Rendszerváltó sorok

Valójában a könyvek sorsa attól függ, mennyire tudja befogadni azokat az olvasó – jutott eszünkbe egy ókori szerző, Terentianus Maurus sora, amint széjjelnéztünk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, illetve az épület előtt türelmesen várakozó sokaságot láttuk. – Mi lesz itt, hogy ennyien vannak? – kérdezte csodálkozva egy fiatalabb hölgy, feltehetőleg múzeumi dolgozó, a helyszínül szolgáló terembe felvezető lépcső alján. – Könyvbemutató – hangzott a lakonikus válasz, s látszott az arcán, ahogy egy időlegesen elfeledett információ ugrik be. Sok könyv kedvéért ugyanis – sajnos – nem állnak hosszú sorok manapság sehol, s általában a múzeumok látogatói sem alkotnak nagy tömeget. Ha viszont az Orbán Viktorról szóló Húsz év című, beszédeit, írásait tartalmazó kiadványról van szó, mindjárt érthetővé válik a felfokozott várakozás.
A Heti Válasz Kiadó gondozásában, Szőnyi Szilárd szerkesztésében közreadott, mondhatni: kordokumentumnak tehát puritán címe van, ám próbára teszi egy frekventált kulturális intézmény befogadóképességét is. A könyvek sorsa már csak olyan, hogy a legtöbb esetben elolvassák őket, a politikusok sorsa viszont olyan – kampányidőszakban főként –, hogy sietve kell érkezniük még a munkásságuk verbális részét közreadó kötet bemutatójára is. A polgári kormány miniszterelnöke már előre elnézést kért, hogy a bemutató után a dedikálás idejét limitálni kell. Mindenki megértő, így a könyv sorsa nagy valószínűséggel már most eldőlt. A befogadó közeg, a jövőbeni olvasók nagyrészt ismerik ezt a húsz évet, s szolidárisak a szerzővel a politikai szándékú felejtés és átfestés elleni küzdelmében.
Egy könyv sosem szólhat a kampányról – mondja Lánczi András filozófus, aki az előszót írta, s kérdéseket is megfogalmaz. Igaz-e, hogy a jobboldal osztotta meg a nemzetet, mint ahogy azt más helyekről üzenik évek óta? S vajon lehet-e az igazsággal választást nyerni? Lánczi arról is szól, hogy az életerőn és a súlyos döntésekhez szükséges lelkialkaton kívül az elemzőkészség, a megértés képessége is kell a miniszterelnöki tevékenységhez. A Fidesz elnöke nagy tetszést arat a már idézett, lehet-e az igazsággal választ nyerni kérdésre adott válasszal: szerinte lehet, csak jól kell elmondani az igazságot, s így még a legsúlyosabb dolgokat is el lehet fogadtatni. S hogy megosztott-e az ország? Orbán Viktor szerint koránt sincs így, még ha súlyos és komoly viták vannak is a magyar nemzetben. Emlékeztetett rá, hogy a legjobb családban is előfordulnak veszekedések, s még az is megesik, hogy a családtagok napokig nem szólnak egymáshoz egy szót sem. Megosztottság csak akkor keletkezik, ha nincsenek közös célok. Márpedig a magyar nemzet egyesíthető.
De vajon milyennek látja magát Orbán Viktor ebben a – Szőnyi Szilárd szerint – tükörben, amit a kötet szerkesztői tartanak elé? A politikus a híres francia festőt, Degas-t idézi, akit egy festményének sikere után arról kérdeztek, miként érzi magát. A művész úgy válaszolt: mint a ló, amikor a zsokénak átadják a serleget. Orbán rögtön hozzáteszi: mint társszerző sem vett részt a szerkesztés munkájában. Mindenkinek köszönettel tartozik azonban, aki az eltelt húsz év alatt segítségére volt közérdekű munkájában. Mint mondja, jól mutatja az utóbbi két évtized viharvertségét, hogy azt sem tudja, felesége itt van-e már a bemutató színhelyén, akinek a leginkább tartozik köszönettel. „Valahol itt kell lennie” – néz át a sokaságon, s nagy taps és derültség közepette utat is engednek Lévai Anikónak, aki két legkisebb gyermeküket hozza. Ettől fogva némiképpen fordulatot vesznek az események. Orbán Viktornak komoly konkurenciával kell megküzdenie, kicsi lánya tudniillik párhuzamos magán-sajtótájékoztatóval hívja föl magára a figyelmet.
A családapát azonban kemény fából faragták, és nem futamodik meg az ifjabb generáció kihívása elől. Reflektál Lánczi Andrásnak arra a felvetésére is, amely szerint az utóbbi húsz esztendőben nem az izmusok kérdése a lényeges. Szerinte a rendszerváltoztatásnak az az érzése tompult el a társadalomban, hogy mindnyájunknak közünk van hozzá, rólunk szól maga a folyamat. A média napi extázisa eltakarja a szemünk elől ezt a fejleményt, pedig az évek folyamán tragikusan elkezdett nőni a távolság a jogállami intézmények és az emberek között. A demokrácia szelleme mintha kicsit odébb költözött volna. Vagyis nem érezzük, hogy a politikusok valóban foglalkoznak velünk. Mint mondta, négy évvel a választások után el kellett gondolkodnia azon, mi az, ami a közéletben tartja őt. Szavaiból kiderült, ennek a viszonyrendszernek, a rendszerváltozás valódi tartalmának és célkitűzéseinek a jogaiba való visszahelyezése volt számára a fő hajtóerő. Nem jobb- és baloldalról szólnak tehát a közéleti újítások – erősítette meg. Ambicionálja viszont, hogy ha lehet, az elsők közt ismerje fel a kihívásokat. Vagy az elsők közt legyen, aki megkérdezi azokat, akik szakértői egy adott kérdésnek. A polgári kormány miniszterelnöke ezért is köszönte meg mindenkinek, aki akár csak annyival járult hozzá az elmúlt húsz év munkásságához, hogy találkozott és beszélgetett vele. Úgy fogalmazott: sokféle sorsot ismert meg, ám mindenkitől tanult valamit, iskolázottságtól függetlenül.
Orbán Viktor azt mondta: mindenki arra vágyik, hogy szeretet és nyugalom vegye körül családjában. Ő azonban sok szeretet kapott a tágabb környezettől és az országtól is. Ezért tartja jó döntésnek a szerkesztők címválasztását. Húsz év: szerény, szikár, szemérmes. S talán ez a visszafogottság kíséri végig a kötet lapjait is. A politikus idézte Szabó Dezső egy mondását, amely szerint az írás az idő tengerébe vetett bűvös palack, a belé töltött gondolatokkal együtt. Úgy vélte, a közéleti emberek felelősségét ez adja. Előbb-utóbb ugyanis jönnek mások, s leírják, összegyűjtik ezeket a valamikor elhangzott mondatokat.