Tudományos gyurcsányizmus

Naiv értelmiségiként úgy gondolom: egyszer majd elmúlik ez a lidércnyomás is. Minden lidércnyomás elmúlik egyszer. Ez történelmi tapasztalat. Jó, a Gyurcsány-kormányzás legalább egy évtizedre visszaveti az országot, de hát Kádárt és Grószt is kihevertük valahogy. Igaz, Grószról legalább tudtuk, hogy kicsoda: volt szíves előzékenyen szembeállítani a hipotetikus fehérterrort a valóságos vörösterrorral.
Gyurcsány dörzsöltebb. A kommunizmus kultúrájából eredt meg ő is, de már nem közli a bemutatkozásnál, hogy miféle veteményből való. Trükközik. Nem beszél, hanem kommunikál. Használja a tömegkultúra minden vívmányát. Minden áldását és minden átkát is: nem a módszer, de még nem is a hirdetett tartalom a lényeg, hanem, hogy ő maradjon felül. Ennek megfelelően nincs koherens világnézete, pláne erkölcse – mindig azt produkálja, amivel a felmérések szerint a nagyobb sikerre számíthat. Ha kell, eljátssza, hogy ő a jobb Orbán Viktor. Nem mérette meg magát demokratikusan: ezért menet közben, a futópályán kéne elfogadtatnia magát. A saját táborban ez a közös ellenségkép révén (Orbán szarvakkal ellátott képe a falra vetítve) átmenetileg sikerült, noha Medgyessy képletes hátba szúrása óta tudható: a szocialista tógák alatt mindig ott lapul néhány kifent tőr. A többieket a korbács és a mézesmadzag váltott használatával igyekszik jobb (bal) belátásra bírni. A Magyar Nemzetnél mi itt a korbácsot érezzük, a hetenként előadott parlamenti országértékelésben visszatérően ócsárló értelemben szerepelünk – kifelé viszont eluralkodóban a mézesmáz.
Persze mindez nem változtat azon, hogy összeomlóban a kóceráj. Emberemlékezet óta ez a legdilettánsabb kormányzás, de a kirakatot a permanens átrendezés állapotában tartják. Hosszú évek óta az egyetlen nemzeti konszenzus abban volt, hogy az ország sikerességének vagy sikertelenségének zsinórmértéke az euróövezethez való csatlakozás. Most, hogy a kreatív könyvelés (értsd: a Brüsszel irányába történő arcátlan hazudozás) összeomlásával ez a dátum bizonytalan mértékben kitolódott, Gyurcsány átértelmezte a matematikai konszenzust is. Ha kell, a szorzótáblát is átírja – telik még a száz lépésből. Kedvenc liberálisai fintorognak, fanyalognak, s talán megpróbálnának le is szakadni a királlyá koronázott pojácáról, ha nem rettegnének még inkább a gólemmé növesztett Orbán-mumustól. Ők már sejtik: a lyukas euróövezetben fél emberöltőn át most minden pénzügyi kalandor a forinttal fog spekulálni. Hiába tesszük idővel talonba Gyurcsányt: a gyurcsányizmus következményeit a most cseperedő generációk is megsínylik.
Azt gondolná az ember: az értelmiség ilyen méltatlan szituációban politikai rokonszenvtől vagy ellenszenvtől függetlenül megrázza magát. De nem. Ez az értelmiség (tisztelet a kisebbik hányadot képező kivételnek) feladni látszik minden önbecsülését. Nem a fizetett klientúrára meg a notórius köpönyegforgatókra gondolok – hanem például az írástudókra. Közülük is legalább azokra, akik adnak arra, hogy ne a hatalom sleppjét alkossák, hanem kritikusan viszonyuljanak az országvezetéshez. Bizonyára ebben is naiv vagyok. Bizonyára csak engem zavar, hogy Török és Lakner politológusok Gyurcsány könyvbemutatóján átdiffundáltak az udvari lakáj szerepkörébe. Végül is szabad pálya, meg is fizetik – miért ne tennék? Legfeljebb ezután ezekről az urakról sebesen elkapcsolunk. Gyurcsány figyelemelterelő könyvírása azonban jelenségszinten is érdekes. Hogy miként kormányoz, a bőrünkön érezzük. Hogy mit álmodik az országról, azt meg (egyelőre) szerencsére nem teszik kötelező tananyaggá az iskolában. Az első lépés mindenesetre megtörtént: a szervilis szellemi holdudvar segítségével lerakták a tudományos gyurcsányizmus alapjait. Régebben az ilyesmit brosúrának, gyorstalpalók propagandaanyagának hívták. Ma meg vagyunk fenyegetve, nehogy fitymálni merjük. Én nem is teszem: rövid az élet, nincs idő szellemi selejtre vesztegetni a szót. Bevallom, jómagam nem is tudok a Gyurcsány-könyvvel kapcsolatban másra gondolni: ezt is a mi rovásunkra írta, ahelyett, hogy inkább kormányzott volna, visszatartva kicsit az ország szakadékba tartó szekerét. Minden egyes lap körülbelül egy hónappal növelte távolságunkat az euróövezettől. Ezért pedig töredelmes bocsánatot kéne kérni, nem pedig száznyolcvan fokos fordulattal megmagyarázni, hogy miért is nem kell nekünk az euró. Itt lesz az a (nem annyira) sok szép és drága autópálya, de nem lesz hová mennünk rajta, mert Európa akkor már egészen másutt lesz található…
Az írástudók permanens árulása immár mindennapi tapasztalatunk. A nagy tömeggel rég nem is érdemes már foglalkozni – néhányan azonban gondosan suvickolják független kritikai nimbuszukat. Ilyen például Tamás Gáspár Miklós, aki egyszerre mond szellemes és szörnyű dolgokat, de ha valaki fölveti sarkos megnyilvánulásait, azzal intik le, hogy ilyen egy független, kérlelhetetlen szellem – amúgy pedig lehet, hogy mondandója időnként őrült beszéd, de legalább intellektuálisan szórakoztató.
Igazán kíváncsi volnék, hányan verték a térdüket a Gyurcsány-könyv ürügyén megalkotott furcsa apológia olvastán, amely a „gyurcsányista párt” központi orgánumában volt hozzáférhető. Kimér néhány kötelező intellektuális csapást (Gyurcsány dilettáns ideológus; de ezt eddig is tudtuk), aztán jöhetnek a pozitívumok. Tamás kitartására vall, hogy megtalálta ezeket a szövegtengerben. „Ami fontos Gyurcsány könyvében, az a máról szól. Ez a fölütés a mainstream politikai irodalomban azért elég szokatlan: »Ma már tudjuk, hogy a társadalom többségét a kapitalizmus sem teszi szabaddá. Csak kevésbé látható a foglár.« Ez nem rossz, Gyurcsány, ez ígéretes, fog ez menni, csak így tovább.” És megy is. „Gyurcsány – szemben a »balközép«, »szoclib« értelmiség zömével – tudja”; „majd a következő kitűnő mondatot olvassuk”; és hasonlók. Tamás fanyalog, de nem takaríthatja meg a vörös farkat: „Alapjában, bár szeretne, Gyurcsány se mutat más utat, mint Blair, de érzi, hogy nem jól van ez így. Könyvének – a látszólagos magabiztosság és a harsány agitprop ellenére – ez a kínlódás a legrokonszenvesebb vonása.” Gyurcsány, a rokonszenves brosúraíró. Helyben vagyunk, tessék a pénztárhoz fáradni!
Lehet, hogy tényleg nem ebben a világban élek, de szerintem nem lehet elintézni azzal a dolgot, hogy az UFI című hetilap kiosztja a brosúrakritikus filozófusnak a Doromboló Cicus-díjat. Ennél többről van szó: a büszkeségünkről. Egy fércműről leírjuk, hogy fércmű, és pont. Nem keresünk benne pozitív vonásokat: ennyi jó mondat (különösen a foglártematikában) bizonyára a Mein Kampfból is kiszemezhető volna. Előfordul olyan szituáció, amikor tisztességes értelmiségi számára nem járható út az „egyrészt-másrészt” mentalitás: egyszerűen színt kell vallani. Gyurcsány persze ettől még bevésheti a vagyonbevallásába könyve horribilis bevételét. Ki tudja: még az is lehet, hogy euróban.