Szegény és szorgalmas török diák volt Vecdet Erkun, amikor váratlanul külföldi tanulmányi ösztöndíjat nyert Magyarországra. Agrármérnöki diplomát szerzett a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, és hazatért, hogy hasznosítsa a magyar mezőgazdaságban szerzett tapasztalatait. Mindez 1937 és 1943 között történt, amikor még, amint olvashatjuk, „Budapesten, ha sok volt a hó, tettek ellene. Például a házmesterek eltakarították a havat a ház előtti járdáról. Az úttestre lekotort havat a polgármesteri hivatal teherautókkal vagy hókotró gépekkel összeszedette és a Dunába hordatta. Az utat és az utcák közepét ötpengős órabérért felfogadott hómunkások takarították le. A téli hidegben dolgozó munkásoknak óránként tíz perc pihenőt és forralt bort vagy boros teát adtak.”
Ilyesfajta képeket ír le nekünk Vecdet Erkun professzor emlékiratában, amelynek a Budapesttől Ankaráig címet adta, és amelyet a Magyar–Török Baráti Társaság jelentetett meg magyarul Tasnádi Edit fordításában. (A professzor a társaság alapító elnöke.) S bár az 1937–43 közötti időszak nem a magyar történelem legfényesebb korszaka, fenyeget, majd kitör a világháború, az ifjú diák mégis igen kedvező képet fest a magyarokról: érdekesek, kedvesek, befogadók, segítőkészek és igen kulturáltak. Lehet, hogy az idő és a nosztalgia szépíti így meg Vecdet Erkun emlékeit, de a végeredmény mégiscsak az, hogy az olvasó elkezd vágyakozni. Nemcsak azért, mert akkor még a házmesterek takarították az utcákat, hanem mert szerethető Magyarország-képet kapunk a vendégtől. Kiváló egyetemi tanárokról olvashatunk, magas szintű oktatásról, virágzó mezőgazdaságról és rokonszenves emberekről. Ilyen volt tényleg? Szeressük a törököket! És a magyarokat is!
(Vecdet Erkun: Budapesttől Ankaráig. Magyar–Török Baráti Társaság, Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Felismeri ezeket a retró reklámszlogeneket? A legtöbben csak tippelnek!
