Nincs más választás

Választás előzte meg ama hajdani kálváriajárást is. Pilátus, a világi hatalom, Róma képviselője a provincia fegyveresen felügyelt népére próbálta áttolni a kínos döntést. Mai fogalmakkal élve arra kérte őket, hogy válasszanak: a köztörvényes bűnözőt vagy a politikai foglyot bocsássa-e el, engedje-e szabadon? A harsogó nép az Írás szerint Jézus helyett egyhangúlag Barabást választotta. Karinthy írása szerint viszont ez úgy zajlott, hogy a népet alkotó emberek egyenként Jézust mondtak, csak ez valahogy együttesen Barabásnak hallatszott. Ez a tipikusan magyar olvasat: külön-külön mindig jót és helyeset akarunk – mégis visszás a közös eredmény.
Olcsó párhuzamok kínálkoznak: ki a napjainkra vetített példázatban a szélnek eresztett köztörvényes bűnöző; s kik a Kajafás vezette papok a háttérben, akiknek a szemében a politikai-vallási lázító veszedelmesebb, mint a hétköznapi gonosztevő. Ilyesmivel ma ne szöszöljünk. Foglalkozzunk inkább a Golgota örök érvényű üzeneteivel: a szolgálattal, az áldozathozatallal, illetve bűn és bűnhődés viszonyával. Többet megérthetünk ezáltal korunk történéseiből, mintha girbegurba vonalakkal húznánk egymáshoz a logikai megfeleltetéseket, mint a gyerek teszi az iskolai munkafüzetben.
Ami engem mindig zavart a húsvéti történetben, az az eleve elrendelés. Nem a vallási dogmatikára gondolok, amely a gondviselést igyekszik összeegyeztetni a szabad akarattal, hanem Jézus hősies beletörődésére. Tudni látszott, mert az atya tudtára adta, hogy életét kell adnia a világ elferdült gyémánttengelyének kiegyenesítéséért, amit egyszerű szóval megváltásnak szokás nevezni. Kiváló elmebéli, szónoki és politikusi erényekkel rendelkezett: nem került volna különösebb erőfeszítésébe átstrukturálni a küldetést. A politológia akkoriban még nem öltött flitteres zakót, hogy elfedje az emberek elől a lényeget, de Jézus pár esztendő – egy szűk választási ciklusnyi idő – alatt tanúbizonyságát adta, hogy teljes fegyverzetben áll a megméretés elé. Talán nem tiszteletlen, ha az utókor embere párhuzamot von akkori és mostani mozzanatok között. A tanulás és tanítás évei beazonosíthatók a mai ideológiagyártás és programírás fázisával; a tanítványok szerzése a csapatépítéssel; az igehirdető vándorlás az országjáró kampánnyal. A szamárháton való dicsőséges virágvasárnapi bevonulás Jeruzsálembe egy korabeli kampányzárónak is beillik, ahol a pálmaágakat még nem helyettesítették feliratozható és elereszthető színes léggömbökkel.
Persze ez a korteshadjárat korántsem holmi demokratikus szertartás, hiszen Jézus olyan országért kampányol, ami nem ebből a világból való. Miért veszedelmes mégis? Azért, mert az üdvösségnek már megvannak a felkent földi helytartói, akik nem tűrik a hitbéli „piacot” megbolydító betolakodót. A kor közmegegyezése szerint ilyen betolakodó, amely formálhat a kijegecesedett vallási intézményrendszeren, csakis próféta lehet: egyetlen lehetőség hát a prófétai mivoltát megkérdőjelezni.
És megindult az ellenlábasok negatív kampánya. A farizeus írástudók (a korabeli médiamunkások) még csak kóstolgatták, de ezeknek a „tévévitáknak” az eredménye nem tömegesedhetett, nem jutott el sokakhoz. Jézus egyszerre élt a személyes és az áttételes mozgósítással. A csodás gyógyítások, kenyérszaporítások, a víz menyegzői borrá való változtatása, sőt a halottak feltámasztása (amellett, hogy mind-mind a jövendő kereszténység hitbéli alappillérei, szimbolikus előképei) más-más célcsoportot szólítanak meg, az „apostolrendszer” pedig a csapatépítést, a szélrózsa minden irányába való igehirdetést, s áttételesen a tömegmédiaként ható Újszövetség evangélistáit előlegezi meg. A szisztéma egyszerű, de hatékony: a gyakorlatilag nem létező kampánykeret, az ellenlábas médiatúlsúly és a megszálló hatalomra támaszkodó vitapartnerek beágyazottsága ellenére hosszabb távon sikerre vezetett.
S itt a válasz a dilemmámra is: kiválasztottsága és szellemi fölénye dacára miért nem szegült szembe az eleve elrendeléssel, az igazságot durván lábbal tipró bírói, törvényhozó és végrehajtó hatalommal, holott Isten fia volt? Érző és szenvedő emberként még mennyei atyjának is szemrehányást tett a kereszten a méltánytalanul kiállt kínok miatt. Az sem igaz, hogy ne tudta volna, mi történik vele: elárulóját, Júdást is előre ismerte, midőn közösen nyúltak a tálba. Talán nem véletlen, hogy épp húsvét előtt röppentették fel (és vette át kiemelt műsoridőben a magyar köztévé is) az áporodott apokrif sztorit, miszerint a tanítványok közül megszégyenülten távozó Júdás nem a saját haszonszerző árulását végezte be harminc ezüstért, mikor az ellenállást nem tanúsító Jézust a katonák kezére adta, hanem épp ellenkezőleg: csupán engedelmes eszköze volt az isteni tervnek. Nem áruló, hanem hős: szem a bibliai láncban.
A krisztusi eleve elrendelésre felfűzni a júdási eleve elrendelést azonban átlátszó machináció: nemcsak a mindenkori árulókat rehabilitálja visszamenőleg, Júdástól mindmáig, hanem egyúttal a feltámadástant, a kereszténység lényegét is relativizálja. (Moderátor: Rózsa Péter.) A Da Vinci-kód talmi divatjának farvizén hajózók így több legyet ütnek egy csapásra: nemcsak a misztériumot fokozzák le hétköznapi taktikai hadműveletté; nemcsak a köpönyegfordítóknak nyújtanak eszmei segédkezet; hanem a keresztény hit alappillérét is megkérdőjelezik. Az álmélkodó gyülekezet pedig, amely a földi családot alapító Krisztus genetikai utódjainak borzongató gondolatkísérletéről még tudta, hogy puszta fikció, a Júdás-újraértelmezés hallatán már elbizonytalanodik, s legközelebb talán már Júdás elveszett evangéliumát is a bestsellerlisták élére röpítheti.
Márpedig ha a krisztusi feltámadásba vetett hit kollektíven megrendül, értelmét veszti a szolgálat és áldozathozatal kategóriája is. Jézus talán élt a politika örökös eszközeivel, de nem élt vissza velük. Ő az eszményi politikus archetípusa, aki nem a saját hasznát vagy önmegvalósítását, hanem a nép és az emberiség üdvét nézi. Nincs ugyan fölötte földi kontroll (emiatt gyűlölik a földhöz ragadt demokraták), ám van fölötte égi kontroll (ezért példaképe az égre is tekintő demokratáknak). Ha úgy tetszik: ő maga a Tiszta Kezek Hivatala. Nemcsak hogy nem ragad korrupció a kezéhez: az ő valódi „szegénypártisága” az örök anakronizmus, amely az érdekelvű világmagyarázat szemszögéből egyszerűen feloldhatatlan. Az érdekelvű világrend, amely a zavaró tényezőnek tekintett Istent másfél évszázad alatt igyekezett kiiktatni a földi mechanizmusból, érthetően a krisztusi szeretetelvet kiáltja ki a fő kerékkötőjének. Nem illik a racionálisnak hirdetett (ám a piac mindenhatóságába vetett hit által mégis mindinkább misztikus jelleget öltő) modern és posztmodern önképhez. Mi az, hogy ne szerezz, hanem szeress? Mi az, hogy az érdeken alapuló piac meg az ezt kiegyensúlyozni igyekvő demokrácia kompetenciája csak erre a világra terjed ki? Inkább ne legyen másik világ!
Amit kerülgetünk, az a hit földi vetülete, az erkölcs. Ha nincs feltámadás mint a hit igazolása, akkor tetszés szerint gyúrható az erkölcs is. Akkor a bűnt sem kell bűnhődésnek követnie. Akkor Júdás is átmaszkírozható hősnek (át is maszkírozzák), s a kereszthalál is lefokozható képregénysztorivá vagy kabarétréfává. E világi választásaink tehát tökéletlenek maradnak ama égi kontroll nélkül. Bár Őhozzá senki nem mérhető, mégis Őhozzá kell mérni magunkat s mindazokat, akik választásra elénkbe járulnak. Akárki akármit mond: nincs más választás.