Előítéletes újságcikkek

Újabb brit lap hallatta hangját a Financial Times elhíresült mellékletéről szóló vitában. Az Economist friss számában érdes hangú írás ismerteti az országimázsnak álcázott hirdetésről folyó magyarországi csatározást. Ha mindeddig akadtak, akik nem olvastak még elfogult, az igazságot csak apró részleteiben felvillantó, a magyar ellenzékkel szemben teljes mértékben előítéletes külföldi újságcikket, feltétlenül szerezzék be a legújabb Economistot.
Mit lehet például ezzel a mondattal kezdeni: „(a választások közeledtével) a Fidesz vezetői, úgy tűnik, azt gondolják, hogy minden lehetőséget meg kell ragadniuk arra, hogy üssenek egyet a kormányon”. Ez lenne a tényeket feltétlenül tiszteletben tartó, pártatlanságáról és korrektségéről híres brit újságírás? Vagy: „A választások idején a Fidesz híveinek kedvelt időtöltésük a külföldi sajtó csépelése. A 2002. évi választási hadjáratban egy titokzatos Kontroll Csoport állt elő azon külföldi tudósítók névsorával, akik állítása szerint a »magyarellenesség« bűnébe estek, s a listát közzétette a Fideszhez közel álló Magyar Nemzet hasábjain. A dolgok még csúnyább fordulatot vettek, amidőn több jobboldali újságíró megjelent a televízióban, és antiszemita és melegellenes sértésekkel verbálisan bántalmazta a jegyzékben szereplő személyeket.” Az Economist azonban nem áll meg félúton. Szerintük a Fidesz tagadta, hogy köze lenne a Kontroll Csoporthoz. Furcsa módon azonban, miután egy nyugati diplomata a kormányszóvivő értésére adta, hogy az efféle viselkedést nem pártfogolják olyan országokban, amelyek csatlakozni kívánnak az Európai Unióhoz, a jelenségnek vége szakadt. A Magyar Nemzet pedig száznyolcvan fokos fordulatot vett, dicsérő cikkek sorozatát közölte a csoport jegyzékére felkerült tudósítókról – így a brit hetilap.
Mindenekelőtt elismerés illeti a cikkírót, amiért korunk minden fontosabb hívó szavát – antiszemitizmus, melegellenesség – sikerült belezsúfolnia néhány mondatba. Az is elgondolkodtató, hogy jóllehet az Economist nevetségesnek tartja a Fidesz vádját, miszerint a Financial Times beleavatkozott volna a magyar választási küzdelembe, a fenti indulatos kirohanásokkal szintén beletenyerel a csatározásokba. Mindegy. Egy gondolatkísérletet persze megérne, hogy vajon mit szólna bármelyik brit szerkesztő vagy tudósító, ha egy külföldi lapban alpári hangon odaüzengetnének a királynőnek vagy a miniszterelnöknek.
Sajnos magáról a Financial Times-ügyről esik a legkevesebb szó az Economist-cikkben. Arról sem olvashatunk benne, hogy a botrányos, a magyar kormány álláspontjával összhangban lévő, vitatható megállapításokat tartalmazó mellékletben Orbán Viktor idegengyűlöletére (!) céloznak, felelevenítik Kövér László akasztós áltörténetét is. Deutsch Tamásnak igaza van, amikor a Financial Times túlzó és vehemens reakciójáról beszél, hiszen feltehetőleg a világ egyetlen ellenzéki pártja sem repesne a boldogságtól, ha egy kormányhirdetéssel megtámogatott külföldi kiadványban kárhoztatnák vezetőit. Fontos körülmény, hogy Gyurcsány Ferenc egy nappal az összeállítás megjelenése után a parlamentben tagadta, hogy fizettek volna a Financial Timesnak, aztán később mégis beismerték. Erről sem olvashatunk egy árva sort sem.
Mindezekből is kitetszik, hogy az Economist valamifajta igazságosztói szerepbe helyezkedett, ami már csak azért is sajnálatos, mert magyarországi ügyekben könnyen hiteltelenné válhat. A kívülállóknak nehéz elhinni a független újságírás politikailag korrekt mítoszát, ha egy világlap ilyen látványosan leleplezi magát. Azt állítani, hogy a Fidesznek köze lett volna a Kontroll Csoporthoz, teljesen légből kapott, bizonyíthatatlan állítás, a híresztelés tipikus esete. A médiafigyelő csoport jelentése nyomán támadt felháborodás annak rendje s módja szerint elhalt magától, és nem valamely nyugati diplomata figyelmeztetésére kapott észbe az akkori kormány. Ha az Economist komolyan hisz abban, hogy Magyarország uniós felvételét akadályozta volna egy független médiavizsgálat néhány újságíróra nézve elmarasztaló eredménye, akkor hadilábon áll a realitásokkal. Arról nem is beszélve, hogy amikor a külföldi tudósítók szervezete, a Magyarországi Nemzetközi Sajtóegyesület (HIPA) levélben tett panaszt Martonyi János külügyminiszternél, szóvivőjétől azt a választ kapták, hogy a tárca nem avatkozhat be a szabad véleménynyilvánításba. Kíváncsi vagyok, vajon hasonló esetben a brit külügyminisztérium mit válaszolna azoknak a külföldi újságíróknak, akik példának okáért az Economist munkájukkal kapcsolatos írását kifogásolják. Nyilvánvalóan semmi érdemlegeset, hiszen sem az Egyesült Királyság, sem Magyarország nem banánköztársaság, ahol az állam megregulázza az engedetlen alattvalókat.
De a legelképesztőbb állítás csak ezután következik. A cikkíró szerint a Magyar Nemzet – nyilvánvalóan megrettenve attól, hogy a Kontroll Csoport miatt lőttek Magyarország EU-felvételének – pálfordulást hajtott végre, és keblére ölelte a tegnap még ócsárolt külföldi tudósítókat. Ezt az állítást lapunk visszautasítja. Nem tettünk ilyet, már csak azért sem, mert a Kontroll Csoport vizsgálatát kezdettől fogva egy cikknek tekintettük a sok közül, szenzációt a túloldal fabrikált belőle. A sanda szándékot feltételezőkkel szemben kezdettől fogva az igazság, a hazánkban dolgozó külföldi tudósítók munkájának valós bemutatása foglalkoztatott bennünket. Nem a mi hibánk, hogy határon innen és túl sokan szent tehénként tekintenek egyes külföldi újságírókra. Mint látjuk, olykor egy jó nevű világlap, az Economist is alaposan melléfoghat, hiszen a lapunknak tulajdonított dicsérő cikkek egész egyszerűen nem léteznek.
Miért is írtunk volna ilyeneket, amikor nem ápolunk hivatalos kapcsolatot a HIFA vezetésével, újságíróikat is jórészt cikkeik alapján ismerjük? Annak a ténynek a megállapítása, hogy a külföldi újságírók sem egyformák, akadnak közöttük korrekt, elfogulatlan vagy éppen előítéletes, valamely magyarországi politikai erőcsoporthoz kötődő személyek, miért háborít fel bárkit is? Éppen az a baj, hogy a HIFA időnként Grál-lovagok gyülekezeteként jeleníti meg tagságát, holott semmiféle egyesületi szerveződés nem fedheti el az egyéni felelősséget. Már Horatius is megmondta: Te nevetsz? A nevet kicserélve azonnal rólad szól a mesém.
A 2002-es kormányváltás óta a HIFA gyakorlatilag egyetlen közéleti ügyben sem hallatta a hangját. Fájdalmas ez, hiszen mi úgy tapasztaltuk, számos érdekes ügyről lehetett volna írni, tudósítani. Jó lett volna néhány szóban megemlékezni arról is, hogy hazánkban az MSZP az egyetlen olyan párt, amelynek képviselője nyilvánosan élcelődik a holokauszt áldozatain. Olvashattuk volna fulmináns cikkek sorát arról, hogy Magyarországon felfüggesztett börtönbüntetésre ítélnek munkájukat végző újságírókat. Mindez nem az Orbán-kormány idején történt. Az viszont igen, hogy a Freedom House és a Határok Nélküli Tudósítók nevű szervezet egyaránt kitűnőre minősítette a magyar sajtót. Hogy a világ összes országát beleértve a 25. helyet értük el, megelőzve Ausztriát, Japánt, Spanyolországot és Argentínát. Mindettől függetlenül ne feledkezzünk el arról, hogy a küszöbönálló választásokat nem a külföldi újságok döntik el. Az viszont elfogadhatatlan, hogy a magyarországi balliberális médiaelit a külföldi újságírók patrónusának szerepében tetszelegjen. És joggal várhatjuk el, hogy a hazánkról szóló újságcikkeket ne hassa át előítéletesség, legalábbis ne hemzsegjenek valótlan állításoktól.