Apák kora

PREMIER ELŐTT

Valóságos kultusz alakult ki a regény és írója körül mindenhol nyugaton, ahol a mű megjelent. S ehhez tegyünk hozzá még néhány tényt. Milos Forman rendezésében tervezték A gyertyák csonkig égnek filmváltozatának elkészítését, amely ma már bizonyosan nem valósul meg, de most márciusban Londonban színpadra állították a művet Jeremy Irons főszereplésével. (Bécsben és Berlinben már korábban óriási sikert aratott a regény színpadi változata. Utóbbi helyszínen a színpadon – egyfajta couleur locale-ként – néhány mondat magyarul hangzott el.) Klaus-Maria Brandauer felolvasóestjei (a Zendülők című regényből) Európa több városában arattak osztatlan sikert. Mindemellett állam- és kormányfők is kézbe vették Márai művét, ami természetesen ismét növelte az író népszerűségét. Az olasz államfő 1998-ban például ezzel a könyvvel ment nyaralni. Václav Klaus korábbi cseh kormányfő a Bertelsmann Kiadó számára adott interjúban azt mondta, hogy „a magyarokat olvasom, mint egész Európa”. Orbán Viktor magyar miniszterelnök e kötetet adta ajándékba Tony Blairnek londoni látogatása során…
Több okra vezethető vissza a példátlan népszerűség.
Az időpont: az európai kultúra, egyáltalán a világban uralkodó tendenciák több ponton is dekadens irányt mutatnak. Oly korban élünk a földön, amikor az értékek védelme nagyobb jelentőséget kap az egyre jobban terebélyesedő „halálkultúrával” szemben. A reklámok miatti uniformizálódás és a felszínesség felé tartó emberi kapcsolatok szellemi globalizációhoz vezetnek: a ma embere eldöntötte Erich Fromm dilemmáját – birtokolni akar és nem létezni. Az író által megidézett világ és életforma egy már nem létező, de (éppen azért) vágyott értékrendet és ideált képvisel letisztult gondolkodásmódjával. Egyik német kritikusa, Kirstin Breitenfellner ezt úgy fogalmazza meg, hogy az író művei különösen sikeresek lehetnek olyan korokban, amikor hiányzik a megfelelő vallási és ideológiai támasz.

A mai ember számára az ideálok sem tisztázottak – kevés az igazi barátság, a személyes kapcsolat, a műben viszont felcsillan a barátságba, szerelembe, a boldog békeidőkbe vetett hit, a vágy egy jobb világ után. Ehhez társul a regény által felvetett bűn, megbocsátás és bűnhődés témaköre is, amelyek az emberiség örök kérdései közé tartoztak és tartoznak.
Bármennyire is modernnek tartjuk korunkat és önmagunkat, valamilyen elementáris hiányérzet fogalmazódik meg a ma emberében. Valami felrobbant a világban és az emberekben – írta Márai egyik levelében. („Minden Egész eltörött”, írta Ady. Mi az, hogy Egész? – kérdezi a ma embere.) Ezt az űrt, ha nem töltik is be, de ábrázolják és „pótolják” az író által teremtett világ értékei, szereplői. Ennek kiváló teljesítménye az Egy polgár vallomásai, amely talán a legközelebbről mutatja be az írót, az általa legértékesebbnek tartott kort, értékrendet, ideálokat. Az emlékezés nosztalgiával és mély átéléssel párosul az írónál. Ennek következménye, hogy már csak a vágyaiban élő világot idéz meg, amely az általa vázolt formában talán sohasem létezett; az „apák kora” a maga hiányaival és gyengeségeivel együtt mégis kerek egész benyomását kelti.
A stílus: mindezekből következik, hogy egyfajta nosztalgia él az íróban és a ma emberében a múlt iránt. Életérzés, ideál, kapcsolatok, légkör – ezek köré épül a Márai által megidézett világ, s mindezt áthatja egy romantikus stílus. (Igaz ez még akkor is, ha e „nosztalgiás” műveinek többségére úgyszintén jellemző az önmaga által is kárhoztatott „márais stílus” elburjánzása: az áriaszerű, néha öngerjesztő, túláradó monológ, a szenvelgés, a szónokias stílus és a merev, szoborszerű ábrázolásmód.) Ez utóbbiakból érthető, hogy Márainak éppen azokat a regényeit fordítják és olvassák világszerte, amelyek az emberi kapcsolatokat jelenítik meg, és amelyek általában intim, zárt térben játszódnak. Ezeknek a műveknek egyike sem tanít meg jobban élni, hiszen e regények „hősei” is az élet hajótöröttjei, de él még bennük a vágy, és ők még – az apákon keresztül – ismertek egy jobb kort. Szereplői mind a múltban élnek, és csak onnét tudják értelmezni a jelent – akkor is, ha közben eltelt néhány évtized, és tanulniuk kellett volna az elmúlt idők történéseiből. Arisztokratikusság, irónia és szkepszis ugyanúgy megtalálható Márai írásaiban, s ez is sokak számára teszi vonzóvá az írót és műveit.
Mindehhez társul a nyelvi kifejezőerő, amelynek következménye, hogy bizonyos művei látszólag lefordíthatatlanok (például a Szindbád hazamegy, Halotti beszéd). Az író nyelvi erejét jelzik egyébként a külföldi kritikák is. A gyertyák csonkig égnek című mű bírálói Németországban szinte egyöntetűen a stílust tartják Márai legfőbb írói erényének, s „mágikus, tisztán csengő”, a minimális cselekmény mellett is „drámai feszültséget teremtő” jelzőkkel illetik a regényt. (Természetesen ebben is van kivétel, hiszen például Kerstin Hensel sziruposnak, humort nélkülözőnek és klisékkel telinek tartja a művet.) Ennél is „furcsább csoda”, ami Angliában esett meg: egyértelműen hiba volt a művet a német fordításból elkészíteni, mégis olyan hatást váltott ki ebben az „átfordított” formában is, hogy a szigetországban szinte egyedülálló módon csak elismerő kritikákban részesült.
Titok: az író legolvasottabb regényeiben fontos szerephez jut valamilyen rejtély. Ugyanakkor maguk az olvasók (különösen Olaszországban) az író személyével kapcsolatban is értetlenkednek: hogyan lehet, hogy ismeretlen maradhatott egy közöttük csaknem két évtizedet élt író, akiről még az is kiderül, hogy Benedetto Crocéval beszélgetett időnként Nápolyban. Két íróról van-e szó, vagy az ember és a világ változott ekkorát?
Európaiság: az író bejárta és – sorsa így alakult – belakta Európát, mindvégig nyitott szemmel, kritikus, de befogadó szellemiséggel vizsgálva az egyes színhelyeket. Berlinből, Londonból, Párizsból vagy éppen a Genfi-tó partjáról küldött tudósításai (külső és belső) életterévé tették azt, ami ma ideállá lett. Nem véletlen, hogy manapság (a nosztalgia mellett) karakterben is könnyen magukra ismernek Európa különböző országaiban az olvasók – egy közülük való sorait olvassák és egy emberét, aki mély átéléssel jeleníti meg azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyek az emberséggel járnak. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia több országban pozitív emlékként él, s értékekkel teli kort idéz az olvasók többségében. Ferenc Józseffel kapcsolatban kialakult a „Habsburg-mítosz”, és Olaszországban például többnyire értékgazdagság kötődik nevéhez és korához. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a kritikusok és az olvasók többsége az egységesülő Európában a nosztalgia okaként nem az egykori „Monarchia-előképet” tartja legfontosabbnak, hanem a már korábban említett jegyeket. Nevezetesen a mai korban kiüresedett és eltorzult, de vágyott emberi értékeket (becsület, tartás, felelősség, barátság). Ezeknek az értékeknek a hiánya okozza ma az elmagányosodást, az emberi kapcsolatok széthullását.
Márai műveiben megjelenik egyfajta Európa-féltés, mert egy eszme utolsó végvárát látja benne, erre szolgáltak „őrjáratai” is (Napnyugati őrjárat, valamint Európa elrablása). Minden romlás, kritika ellenére a kultúra alapkövének tekinti Európát.

Kosztolányi Dezső halála alkalmából megjelent nekrológjában így írt Márai elhunyt szomszédjáról: „Csak a lelke volt igényes. És igényeket akart kelteni a lelkekben, melyekhez művével szólott. Magyar volt és európai; ez ma frázis már. De az ő magyarsága és európaisága csodálatosan vegyültek, izgalmas keverékben állottak össze. Író volt, azzal a sajátos, megfejthetetlen erővel mondta el vágyait és tapasztalatait, amely egy kis nép nyelvének varázsos elkülönözöttségébe rögzítve mégis egy világhoz szól, minden nyelvű és színű emberhez. Olyan erővel volt író, olyan felelősségérzettel, úgy vállalta a szerepet, mint aki tudja, hogy egyetlen példányban él csak a földön, feladatát senki nem végezheti el helyette. Mit ad egy költő a világnak? Az álmot, a látomást.” E sorok jól jellemzik írójukat, s talán közelebb visznek a Márai-rejtély megoldásához is.
Fontos adalék lehet e titok megfejtéséhez az is, hogy a nagy sikert elkönyvelő országokban a kiadók az író biztos olvasótáborra számító műveit, tehát az olvasmányos, „romantikus” regényeket adták ki elsőként: világszerte ugyanaz a négy-öt Márai-mű jelent meg Olaszországtól Dél-Koreáig. E regények többsége (érdekes módon) rövid idő alatt, kevés szereplővel és cselekménnyel lejátszódó történéseket mondanak el (A gyertyák csonkig égnek, Vendégjáték Bolzanóban, Válás Budán, Eszter hagyatéka). A felsorolt művekből a szerkesztés technikájának és a „márais” monológoknak köszönhetően egyfajta bizalmas, személyes és intim légkör árad. Ennek a mai világból való hiányára, ugyanakkor az olvasókban, az emberekben az ez utáni vágyra már korábban utaltunk. Ez tehát egyfajta „hiánypótló” siker is: a mindig kereső, egzisztenciálisan nyugtalan és harmóniára vágyó ember (függetlenül az adott mű esztétikai-irodalomtörténeti értékétől) megtalálni vél valamit e könyvekben. Márai igazi sikere tehát nem is olyan biztosan irodalmi, sőt üzleti, hanem „egzisztenciális”. (Egy hölgy például azt mondta nemrég az Eszter hagyatéka című regényről, hogy „ez az én élettörténetem”). E művek nem adnak megoldásokat a felvetett problémákra, elsősorban a hiányzó érték felel az életproblémákra: a barátság, a hűség, a szavahihetőség, az identitás, a határhelyzetek által feltett kérdésekre adott válaszok. Akit valamilyen csalással kifoszt és cserbenhagy a házastársa, átéli Eszter sorsát. Éppen ezért nem probléma esztétikai szempontból az olvasók többsége számára e művek stílusa, a nagy monológok áriaszerű áradása, a helyenként unalmas, társat nem kívánó és nem tűrő „párbeszéd”.
Az igazi siker (és befogadás) egyik fokmérője az íróról szóló, az íróval kapcsolatos szakirodalom megjelenése is. Elsőként Zeltner Ernő mintegy 80 fotóval illusztrált német nyelvű életrajza jelent meg Németországban. (E kötetet azóta kiadták zsebkönyv változatban is.) Feltétlenül ide kívánkozik a Cambridge-ben 2004 áprilisában tartott kétnapos nemzetközi Márai-konferencia, ahová Budapestről, Rómából és New Yorkból is érkeztek előadók. A Petőfi Irodalmi Múzeum 2000-ben megrendezett centenáriumi Márai-kiállítása a budapesti bemutatkozás óta járja Európát. A folyamatosan bővülő tárlat Márait mint embert helyezi középpontba az életművön, az író könyvein és cikkein keresztül. Az eddigi bemutatók helyszínein elsősorban arra voltak kíváncsiak a látogatók, hogy „ki ez az ember”. Németország, Olaszország, Lengyelország, Dánia, Hollandia, Anglia és Szlovákia látta vendégül eddig a kiállítást. (Salernóban és Londonban fotókkal és dokumentumokkal színesített katalógus is készült.) Ugyancsak e sikerhez tartozik, hogy Bruno Ventavoli Olaszországban írt magyar irodalomtörténetének utolsó fejezetében bőséges terjedelemben szól Márairól. Idehaza éppen a pozitív külföldi fogadtatás és Márai műveinek középpontba kerülése indukálta, hogy Posztumusz reneszánsz – Tanulmányok Márai Sándor német nyelvű utóéletéhez (Szeged, 2005) címmel önálló kötet jelenjen meg a németországi recepcióról, az ottani siker okairól.
Végül vessünk egy pillantást arra is, hogy mi történt idehaza, siker volt-e nálunk Márai, vagy tényleg csak „importáltuk” külföldről, mint a szocializmus időszakában a magyar találmányokat.

Magyarországon az életmű mintegy 70 százaléka megjelent, hét különböző Márai irodalmi estet mutattak be, több művét (regényét is!) játsszák színpadon. Felavatták szobrát a Mikó utcában, emléktáblát avattak egykori lakóhelyén, a Rómer Flóris utcában.
Megjelent az író hangját tartalmazó CD, harminchárom, kizárólag Máraival foglalkozó kötetet adtak ki eddig, többek között egy 12 ezer tételes bibliográfiát az író életművéről, és a Petőfi Irodalmi Múzeumba került hagyatéknak köszönhetően több ismeretlen műve jelenhetett meg. (2005 szeptemberében hazaérkezett a Márai-napló kézirata, és ezzel lehetővé vált a teljes szöveg jegyzetelt kiadása.) Mindez nem történik meg idehaza, ha csak „importált sikerről” volna szó – ez valóban félreértés lenne. Ahogyan Az író és világa című, 1937-ben megjelent cikkében írja: „Valami történt az író körül, aminek nagyon megörült: polgáriasodott, befogadták a társadalomba, olvasni kezdték műveit, az ellenállás mintha megszűnt volna az irodalommal szemben. Soha nem olvastak ilyen tömegek könyvet, jót és selejtest vegyesen, mint napjainkban.”
Véleményünk szerint az igazi siker ezután következhet. Természetesen nem becsüljük le az eddigi eredményeket: Európa- majd világhírűvé vált egy magyar író, és ráirányította a figyelmet az eddig ismeretlen, „elhanyagolt” irodalmakra (nyilván ez is egyengette legújabban Szerb Antal nyugati diadalmenetének útját). A szó igazi értelmében vett sikert abban látnánk, ha ugyanolyan visszhangot váltanának ki Márai alapművei (Egy polgár vallomásai; Napló; Föld, föld!…), mint a lassan megszámlálhatatlan nyelven megjelent A gyertyák csonkig égnek. (A Föld, föld!… című visszaemlékezés kezd „felzárkózni” a többi mű pozitív fogadtatásához, hiszen Franciaországban, Olaszországban és Lengyelországban már ismerik az írónak ezt a remekét is, és a könyvet méltató kritikák sora jelent meg.)
Hogyan viszonyulna az író ehhez a nehezen megmagyarázható sikerhez? Nem könnyű, de talán nem is érdemes találgatásokba bocsátkozni. A legbölcsebb az, ha ismét őt idézzük. Egy sikerről című, 1936-ban megjelent írásában Gorkij (és Tolsztoj) kapcsán fogalmazza meg azt a gondolatot, amely a legközelebb állhat hozzá:
„Gorkij sikere éppen ez a hűség; önmagához, természetéhez és az emberekhez való hűsége adják ki sikere titkát. … élete alkonyán mindkettő tragikusan eltűnődhetett, vajon művüktől jobbak, bölcsebbek, boldogabbak-e az emberek?”
Vége