáni időkre emlékeztető magyarellenes kirohanások közepette a bukaresti törvényhozás felsőháza előbb megnyirbálta, majd leszavazta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által kezdeményezett kisebbségi törvénytervezetet. Történt mindez két nappal a nagy csinnadrattával megünnepelt magyar–román „megbékélés” után.
Corneliu Vadim Tudor, a Nagy Románia Párt elnöke a parlamenti pulpitust csapkodva nevezte terrorista szervezetnek a nem éppen radikalizmusáról híres RMDSZ-t, Ion Iliescu volt államfő pedig – immár szociáldemokrata szenátorként – arról beszélt felhevülten, hogy nincs még egy olyan ország Európában, ahol annyi jogot élvezhetnek a kisebbségek, mint Romániában. A kormánykoalíciós többség – az RMDSZ jelenlegi politikai partnerei – kerülték a nagy szavakat, ők csak szép csendesen kihátráltak a törvénytervezet mögül. A Konzervatív Párt se szó, se beszéd csatlakozott az ellenzékhez a szavazáskor, de a nemzeti liberálisok és a demokraták táborából is bőven akadtak ellenző voksok. Bár a képviselőházban lehet még korrigálni a botrányos történéseket, Markó Béláék tökéletes csapdahelyzetbe lavírozták magukat. Ha ugyanis kilépnek a koalícióból, s ezzel megbuktatják Calin Popescu Tariceanu kabinetjét, akkor új parlamenti választások felé sodorják Romániát, márpedig egy idő előtti megméretésen könnyen megtörténhet, hogy éppen saját magukat ütik el a törvényhozásban való részvételtől. Az ötszázalékos bejutási küszöb ugyanis fenyegető bárdként lóg Markóék feje fölött. Népszerűségüknek pedig aligha tett jót Gyurcsány bukaresti és nagyváradi körülrajongása.
Mindez persze nem menti a magyar miniszterelnök felelősségét. Időben kellett volna felismerni, hogy Bukarest könnyen a magyarok megalázására használhatja fel a kisebbségi törvénytervezet körüli helyzetet, s teheti mindezt úgy, hogy az Európai Unió irányába nemcsak a budapesti gyors ratifikációt, de a „történelmi megbékélést” is büszkén lobogtatni tudja. Gyurcsány nem tiltakozott, nem is háborodott fel a keddi magyarellenes parlamenti hadjárat kapcsán. „Van egy rendkívül képlékeny román belpolitikai helyzet, amelyben nagyon sok téma van napirenden” – mondta a Magyar Rádiónak adott interjújában. Felhívta bukaresti kollégáját. Nem fogják elhinni, mit válaszolt Gyurcsány érdeklődésére Tariceanu. „Biztosította a magyar kormányfőt arról, hogy a képviselőházban a koalíció pártjai készek megszavazni a kisebbségi törvényjavaslatot, amely garantálná a kulturális autonómiát az erdélyi magyarság számára” – idézet László Boglár miniszterelnöki sajtófőnöktől. Megnyugodhatunk…
Aztán itt van egy friss adalék az ugyancsak „zökkenőmentes” magyar–szlovák viszonyhoz. A szlovák Markíza Televízió a kassai magyar főkonzulátus lehallgatásáról szóló tudósítást közölt. A budapesti külügyminisztérium – jó szomszédként, mintegy a bajba jutott pozsonyi vezetés segítségére sietve – azonnal cáfolta, hogy a kassai épületben lehallgató készülék lenne. Ezzel szemben a szlovák kormánykoalícióhoz tartozó Magyar Koalíció Pártjának elnöke csak annyit mondott, nem hiszi, hogy egy esetleges lehallgatásról a kormányfő, Mikulás Dzurinda is tudott. „Az ilyen feltételezés eleve borzasztó lenne” – mondta Bugár Béla, aki elképzelhetőnek tartja, hogy a pozsonyi titkosszolgálat szemmel tartja a szlovákiai magyar politikusokat, mert tudni akarja, miről tájékoztatják a magyar diplomáciát. A lehallgatási botrány csak egy pikáns részlete az évek óta a vegetálás szintjén leledző magyar–szlovák államközi kapcsolatoknak. Hol van már az az idő, amikor az akkori magyar és a mostani szlovák miniszterelnök közösen avatta fel a Mária Valéria hidat? Ma az is csodaszámba menne, ha három év után létrejönne egy hivatalos kétoldalú találkozó a két ország kormányfője között. 2002 novemberében Mikulás Dzurinda egy emlékezetes megbeszélésen elutasította a státustörvény kiürített változatát is, s hajthatatlanságával porig alázta a pozsonyi álláspontból rosszul felkészített Medgyessy Pétert. Azóta sincs előrelépés a magyar–szlovák viszonyban.
A délvidéki helyzet közismert. Míg működött a balkáni stabilizációt elősegítő – magyar kezdeményezésre született – szegedi folyamat, addig odafigyeltek Budapest véleményére nemcsak Brüsszelben, de Belgrádban is. A Zoran Djindjics, azóta meggyilkolt miniszterelnök nevével fémjelzett szerb vezetés partnerként kezelte a magyar polgári kormányt, így minden nyitott kérdést könnyebben megvitattak. Nem véletlen hát, hogy a Djindjics-kormány működése alatt született törvényes keret a Magyar Nemzeti Tanács felállítására. Az utóbbi három év egészen másról szól. Magyarverésekről, tétlen magyar diplomáciáról, alig létező államközi kapcsolatokról. Itt is kudarcba fulladt a szomszédságpolitika. S nincs ez másként Ukrajna viszonylatában sem, hisz Janukovics budapesti támogatása Juscsenkóval szemben a „narancsos” forradalom idején olyan ballasztot jelent a magyar–ukrán kapcsolatokban, amelynek semlegesítésén talán csak az idő segít.
Csődöt mondott a Gyurcsány-kabinet szomszédságpolitikája, pedig ennek oltárán áldozták fel a határon túli magyarok érdekeit. Budapest az utóbbi három esztendőben súlytalanná és olykor nevetségessé vált a környező országok szemében.
És nem biztos, hogy ez már a gödör alja.