Az elmúlt időszakban, a kilencvenes évek elhidegülése, majd az évtized végének vitái után stabilizálódni látszik a két ország viszonya. Nagykövet úr, miként vonná meg csaknem hatéves budapesti tevékenységének rövid mérlegét?
– Az elmúlt közel hat év, amit önöknél nagykövetként töltöttem, a kétoldalú kapcsolatokat tekintetve rendkívül érdekes időszak volt. Nem szűkölködött ugyan drámai pillanatokban sem, a végső mérleg azonban pozitív. Országaink viszonya normális, hogy úgy mondjam, teljesen megfelel az európai normáknak. Ez természetesen közös munka eredménye, amelyből mindkét oldal, ezen belül a politikai élet minden spektruma kivette a maga részét. Önmagáért beszél, hogy ez idő alatt öt kétoldalú csúcstalálkozó is volt. Vlagyimir Putyin közelgő útja is a kapcsolatok fejlettségének szintjét jelzi.
– Nem tart attól, hogy ez a régóta várt, ám belpolitikai szempontból meglehetősen kényes időpontban sorra kerülő vizit a magyar választási kampány túszává válik?
– Én nem látom ennek veszélyét, úgy gondolom, hogy a magyar politikai elit elég pragmatikus és demokratikus szellemű, s megérti, hogy egyetlen nagyhatalom sem kíván beavatkozni a belügyekbe. Ez egyrészt összeegyeztethetetlen a nemzetközi jog alapelveivel, másrészt Oroszország egyetlen célja e találkozóval, hogy tovább fejlődjenek a kapcsolatai Magyarországgal. Ráadásul, mint az immár valószínűsíthető, a látogatást megkoronázza egy olyan döntés, amelyet Magyarország már nagyon régóta vár. A sárospataki könyvek visszatéréséről van szó, s ez feltehetően háttérbe szorítja a belpolitikai nézetkülönbségeket is.
– Amikor 2000-ben elfoglalta állomáshelyét, még korántsem volt ilyen rózsás a helyzet. Egyrészt mindkét oldalnak meg kellett küzdeni a NATO bővítését követő pszichésen – mint láttuk – nehezen feldolgozható helyzettel, másrészt meglehetősen zavaróan hatott a múlt lassan felejtődő öröksége. Érez-e ma a magyar társadalomban bármiféle fóbiát Oroszországgal kapcsolatban?
– Igaz, érkezésemkor voltak problémák, amelyek a koszovói segélykonvoj körül csúcsosodtak ki, fóbiáról azonban akkor sem beszéltünk. A magyar társadalom érzelmi hozzáállása Oroszországhoz széles spektrumot ölel fel, de ez természetes. Igazi gondnak inkább azt érzem, hogy egyre kevesebbet tudunk egymásról. Politikai problémákat nem érzékelek már csak azért sem, mert Oroszország partneri viszonyban van mind a NATO-val, mind pedig az Európai Unióval.
– Említette, hogy egyre kevesebb ismerettel rendelkezünk egymásról. Egyrészt ezzel magyarázható, hogy sokan nem igazán értik az új Oroszországot. Ám nem csupán Magyarországon, hiszen a nyugati sajtót figyelve szintén találkozhatunk elavult sztereotípiák továbbélésével, és kivehető egyfajta félelem is az erősödő Oroszországtól. Mivel magyarázza az érezhető idegenkedést?
– Alapjában az említett hidegháborús sztereotípiák továbbélésével. A konfrontáció időszakának hatásával persze nálunk is találkozhatunk, különösen az idősebb generáció esetében. Oroszország külpolitikai pozíciói azonban az állam, a Szovjetunió szétesése – Putyin elnök szavaival az átélt geopolitikai katasztrófa – után stabilizálódtak, egyre inkább összhangba kerülnek a belpolitikai igényekkel. Növekszik a gazdaság, felgyorsulnak a reformok, négy kiemelt nemzeti projekt – egészségügy, oktatás, mezőgazdaság, lakásszektor – indul el, amelyekre a jelenlegi helyzetben több állami forrás jut, nem beszélve a magánszektor vagy a külföldi tőke bevonásáról. Kettőbe, az egészségügy és a lakásszektor átalakításába magyar vállalkozók is bekapcsolódnak. Természetesen megvannak a magunk problémái, így például a nemzetközi terrorizmushoz is kötődő Csecsenföld kérdése.
– Ha már a nemzetközi terrorizmus kérdését érintettük, úgy tűnik, mintha nem mindenki akarna tudomást venni arról, hogy bizonyos területeken – gondolok itt elsősorban a biztonságra – Európa érdekei például alapvetően egybeesnek Oroszországéival…
– Oroszország 2001. szeptember 11. után azonnal nyilvánvalóvá tette hozzáállását a nemzetközi terrorizmushoz. Ugyanígy csakis közös fellépéssel harcolhatunk a tömegpusztító fegyverek terjedése ellen. S ha már az idegenkedésről beszélünk, az nem csak Európát érinti, s az elavult sztereotípiák továbbélése mellett a világban erősödő konkurenciaharccal is magyarázható. Valójában ugyanis ez áll az Oroszországot demokráciára oktató kijelentések mögött. Megvannak azonban a mi sajátosságaink, történelmi gyökereink, és ezekre alapozva a saját demokratikus utunk.
– Térjünk vissza a magyar–orosz kapcsolatokhoz, amelynek retorikája 2002 után érezhetően kisimult, a szép szavak azonban el-eltakarják e viszonylat valódi lehetőségeit. Az utóbbi években nem érezte zavarónak, hogy általában, s így e relációban is nagyon sokszor belpolitikai PR-szempontokat követett a magyar külpolitika?
– Egyetértek azzal, hogy lehetőségeinket korántsem aknáztuk ki teljesen. Megvannak a problémáink. Engem például az izgat, hogy a kereskedelem, benne a magyar export szintje növekszik, ám jelen körülmények között rövidesen eléri lehetőségeinek a határát. Ezért elengedhetetlen, hogy szélesítsük az együttműködésben érintett ágazatok körét – gondolok itt például a nanotechnológiára –, s többet kell foglalkozni a marketinggel is. Egyre nagyobb gondot okoz az orosz nyelv tudásának hiánya, így jobban oda kellene figyelni az oktatásra, mint ahogy a két kulturális évad után e téren is folytatni kellene a megkezdett munkát. S természetesen a kétoldalú kapcsolatok kérdése nem lehet belpolitika-függő, a folyamatosságnak fenn kell maradnia.
– Ha a kihasználatlan lehetőségekről beszélünk, meg kell említenünk, hogy a határon túli kisebbségek kérdésében erősen érintett két ország között a nemzetközi porondon logikus lenne az együttműködés. Ezt felvetette legutóbb Tusnádfürdőn Orbán Viktor is, arról viszont nem nagyon hallottunk, hogy Gyurcsány Ferenc tárgyalt volna orosz partnereivel erről…
– Mi ugyanabba a helyzetbe kerültünk e tekintetben 1991 után, mint önök nagyjából hét évtizeddel korábban, ezért most igyekszünk felhasználni a magyar tapasztalatokat is. E kérdésben érezzük azt is, hogy Budapest megérti a problémánkat, a közös fellépés lehetőségét azonban minden konkrét esetben külön meg kell vizsgálni. A nemzetközi fórumokon felvetettük például a balti oroszok diszkriminációját, erre az Oroszországban élő mari népcsoport helyzetére vonatkozó kérdéssel kaptuk vissza a labdát. Nem mondom, hogy ott abszolút semmi probléma sincs, de az ügy erősen felfújt és mondvacsinált.
– Egy kapcsolat sorsa persze mindig két félen múlik. Oroszország tudatában a helyére került-e a térség? Az orosz társadalom megbékélt az új realitásokkal?
– A sértődöttség, az elfordulás időszakán túljutottunk. Oroszország egységes egészként tekint Európára, s az a tény, hogy a magyarok és oroszok talán jobban ismerik egymást, csak segíthet a kapcsolatok fejlesztésében. Az a tény, hogy Putyin elnök a közeljövőben a térség azon két országába, Magyarországra és Csehországba látogat, ahol még nem járt, arról árulkodik, hogy az orosz külpolitika látókörébe visszakerült Közép-Európa.
– Nagykövet úr, az elmúlt közel öt évtizedben azonban nem csupán diplomataként, hanem történészként is figyelemmel kísérhette országunk és általában a térség fejlődését, változásait. Könyv formájában is megjelent disszertációja A vihar előhírnökei címet viseli. Fontos helyet foglal el ebben a prágai tavasz vagy a Szolidaritás mellett a magyar forradalom. Miként alakul majdnem ötven évvel a történtek után 1956 orosz értékelése?
– Minden szinten másképp. A társadalom tudatában kissé leegyszerűsítve csapódtak le az akkori tragikus események, a legtöbben csak annyit tudnak, hogy valamiféle káosz, felfordulás volt itt ötven éve. Politikai szinten természetesen jóval többet tudunk erről a felkelésről, amit önöknél forradalomnak neveznek. Borisz Jelcin még 1992-ben megkövette ezért a magyar népet, de egy nyilatkozatában az 1953-as keletnémetihez és az 1968-as csehszlovákiaihoz hasonlóan Vlagyimir Putyin is hibás lépésnek nevezte az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozást. A történészek ásnak leginkább a dolgok mélyére, láttatják az összefüggéseket. Több könyv is megjelent már, s folyamatosan kutatják az archívumokat. Ezzel már nekik kell foglalkozni, nem szabad azt a napi politika témájává tenni.
– Mit gondol, a szovjet archívumok anyagai árnyalhatják-e még a képet, például a forradalom központi alakjával, Nagy Imrével kapcsolatosan?
– A lényeget tekintve a kutatások már sok mindent feltártak, és tisztán látunk, bizonyos részletek azonban még érdekesek lehetnek. Ilyen például egy Nagy Imre tragikus sorsát talán jobban megvilágító, tavaly megjelent adalék. Korábban is voltak utalások arra, hogy Hruscsov miként állt e kérdéshez, e dokumentumból pedig egyértelműen kiderül az SZKP vezetőségének 1958 februári állásfoglalása, miszerint „Nagy Imre büntetésének szigorúnak, ám nagylelkűnek kell lennie.” S hogy mi történt az ezt követő négy hónapban az ítéletig, azt feltehetően talán inkább már a budapesti archívumokban kell kutatni.
– Végezetül hadd kérdezzem Magyarországgal kapcsolatosan személyes benyomásairól. Eszembe jut egyik régebbi nyilatkozata, amelyben elmondta, hogy milyen szavakkal ajánlotta figyelmébe pályája elején Jurij Andropov Magyarországot. Mint a hazánkat jól ismerő politikus fogalmazott, „Magyarország gyönyörű ország, de olyan, mint egy arab telivér. Hiába simogatod, könnyen kirúghatja a fogad…” Ennyi év tapasztalata igazolja ezt a hasonlatot?
– Amikor a párt központi bizottságának apparátusába kerültem, a főnököm valóban Jurij Andropov volt, és mintegy negyvenperces bemutatkozó beszélgetésünk végén valóban az idézett szavakkal fordult hozzám. S ezzel Magyarország nemzeti sajátosságaira, történelmi gyökereire kívánta felhívni a figyelmet. Az ország azóta csak még szebb „telivér” lett, csak már nem mi simogatjuk. Ma már csak a kezünket nyújtjuk az együttműködés reményében. S hogy Andropovnak igaza volt-e? Magyarország történelme valóban bonyolult, s ehhez tisztelettel, megértéssel kell mindannyiunknak viszonyulnunk. Nem egyszerű a mi országaink közös múltja sem, s ezt jól kell ismernünk, s nem egy píáros vagy egy propagandista módján kell viszonyulnunk ehhez.
– Mi az, amit kimondottan Magyarországtól kapott? Milyen kapcsolata marad hazánkkal?
– Mindig nagy tisztelettel gondolok az önök országára, ahova a sors vissza-viszszatérően irányított. Ez a kapcsolat minden bizonnyal a jövőben is megmarad, hiszen erre vonatkozóan több ajánlatot is kaptam, csak már nem állami szinten. Alapvetően tudományos munkával szeretnék foglalkozni, így például a Gorbacsov-korszak külpolitikájával, ami szintén érinti Magyarországot is.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
