Szívbaj

KULTÚRSOKK

Most, hogy az első választási forduló után a kormányzat már jónak látta velünk, választókkal is megismertetni az első negyedév lesújtó költségvetési adatait, természetes, hogy egy kicsit izgulunk azon, ugyan hogyan is tud majd a leendő kabinet a példátlan költségvetési hiánnyal megbirkózni. Hogy hány iskola, óvoda, kórház működését kell majd ésszerűsíteni (értsd: ezeket az intézményeket bezárni), a közteherviselést átalakítani (értsd: megemelni az adókat) és az állami apparátust leépíteni (értsd: kirúgni egy jó csomó közalkalmazottat) ahhoz, hogy ne temesse maga alá az országot az elmúlt négy évben következetesen duzzasztott adósságlavina, valamint az egyre növekvő munkanélküliség.
Elolvasván a riasztó adatokat, bevallom, rajtam is úrrá lett ez az állampolgári aggodalom. Ám hamarosan olyan hírre bukkantam a hírügynökségi jelentések között, amely meggyőzött arról, hogy felesleges ezen idegeskedni. Mi több, önsorsrontó.
Az amerikai North Carolina-i egyetem kutatója ugyanis azzal az állítással rukkolt elő a napokban, hogy az egészséges gazdaság egészségtelenebb, mint a gyengélkedő. Christopher Ruhm első ránézésre meglepő tézisét kutatási adatokkal támasztotta alá. Megfigyelése szerint azokban az években, amikor az amerikai gazdaság bővült, a halálozások száma is emelkedett: egészen pontosan a munkanélküliség egyszázalékos csökkenése – Ruhm számításai szerint – 1,3 százalékkal tetézte a halálozási rátát. Mindez nőknél és férfiaknál egyaránt megfigyelhető volt. Az egyetem közgazdaság-professzora mindehhez hozzátette: különösen a 20–44 éves korcsoportot érinti ez a kedvezőtlen hatás, és mint indoklásából kiderül, erre meg is van a magyarázat.
Amikor ugyanis a gazdaság úgymond „felforrósodik”, vagyis a vállalkozásoknak jól megy, és egyre többen juthatnak munkához a megrendelésekben bővelkedő cégeknél, éppúgy fokozódik a munkavállalókra nehezedő teher is: intenzívebben dolgoznak, gyakrabban túlóráznak és kevesebb időt fordítanak testedzésre, kevésbé figyelnek oda az egészséges étkezésre. Sőt, bár gyaníthatóan a cigarettaszünetek ideje is csökken a vállalatoknál, többet dohányoznak.
Ez a buzgalom és munkálkodás persze hosszú távon semmi jóra nem vezet. Jön a kimerültség, az immunrendszer legyengülése, a stressz és persze mindezek után az infarktus.
A szívbaj.
A kutatás 1978-tól 1998-ig elemezte a rendelkezésre álló adatokat, és arra a húsz amerikai államra terjedt ki, amelyek vezető helyen szerepelnek a szívbetegségekkel kapcsolatos halálozási statisztikákban. Gyanítható, hogy Ruhm kijelentéseit sokan kétkedéssel fogadják, és erős kritikával illetik majd, de a professzor szerint a számok egyértelműen az ő állításait igazolják: több munka, több baj.
Persze egyszerűbb lett volna erről a jelenségről megkérdezni minket, magyarokat a húszévnyi adathegy feldolgozása helyett. Nem is arról az egyre többeket kínzó magyar felismerésről van szó, hogy minél többet dolgozunk, annál nagyobb bajban van a gazdaságunk. Nem arról, hogy a magyar a nyolcvanas évektől az egyre súlyosbodó gazdasági válság elől egyre több gmk-ba, másodállásba, bétézésbe, azaz egyre több, kórosan sok munkába menekül. (És lám, szívbetegségekben is rekorder nemzet vagyunk, de nem, nem is erről van itt szó).
Ennél mélyebben húzódó folyamatok kicsiny búvópatakjait kellene kikutatni dr. Ruhmnak, ha a magyar válaszra lenne kíváncsi. Nagyon mélyen ősi és magyar felismerés dereng fel, amit még a keleti sztyeppékről hoztunk magunkkal, és amit egyezer év alatt sem sikerült civilizátorainknak kiirtani a tudatalattinkból. Arról a lappangó és időnként elemi erővel feltörő érzületünkről van szó, hogy dolgozni nem jó.
Ruhm kutatásairól olvasva végre én is megértettem, hogy mitől ésszerű az elmúlt négy esztendő irracionálisnak tűnő kormányzati gazdaságpolitikája, amely soha nem látott mértékben adósította el az államot, és hogy miért jó a megtermelt jövedelmek helyett hitelből osztogatni. A dologra fogott, de most lázadó Pató Pál végre győzedelmeskedett józan, de az utóbbi öt évtizedben igencsak kizsigerelt munkába siető énünk felett. Ezt a baloldali koalíció nagyon is megértette, miközben a Fidesznek a 14. havi nyugdíj és az ingyenes tankönyv ígéretével csupán a felszínt sikerült megkarcolnia.
Most már egészen bizonyos vagyok abban is, hogy a deficittel párosuló növekvő munkanélküliség jól átgondolt egészségügyi program, ami végső soron a választókat védi: minek is idegeskedjék bárki a munkahelyen, ha el lehet lenni szép csendben otthon is?
Ha ezentúl egy polgártársunk azt nehezményezné, hogy a felgyülemlett adósságot ükunokáink is nyögni fogják majd, illendő csendre intenünk: milyen jogon aggódja magát halálra!? Miért rontja ezzel amúgy sem fényes egészségügyi statisztikáinkat!?
Ráérnek majd izgulni ezen sarjaink. De amíg felnőnek, nekik is legalább néhány szép pillanatot szerezhet az otthon maradó szülő, a hitelből vett turmixgép, televízió és házimozirendszer!
Szóval, semmi pánik, ne legyünk szívbajosak.