Cserépedény

Tudod-e, miért vagyunk itt, kérdi kint a széles mezőn a földműves, és leereszti válláról az ásót. Nem tudom, feleli a juhpásztor.
Homlokán találja a szerszám; térdre esik, az arcán végigcsurran a vér.
Kis idő múltán Káin lerázza az ásóról a földet.
Estére a juhok elszélednek. Szél támad, és a szél pernyét sodor az oltárról, amelyet még Ábel emelt. Káinnak is van oltára, goromba kövekből. Fonnyadt gyümölcsök hevernek rajta.
Hol van a testvéred? Nem tudom. Káin felnevet, fel az égre: talán pásztora vagyok a testvéremnek?
Testvéred vére hozzám kiált a földről. Káin hideget érez a gyomrában, torka összeszorul.
Az első napon elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől; a harmadikon a vizet a száraztól, hogy rend legyen. Megkülönböztette a férfit a nőtől, hogy rend legyen; aztán összeadta őket. A teremtett világ görögül kozmosz, azaz rend. A rend az élet feltétele. Rend a lelke mindennek. A test élete addig tart, míg a sejtek rendben működnek együtt; mikor megbomlik a rend, megbetegszünk és meghalunk, s a test oszlásnak indul. Ugyanez igaz a családra, a társadalomra is. Az archaikus görög az ördögöt, a bűn atyját így nevezi: diabolos, azaz szétdobáló, rendbontó.
Az egy Istent imádd; ne fordulj bálványokhoz; szentnek tartsd az Úr nevét; különítsd el az istentisztelet napját; tiszteld őseidet; ne ölj; ne bujálkodj; ne lopj; ne hazudj; ne irigykedj – az emberi élet törvényei, az élet sűrű szövésű, finom rendje, amelyet a bűn összezavar. Mindez Ádám számára egyetlen mondatban jelent meg: „ne egyél arról a fáról, mert meghalsz”. Ádám átlépte a törvényt, ezért elhagyta a lélek. Még él, de már meghalt. Ezért később így szól az Isten: „az ember csak test”. Az édenen kívül, holtan születtünk mindannyian.
Ábel, az első pásztor a legszebb fiatal juhokat terelte és válogatta össze. A bárányok lábait ilyenkor összekötözik, fölfektetik őket az oltárra, és fejüket hátrafeszítve elvágják nyaki ütőerüket. A bárány nem védekezik, rúg néhányat, és halkan kivérzik. Ábel a kövérjüket elégette az oltáron. Felcsapott a láng, a füst felszállt; a pásztor égnek emelt arccal magasztalta az Urat, aki ismét eltörölte bűneit.
Gyere csak, kis bárány, gondolta Káin, miközben kifelé ballagtak a mezőre.
„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne ölj. Én meg azt mondom, aki gyűlöli testvérét, gyilkosa annak; aki megvetően beszél róla, méltó a törvényszékre. Az is megmondatott: ne paráználkodjál; én meg azt mondom, aki kívánsággal tekint a másikra, már paráználkodott vele a szívében.” Jézus, a nagy reformátor azt állítja: a bűn a szívben gyökerezik, s cselekedeteinkkel, szavainkkal gyümölcsözik. Freud szerint két alapösztön irányít minket: a szexualitás és az agresszivitás. Ezer apró gyilkosságot és paráznaságot követünk el naponta. Néha persze kiizzadunk egy-egy jó cselekedetet is; árvaházakat alapítunk, átadjuk a helyünket a buszon, meghalunk a szabadságért; ám mindez kevés. A törvényt nem tudjuk maradéktalanul betartani, mert a törvény tökéletes. S a bűn zsoldja, következménye a halál – hogy rend legyen. Mi sem természetesebb, mint hogy meghalunk és elkárhozunk.
Sok bűne lehet, gondolta Káin az öccséről, mikor látta, hogyan végzi ki a bárányokat. Őneki nem voltak bárányai. Úgy hordta szívében a gyűlöletet, mint valami drága kincset; nem akarta az oltárra tenni. Ahhoz kérnie kellett volna Ábel bárányaiból, neki, az elsőszülöttnek. Beismerni a bűnt, s a bárányra helyezni; a bárányt meg az oltárra.
Az ember mindenütt áldozatokat mutat be szíve démonainak, akiket isteneknek nevez. Üzletel velük: ti adtok termést, győzelmet a csatában, gyerekeket és unokákat; én ennyi meg ennyi gyümölcsöt, állatot, húst, vért adok. A karosszékében ülő, könnyen kifizethető, joviális Jóisten is ilyen belső démon. Te adod az üdvösséget, mondjuk neki; én naponta egy jó cselekedetet, esetleg perselypénzt, penitenciát, miatyánkot, ilyesmit adok. „Do ut des”; adok, hogy adj. „Egyezzünk meg, Istenem, uram, / osztozzunk meg azon, ami van, / Száz dicsőség néked odafent, / nekem egy kis pénz itt lent” – mondja önironikusan Tevje a Hegedűs a háztetőn-ben. Káin is így gondolkozik; odatesz némi áldozatot az Isten elé. Ő akarja megszabni a feltételeket. „De az Isten nem tekintett Káinra és az áldozatára.”
Az önzés démonai számára a legértékesebb ajándék maga az ember. Polinéziában szent lakomán falták fel az emberáldozatot, a prekolumbián világban piramisok tetején végezték ki. A vad törzsek, akik Kánaán földjén laktak az első zsidó honfoglalás előtt, saját gyermekeiket égették el tűzben. Izrael népe rossz időszakaiban szintén feláldozta gyermekeit a bálványisteneknek. Ezért Jeremiás prófétának azt mondta Isten: „felépítették a Tófet magaslatait, amely a Ben-Hinnom völgyében van, hogy megégessék fiaikat és leányaikat tűzben, amit nem parancsoltam, és ami gondolatomban sem volt”.
Áldozd fel a fiadat, az egyetlent, akit szeretsz! Ábrahám nem érti, de elindul. Elmegy a Mórija hegyéhez, vele a gyermek. Nagy, néma kövek és fák vannak itt. Isten bizonyára fel tudja támasztani a halottakat, töpreng Ábrahám. Fát tördel az áldozathoz. Az ágakat összeköti, fölteszi a fiú hátára. Fogja a cserépben égő tüzet és a kést.
Hol az áldozat, kérdi a fiú. Isten tudja, motyogja Ábrahám. A fiú cipeli a fát föl a hegyre, meg-megbotlik közben. Abbá, édesatya, nehéz! Ábrahám nem válaszol. Mire fölérnek, a fiú már reszket. Nem néz az apjára.
Ábrahám összerakja a köveket, egy laposabbat billent fölülre, arra teszi a fát. A vastagabb ágakat elrendezgeti, ahogy a gyermek derékalját szokta. Izsák nem könyörög, nem védekezik; zihál, szemei kikerekednek. Az Úr fel tudja támasztani a halottakat. Az áldozat végtagjait lekötözik. Az áldozat fejét hátrafeszítik. Ábrahám fölemeli a kést.
Kínzás vagy kivégzés előtt az áldozatot többnyire levetkőztetik. Az ember test, ezért két dologtól különösen iszonyodik: a csonkulástól meg attól, hogy kitakarják. A bűneset után az emberpár észrevette, hogy mezítelen, és fügefalevelekkel takarta magát.
A Biblia szerint „vér kiontása nélkül nincsen bűnbocsánat”. A Tórában – a tóra törvényt jelent – finom szövésű, koncentrikus áldozati rendet találunk. Évente egyszer, az engesztelési ünnepen a jeruzsálemi főpap bemegy a szent helyre; beviszi az állat vérét, meghinti vele az oltárt, aztán meghinti a népet is, és az Atya eltekint az ítélettől. Másfajta áldozati ünnep a pészah; mielőtt megszabadultak volna az egyiptomi rabszolgaságból, az Úr parancsának megfelelően minden zsidó család leölt egy bárányt, vérét az ajtófélfára kente, a húsát elfogyasztotta. Éjjel eljött az öldöklő angyal, lemészárolt minden egyiptomi elsőszülöttet a városban, ám a zsidó gyerekeket nem bántotta. Persze az angyal nem származás szerint válogatott: a vérrel megjelölt ajtókon egyszerűen nem léphetett be. A pészahot ma is évente megtartják, emlékeztetőül, hogy a bárány vére mentette meg őket.
Ne bántsd! A kés leereszkedik. Ábrahám szívében összetörik a cserép, a tűz szétárad tagjaiban. Zörög a bozót; fiatal kos akadt bele a szarvával. Aztán együtt állnak az oltárnál, apa és fia, dicsérik az Urat, és a lángok magasra csapnak.
Jézus pészah ünnepére megy föl Jeruzsálembe. Mikor Keresztelő János meglátja a fiatal galileus rabbit, a Júda törzséből való József fiát, felkiált: ez az Isten báránya, aki magára veszi a világ bűnét.
Az Ige testté lett, írja János. És test volt. Összeomlott az ütések alatt.
Egyetlen gyilkosság van, egyetlen áldozat.
Viszi a keresztfa felső gerendáját, a sebláztól támolyog, összerogy. Abbá, édesatya, nehéz! Letépik róla a ruhát, leteperik. Karjait kitárják. Fölemelik ég és föld közé. Idézik neki az írást: „átkozott, aki fán függ”. Nevetnek a vonaglásán. „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg” – mondja róla négyszáz évvel korábban Ézsaiás.
Hamarabb lett a kereszt, mint bármely áldozat. Állt az örökkévalóságban, az időn kívül, mikor még a menny sem létezett, csak a boldog ragyogású Isten. Minden tőle rendelt áldozat az örök keresztre mutat. A kereszt a mindenség középpontja. „Amikor fölemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok” – mondja Jézus. Legyőzi a szétdobálót, a bűnt, a halált. Nem a bárányokért bocsátott meg az Atya Ábelnak, hanem a Golgotáért. Magára Istenre nehezedett minden törvényszegés, amit ember szóval, tettel vagy gondolattal elkövetett vagy el fog követni. Isten megszegte és helyreállította a rendet; átlépte az emberáldozat tilalmát. S a gerendaoltáron vergődő, ártatlan elsőszülöttről az Atya elfordította tekintetét. És akit sem a korbács, sem a szögek nem tudtak kiáltásra bírni, felsikoltott: Éli! Éli! Lámmá sábáktani? Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Beborul az ég.
Csönd van. A bámészkodók lassan hazaindulnak.
És a harmadik napon kiáltás harsan. Gyertek! Kiáltoznak, futkosnak a tanítványok. Ideges a város. A szikkadt földet áttöri a sarjú. Elmozdult a kő, a nap fénye bevág a sírbarlangba. Istennek van hatalma halottakat feltámasztani. Vissza lehet térni az Atya színe elé. Aki hisz, rajta Krisztus vére; elkerüli az öldöklő angyal. „Egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” Az Újszövetség azt mondja a golgotai áldozatról: „hangosabban kiált, mint az Ábel vére”.
Jár-kel a tanítványok között. Csöndes, gyöngéd, tiszta és hatalmas. Nevükön szólítja őket, mint pásztor a bárányait. Kilép a világból, fölmegy az Atyához, majd visszaereszkedik, és tüzet gyújt a tanítványok szívében. És elkezdődnek az üldözések: az edényeket összetörik, a láng végigfut a világon. Nemsokára föláldoztatom, eljött elköltözésem ideje – írja Pál, mielőtt lefejezik. Higgadtan írja, a mártírok örömével.
Isten rendje szerint a keresztény ember áldozat. Képes szolgálni ott is, ahol nincs köszönet; kimenni a másikkal a mezőre, szép szóval felelni a bántásra; olyan védtelenné és kiszolgáltatottá válni, amilyenné csak a szeretet teheti az embert. A bárányok elszéledtek, és össze kell gyűjteni őket. Aki ezt saját nevében teszi: mazochista bolond vagy szektás beszélőgép. Akiben Krisztus cselekszik: győztes, akár Ábel. Vegyétek magatokra az én igámat, mert az én igám könnyű, és a terhem gyönyörűséges – mondta Jézus.
Aki Istené, már megáldoztatott. Mikor Jézus szólt hozzá, áldozattá avatta; a zsidókhoz írt levél szerint Isten beszéde „kétélű éles kard, elhat az ízek és a velők szétválasztásáig”. Pál azt írja a tanítványoknak: azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a Krisztussal. S az a szó teremtő szó is egyben, a belső káoszból kozmoszt, rendet teremt. Megöl és megelevenít; a testnek lelket ad. Többé nem én élek, hanem a Krisztus él bennem.
Fonnyadt gyümölcs a világ. Háború, abortusz, pornó, gyűlölet, sok rossz kabaré és tánc; folyik tovább a hatalmas hekatomba. Tűzben fog eljönni az öldöklő angyal, az elemek égve felbomlanak, a világ megáldoztatik. Az ítélet csak azt a hajlékot kerüli el, ahol ott a bárány vére.
János a Jelenések könyvében legyilkolt bárányt lát a trónuson. Jézus a pásztor és a bárány. Ő az áldozat és a főpap. Az Atya első és utolsó szava; az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A sebesült Isten, aki újjáteremti – megítéli és meggyógyítja – az eget és a földet.
Tavasz van Egyiptomban, áttöri a sziket a sarjú.
Süt a nap.
A gyerekek kint játszanak a kertben, behallatszik a nevetésük.