Az álom én vagyok című évzáró rádiókabaréból immár nyilvánvaló, hogy a műfaj új irányba fordult, a fiatalok más utakon járnak, mint mestereik, bár olykor hasra esnek az útkeresésben. Litkai Gergely, Kőhalmi Zoltán vagy Bödőcs Tibor (tegyük még melléjük a már nem oly fiatal Badár Sándort) Fábry Sándor köpönyegéből bújtak ki, ő indította el a hazai dumaszínház mozgalmat, amikor látszólag vagy valójában nincs konyhakész szöveg, csak a váz, amelyre a mesélő azután alkalmilag felaggatja a szófordulatokat, poénokat. Olyan a produkció, mint egy népmese, mindahányszor másként hangzik. Mondhatjuk azt, hogy ezek a fiatalok nem tudnak még rendesen beszélni sem – akadoznak, nyökögnek, szóismétléseket használnak – azonban éppen úgy beszélnek, mint a mai kortársaik, akik ezért értik és egyre jobban szeretik is őket.
Az új hullám tagjai nem foglalkoznak eminens politikai kérdésekkel, esetleges oldalvágásaikból ide is, oda is jut. A saját történeteiket mesélik iskoláról, szülőfaluról, újabban társkereséséről és találásról. Fábry ezt a műfajt már látszólag tökélyre fejlesztette, az ő dumaszínháza azonban egy régebbi kultúrában gyökerezik, amely a közösségi tudásra és műveltségre épít. Utalásait még korosztályok értik vagy vélik érteni. A fiatal dumabajnokoknál már ilyet ne keressünk. Ők már a posztmodern kultúra gyermekei. Kedvesek, tehetségesek, szellemesek. Közülük is a legerősebb és főként a legrutinosabb Litkai Gergely, aki egyre nehezebb feladatokat kap Sinkó Pétertől és Farkasházy Tivadartól, a vezető konferanszié felelőssége ugyanis nemcsak az, hogy „bemelegítse” a közönséget, hanem hogy szellemi alapot is terítsen a produkció alá. Szilveszteri konferansziétársa, Nagy Ferenc József először próbálkozott meg mindezzel, neki még túl nagy volt a kabát. Úgy tűnik, ízlését, mértéktartását alakítgatni kell. (Győzike vagy Kiszel Tünde eséllyel perelhetné becsületsértésért és hitelrontásért.)
Lássuk, miféle világot állít elénk a szilveszteri kabaré. Sokat kacagni nincs okunk, ez nyilvánvaló. Litkai jelenete a mindent átszövő korrupcióról beszél, Megyesi Gusztáv keserű-kegyetlen írása arról, hogyan nyomorodunk meg egy olyan világban, amelyben a valódi teljesítményre nincs lehetőség. Éles Istvánt Orbán Viktor Kádárra emlékezteti, s ez akkor is otrombaság, ha komolyan gondolja. Nincs igazán humoránál Majláth Mikes László és Sinkó Péter sem, jeleneteik inkább bánatosak és keserűek, mint kacagtatók. Tóth Tibor is halványabb a megszokottnál.
A három és fél órás műsor végére maradnak a nagyágyúk, a tizenöt év után a rádiókabaré színpadára lépő Sándor György, a Besenyő család, vagyis a L’art pour l’art Társulat, Fábry Sándor, valamint Markos és Nádas György. Ha Fábrynak már kijár, ami kijárt Hofinak, hogy egyik önálló színházi estjéből rögzítettek részletet, tehát élvezhette a hazai pálya előnyeit, Sándor Györgynek is illenék már ezt biztosítani. Főként, mert végre megint van önálló estje, másrészt meg – és ez minden megszólalása alkalmából nyilvánvalóvá válik – mindaz, ami ma a magyar kabarészínpadon történik, az ő találmánya. Tehetség és generációs ízlés, kultúra kérdése, ki mennyit alkalmaz belőle. A L’art pour l’art például nagyon sokat. És főként nagyon jól, mivel át tudják ugrani ezeket az ízlésbeli és generációs korlátokat. Így, mindezzel együtt a szilveszteri kabaré olyan lett, amilyen ez a Fábry Sándor által kacializmusnak nevezett egyveleg, amelyből jó lenne megmenteni, ami érték volt, és még jobb lenne hinni abban, hogy az jó kezekbe kerül.
(Az álom én vagyok, Kossuth rádió – ismétlés január 5. és 7.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
