A Fidesz és a jobboldal három tennivalója

Voks 2006

Míg a Fidesz a 2006-os választásokat már 2002-ben elvesztette, addig a magyar jobboldal egésze már valamikor a 90-es évek kezdetén abba a defenzív politikai létbe kényszerült, amelyen azóta sem tudott eredményesen változtatni. Ez a két jelenség együttesen vezetett el oda, hogy a választópolgárok harmadszor emelték kormányra az MSZMP utódpártját. Külföldi hallgatóim gyakran teszik fel a kérdést: miért választják meg újra és újra azon politikusokat a magyar választók, akik annak idején pontosan azokat a demokratikus jogokat vonták meg tőlük, amelyekkel most hatalomra segítik őket? A magyarázat hosszas, sokrétű – nem lehet ezen írásnak a feladata.
Amire azonban választ keresünk, az a fenti jelenség fordított megközelítése, nevezetesen, hogy miért nem volt képes a nemzeti oldal megszerezni, majd megtartani a hatalmat az utóbbi másfél évtizedben. Itt kapcsolódik be Clausewitz. A porosz katona és hadtudós már a XIX. században lefektette a stratégiai tervezés egyik alapvető elemét: a vezetőnek ismernie kell annak a háborúnak a természetét, amelyet megvívni készül. Sem a Fidesz, sem a magyar jobboldal nem ismerte fel politikai „háborújának” természetét, így az előbbi stratégiai, az utóbbi taktikai vereséget (is) szenvedett.
Magyarországon a rendszerváltoztatással nem csupán egy más politikai berendezkedés átültetésére került sor. Az amúgy is szétzilált társadalomnak rövid idő alatt kellett (volna) elfogadni és hétköznapi gyakorlatába ültetni a klasszikus liberális szabadságformákat, valamint a nemzetközileg nyitott piacgazdaság versenyközpontú szemléletét. A fogyasztói társadalom megjelenésével a hagyományos közösségek elvesztették korábbi funkciójukat, az individuum pedig felértékelődött. A mai magyar társadalomban a kötődések átstrukturálódtak, a tények és azok kommunikációja szöges ellentétbe került egymással, így az emberek virtuális valóságba kényszerültek, ezzel pedig elszakadtak a tényleges, mindennapi élettől. Mindez azonban nem lehet(ne) meglepő következménye a demokratikus politikai modell importjának, hiszen hasonló trendek figyelhetők meg már évtizedek óta az általunk nyugati világként ismert nemzetközi részközösségben. A nemzeti oldal azonban mindezt látszólag nem tudta vagy nem volt hajlandó tudomásul venni, így rosszul becsülte meg a „háború” természetét.
A magyar jobb- és baloldal közötti különbség a programok szempontjából elhanyagolható. A jobb-bal törésvonal ma az érték-érdek dualitása mentén fekszik, amely alapjaiban határozza meg a két tábor viselkedését és politikai, társadalmi reakcióit. Az értékalapú jobboldal másfél évtizede ragaszkodik bizonyos dogmákhoz. Ez természetes – a nemzeti, valódi konzervatív lét velejárója –, azonban e kötöttségek rugalmatlansága automatikus kudarchoz vezetett. Ezzel szemben a baloldal, valódi és hagyományos értékek hiányában, csupán érdekközösségre alapozva összetartását, sokkal hatékonyabban igazodott az új helyzethez. Ötvözte saját, hagyományos eszköztárát az új rendszer médiumaival (a „buli színe”), a blairi gyakorlatot követve saját megjelenésébe emelt át bizonyos, korábban a jobboldal monopóliumát képező elemeket (az Internacionálét felváltotta a Himnusz), mondanivalóját pedig a közönség számára könnyen emészthetővé tette.
A jobboldal rugalmatlansága tette lehetetlenné, hogy alkalmazkodjon a megváltozott társadalmi viszonyokhoz, mind mondanivalóját, mind eszközeit tekintve. A nemzeti, konzervatív oldal helyzete sokkal nehezebb, mint a pusztán érdekek irányította baloldali összefogásé. Nehezebb, mert hagyományok és ezekhez kapcsolódó elvek kötik. A jelen Magyarországában a stratégiai hibát, a „háború” természetének rossz felismerését jelenti, hogy ezek az értékek határozzák meg a jobboldal eszközrendszerét is. A nemzeti oldal által vallott elvek igenis fontosak. Idén sem az értékek szenvedtek vereséget, hanem ezek megfogalmazása, csomagolása. Stratégiai hiba akár a háború természetének rossz felismerése, akár a háborúnak a természetével ellenkező irányba terelése. Ha a valóságot nem lehet megváltoztatni, az eszközrendszert kell hozzáigazítani. Így a mai magyar valóságban a nemzeti oldal hagyományait és értékeit az új realitáshoz kell igazítani, azaz eladhatóvá kell tenni a módszerek aktualizálásával.
Taktikai hibát az tud elkövetni, aki ott van a csatatéren, azaz közvetlen résztvevője a küzdelemnek. Minthogy 2002 után a Fidesz maradt a jobboldal egyedüli potens szereplője, a 2006-os jobboldali vereség a Fidesz veresége. (A KDNP az elmúlt években nem tekinthető alanyi jogú politikai entitásnak, míg az MDF a két forduló közötti fellépésével bizonyította, hogy már nehezen tekinthető az utóbbi másfél évtizedben bevett értelmezés szerinti jobboldali pártnak.) Ez a vereség nem csupán a fenti stratégiai tévedésnek köszönhető, hanem taktikai hibák eredménye is. A magam értelmezése szerint a Fidesz már 2002-ben elveszítette az idei választásokat.
Négy éve a baloldal, a média túlsúlyának támogatásával, egyrészt démonizálta Orbán Viktor személyét, másrészt a MIÉP-kártyát kijátszva nacionalista radikalizmussal, antidemokratikus szándékokkal vádolta a Fidesz egészét. Ezzel tovább mélyítette annak a társadalomnak a félelem- és bizonytalanságérzetét, amelynek jelentős része még mindig nem volt képes megbirkózni a rendszerváltozás okozta sokkal. A Fideszt ez a lejárató hadjárat kényszerpályára állította. Állandó védekezés, határozatlan kiállás, magyarázkodás jellemezte az elmúlt négy évet. A politikai kommunikációt tehát a kormánypártok és annak holdudvara tematizálta.
Ezzel párhuzamosan Gyurcsány Ferenc személyében egy olyan dinamikus politikus jelent meg a baloldal egyszemélyi vezetőjeként, aki pontosan azon jellemzőkkel bír, amelyeket Orbán Viktorról kíséreltek meg – sikeresen – elhitetni az információhiánnyal küzdő társadalommal. Az új szereplő erőt és határozottságot mutatott, reális alternatívát kínálva a defenzívába szorult Fidesszel szemben, ahol egy sárba döngölt, karizmatikus vezető mögött ugyanazon arcok rotálódnak több parlamenti ciklus óta.
Végül, a fentiek eredményeként, az a politika is sikertelennek bizonyult, hogy miközben a nemzeti oldal szavazóit egy párt alatt egyesíti, érdemben meg tudja szólítani azon bizonytalan, nem feltétlenül szoros jobboldali kötődéssel rendelkező tömeget, amellyel a maga javára tudja fordítani a választást, egyedül szerezve meg a kormányalakításhoz szükséges többséget. A választások elvesztése így egyrészt kommunikációs vereség, hiszen a Fidesz nem talált sem tartalmilag, sem formailag megfelelő választ a támadásokra, és nem tudott a bizonytalan közép felé sem hitelesen nyitni. Másrészt szervezeti vereség, ugyanis nem volt képes arra a megújulásra, amely lehetővé tette volna a bemerevedett pártelit látványos cseréjét.
Az eddig leírtakat összegezve a Fidesz és a jobboldal feladatait a következőkben látom.
1. Fel kell ismerni a „háború” valódi természetét. A jobboldalnak nem az elveivel kell szakítania, hanem a valósághoz és a lehetőségekhez kell igazítania értékeinek megjelenését, azaz eladhatóvá kell tenni a liberalizált politikai piacon a nemzeti, konzervatív értékrendet. 2. Meg kell teremtenie a plurális jobboldal strukturális feltételeit, azaz valós választási lehetőséget kell kínálnia a potenciális szavazók széles (mérsékelttől a radikálisig) táborának. Ezzel párhuzamosan megteremteni azok számára az azonosulás lehetőségét, akik valamilyen oknál fogva (személyek, program, mondanivaló) eddig nem találták meg a hozzájuk szóló jobboldali hangot. 3. A nemzeti oldalnak fel kell ismernie a személyi pragmatizmusban rejlő lehetőségeket. Tudomásul kell vennie, hogy a jelenlegi formációval újabb szavazatokat már nem lehet szerezni, a most ismert rendszer elérte teljesítőképességének határát. Középtávon elkerülhetetlennek látszik egy átfogó személyzeti frissítés.
Mindez nem megy, nem mehet egyik napról a másikra, hanem tudatos és szerves építkezés eredményeként vezethet csak sikerre. Ennek érdekében rövid távon egyben kell tartani a jelenlegi, rendelkezésre álló kereteket mindaddig, amíg a tartalmi és személyi feltételek kialakulnak. Mindehhez pedig, előfeltételként, reális helyzetértékelésre, azaz a „háború” valódi természetének helyes felismerésére, önkritikára és jobboldali konszenzuson alapuló cselekvési tervre (stratégiára és taktikára) van szükség a nemzeti oldal megújulása érdekében.

A szerző politológus