Nincsenek egyenlő esélyek

Csupán 2002-ben fordult elő a rendszerváltás kezdete óta, hogy az a politikai erő diadalmaskodott, amelyik durva hangokat is megütő, negatív választási hadjáratot folytatott. 1990-ben a szabad demokraták, 1994-ben pedig az MDF volt kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy a harsány jelszavakra és az ellenfél lejáratására törekvő fellépés egyértelmű ellenszenvet váltott ki a választópolgárok köreiben. Még inkább igaz volt ez a Horn-kormány időszakában sokáig kormányváltó erőnek tűnő Torgyán-féle kisgazdapártra, amelyik már a ciklus közepén hanyatlásnak indult. Evidensnek tűnt, hogy az agresszivitásnak akár csak a minimumát is felvonultató pártok nem csupán alkalmatlanok a bizonytalankodó szavazók megszólítására, de a hangvételük közel sem elhanyagolható mozgósítóerőt fejthet ki az ellenfél táborában is.
Mindezek ismeretében rögtön adódik a kérdés: ha ez így van, és mindig a nyugodtabbnak, szakértőbbnek vagy éppen polgáribbnak mutatkozó párt diadalmaskodik, akkor hogyan történhetett meg, hogy 2002-ben a feneketlenül acsarkodó szabad demokraták és a nyakukba köteleket akasztó, Kende Péter-es stílusban korteskedő szocialisták győztek? Miért bizonyult olyan átütőerejűnek a sokáig feltűnően gyengének látszó, Ron Werber tervezte kampány?
Sajnos egyértelmű a válasz, a mai napig komoly figyelmeztetést jelentve a Fidesz számára. A mai magyar politikában az olyan párt számít agresszívnek és taszítónak, amelyiket a mérvadónak számító nyomtatott és elektronikus médiumok annak minősítenek. Márpedig az országos, a megyei és a helyi lapok piacán éppúgy súlyos baloldali fölény van, mint az elektronikus média terén. Ha egyszer valaki összeállítana egy listát arról, hogy ki az a száz médiaszemélyiség vagy országos ismertségnek örvendő „független” értelmiségi, aki akár nyíltan, akár burkoltan, de befolyásolni tudja az ingadozó szavazói preferenciákat, akkor szinte borítékolható, hogy legalább háromnegyed részük a jelenlegi koalíció híve lenne. Mivel a lapokat és a televíziós csatornákat az általuk készített vagy róluk szóló cikkek és műsorok uralják, ezért lényegében monopolhelyzetük van a tömegtájékoztatás terén.
Ha kell, napok alatt képesek bárkit morálisan ellehetetleníteni. Lásd példaként Kövér Lászlót, akit egyetlen szerencsétlen elszólása tett örökös céltáblává. Az ingadozó, bizonytalan orientációjú választókat pártoktól és kampányoktól függetlenül bármikor könnyedén elérik. Ez azt jelenti, hogy a jobboldali pártok eleve hatalmas hátránnyal indulnak a választásokon. Ha az úgynevezett mértékadó véleményformálók gyenge pontot találnak, akkor az általuk kialakított álláspont igazáról nagyságrendekkel több embert tudnak meggyőzni, mint mondjuk azok, akik szerint inkább a magyar adózók szövetsége által megjelentetett kiadvány tényszerűen is igazolható állításairól kellene szólnia a közéleti vitáknak. Indíthat az MSZP bármilyen, a Fidesz miniszterelnök-jelöltjét lejárató akciót, szélkakasozhat és teleszórhatja a nagyvárosokat az „Orbán mínusz” elnevezéssel útjára indított, riogató röplapokkal, soha nem fog olyan elmarasztalást kapni a legnagyobb nézettségű és olvasottságú fórumokon, mint amiben a Fidesz szokott részesülni hasonló szituációkban.
Nehéz tudomásul venni, de nincsenek egyenlő esélyek. A 2002-es választások két forduló közötti fideszes bravúrjához hasonló akciók csak akkor lehetnek hatásosak, ha megfelelő az időzítés, és felkészületlenül érik az ellenfelet, akinek így ideje sem marad reagálni a neki szegezett állításokra.
A most zajló kampány azonban egészen más, mint a négy évvel ezelőtti, mivel már lényegében 2004 nyara óta folyamatosan zajlik. A koalíció minden korábbinál nagyobb kihívás elé állította a Fideszt azzal, hogy a szép lassan amortizálódó, nehézkesen és lomhán kommunikáló, hagyományos szocialista politikusok helyett a kilencvenes évek elejének szabad demokratáira emlékeztető Gyurcsányt ültette a kormányfői székbe. A baloldali sajtó- és médiaelit részéről maximális támogatást élvező nagyvállalkozó megvalósította mindazt, amibe nagyon sok üzleti mogul bicskája beletörött már, Palotás Jánostól Zwack Péterig. Áttörte a vállalkozói és a politikai szféra határait, megszerezte az ellenőrzést a két nagy párt egyikének szinte teljes infrastruktúrája fölött, és képes volt olyan lendületet adni az addig kollektív depresszióban szenvedő szocialistáknak, amivel nemegyszer meglepte a Fidesz legharcedzettebb stratégáit is.
Gyurcsány legyőzéséhez aligha lesznek elegendőek azok kampányeszközök, amelyeket eddig bevetett az ellenzék. A kilencvenes évekbeli, több mint homályos üzleti ügyeinek és meggazdagodásának napirenden tartása jelen állás szerint még olyan csekély mértékben sem tudta megingatni a pozícióit, mint annak idején a Gresham-palota körüli lobbibotrány Medgyessy Péterét. Az államháztartás katasztrofálisan alakuló deficitje ellenére a magyar gazdaság – nem kis részben a multinacionális cégeknek és beszállítóinak köszönhetően – talpon maradt. A munkanélküliség aggasztó növekedése azonban olyan tény, amelyet a köztudottan rafinált koalíciós számbűvészkedés sem tud eltakarni. Ám az a baj, hogy ez a réteg az egyik legnehezebben megmozdítható választói célcsoport. Egy részük a végletekig elfásult és kiábrándult mindenből, mások pedig – főleg a fiatalok – továbbra is közönyösek a politika történései iránt. Számukra hatásos és hihető pozitív üzenetek kellenének, ezekkel azonban még csak részben tudott előrukkolni elő a Fidesz. Az Orbán Viktor évértékelő beszéde előtt bejelentett nagyszabású tervek – amelyek a munka, otthon, család hármassága köré épülnek – viszont átlépték a választók ingerküszöbét, meglehetősen ostoba reakciókat provokálva ki a koalíciós pártok vezetői részéről. Ennek ellenére hatástalanok maradhatnak, ha nem sikerül egy társadalompolitikai programba ágyazni őket. Elengedhetetlen lenne, hogy a mérvadó közgazdasági és üzleti körök minél nagyobb hányada sorakozzon fel a program mögé, és ennek támogatását nyíltan, a szakmai közvélemény előtt is felvállalják.
A 2002-es választások idején a mosolygó Medgyessy arcával dekorált ígéretözön nagymértékben megkönnyítette az MSZP mozgósítási terveinek véghezvitelét. Az akkor kormányon lévő Fidesz ezen a téren éppúgy defenzívába szorult, mint manapság a szocialisták, mivel a kormányzati felelősség igáját viselve nagyon nehéz mozgósítóerejű ígéreteket tenni. Nagy különbség azonban, hogy négy éve a kormány hatáskörén kívül álló média nagy többsége a kormányváltást akaró erőket támogatta, a Heti Hetestől kezdve a Soros Alapítvány plakátkampányán át egészen a Klubrádióig. Jelenleg a Fidesz ilyen irányú támogatottsága jóval kisebb, és csak a párt aktivistáinak terepmunkája jelenthet esélyt eme hátrány kiegyenlítésére.
A tavaly ősz óta hihetetlen erőket mozgósító és közpénzt elhirdető MSZP felzárkózott a Fidesz mögé. A rendszerváltás óta nem volt ilyen kemény dió a hivatalban lévő kormány leváltása. A magyar gazdaság alatt ketyegő időzített bombák miatt azonban a mélyreható államháztartási reformok keresztülvitele végképp elkerülhetetlenné vált. Ennek megvalósításához viszont új gazdaságpolitika, új szemlélet és mégiscsak új kormány kell.