A jobboldal új szerkezete

Érdekes következtetésekre ad lehetőséget, ha megvizsgáljuk azt a két korábbi parlamenti választást, amelyet a jobbközép erők nyertek meg. 1990-ben és 1998-ban egyaránt három párt együttműködése eredményezte a végső diadalt. A rendszerváltás esztendejében az MDF, a Kereszténydemokrata Néppárt és a Független Kisgazdapárt lépett fel a győzelmi dobogóra, míg 1998-ban a Fidesz és az MDF szövetsége, újfent megerősítve a kisgazdákkal. Igaz, hogy a magyar demokraták az utóbbi esetben a listás szavazást elbukták, ám a Fidesszel indított közös jelöltjeik révén bőven elérték a frakcióalakításhoz szükséges létszámot. A fenti pártok ideológiai háttere ugyan hasonló volt, viszont a programjaik markánsan különböztek, és vezető politikusaik kommunikációs stílusa is érzékelhetően eltért. Mindkét esetben külön utakon vágtak neki a kampánynak, a választás hajrájában mégis össze tudták hangolni politikájukat, a második forduló előtt egymás javára visszaléptetve az esélytelennek számító képviselőjelölteket. A választási győzelmet mindkét alkalommal az egyéni választókerületi mandátumok kétharmadának megszerzése tette megkérdőjelezhetetlenné. 1990-ben Antall József, 1998-ban pedig Orbán Viktor személyében olyan miniszterelnök-jelöltet tudott felmutatni az akkor éppen legerősebb jobbközép párt, aki nem csupán a saját tábora előtt bírt kimagasló tekintéllyel és elismertséggel, de a potenciális szövetségesek szavazói is teljes létszámban mögé álltak.
Az MSZP abszolút többségét eredményező 1994-es választások során ugyanakkor fényesen beigazolódott, hogy amennyiben a polgári oldalnak nincs pólusképző pártja, hanem több kisebb, egymással is feszült viszonyban lévő tömörülés sorakozik fel a rajtvonalon, akkor a katasztrofális vereség sem zárható ki. A 2002-es választások tanulsága már egy másik következtetés levonására adott lehetőséget.
A megannyi különböző érdeket és stílust a legkitartóbb erőfeszítések mellett sem tudja lefedni egyetlen politikai erő. Kell egy szövetséges párt, amelyik hajlandó az együttműködésre. Egy ideológiai-világnézeti alapon megszervezett párt, mint amilyen például a kereszténydemokratáké, képes lehet arra, hogy szuverén politikai tényezőként olyan választói célcsoportokat is elérjen, amelyeket egy néppárt csak olyan áron nyerhetne meg, ha közben kockára tenné az eltérő gondolkodású támogatóinak az elvesztését. Az abortusznak a jelenleginél szigorúbb korlátozása, a nemzeti hagyományőrzés, a multikultúra és a globalizáció vadhajtásainak következetes bírálata, illetve a történelmi egyházak, valamint az általuk fenntartott intézmények költségvetési támogatásának megtartása egytől-egyig kiválóan illeszkedik egy keresztény–konzervatív párt profiljához. Ez a politikai erő egy könnyen körülírható gondolkodásmód szószólójaként bátran felvállalhatja a fent említett témák képviseletét. Az önálló kereszténydemokrata frakció felállítása és a pártnak a Fidesztől való szervezeti elkülönülése tehát logikus és célszerű lépés.
Még sokak emlékeiben él, hogy a KDNP 1990-ben, néhány hónappal az újjáalapítása után, országosan ismert rendszerváltó politikusok nélkül, mindössze tizenöt területi listával (!) be tudott kerülni a parlamentbe. Amíg a kilencvenes évek második felében szét nem zilálódott, addig egyetlen megméretésen sem volt kérdéses, hogy eléri-e az ötszázalékos küszöböt. A Fidesz leendő győzelmi esélyeit semmiképpen nem gyengítené ez az önállóvá válás. A kereszténydemokraták világlátása az elmúlt és a soron következő négy évben választójoghoz jutó fiatalok többségének az életszemléletétől jelentősen különbözik. A Fidesz viszont nem engedheti meg magának, hogy a huszonéves korosztályban elveszítse a baloldali koalícióval szemben még mindig létező fölényét. Ezért is jó, ha a frakciószövetség egymástól különböző politikával viszi végig a ciklust, lehetővé téve ezzel más-más társadalmi csoportok és rétegek ígéretes megszólítását.
A 2009-es európai parlamenti választásokra a most elkezdődő ciklusban kerül majd sor, alig tíz hónappal megelőzve a következő országgyűlési képviselő-választásokat. Ezen a nem túl nagy téttel bíró voksoláson szinte laboratóriumi körülmények között lehetne tesztelni a KDNP tényleges támogatottságát. Idén az SZDSZ és az MDF esetében is beigazolódott, hogy nem egyszeri eset volt a 2004-es EP-választáson aratott sikerük. A kereszténydemokratákkal ellentétben az MDF önállóságáról immár felesleges polemizálni, miután ezt a kérdést a szavazók eldöntötték. A korábbi évekhez képest jócskán átalakult párt jövője azonban nagyon sok kérdőjelet rejt még magában. A fórum tábora az Orbán Viktor személye, illetve a kétpártrendszer ellen protestáló, részben pedig jobboldalról érkező szavazókból állt öszsze. Nem egyértelmű, hogy egy négy- (vagy akár öt-) párti törvényhozásban, ahol csaknem abszolút többsége van az MSZP-nek, és amelyben már Orbán Viktor sem jelent akkora „veszélyt” az MDF fennmaradására, lesz-e egyáltalán értelme az eddigi stratégia követésének. A neokonzervatív dogmák meglehetősen idegenek a magyar közéletben, a józan és „normális” hangvétel hitelét pedig alapjaiban kérdőjelezheti meg, ha ez kizárólag az MSZP irányában nyilvánul meg, és a fórum elzárkózik a többi jobboldali párttól.
A Fidesz meggyengülése esetén lenne csak terjeszkedési lehetősége az MDF-nek. Amenynyiben azonban a legnagyobb ellenzéki párt mégis egyben tartaná kétmilliós szavazóbázisát és negyven százalék fölötti támogatottságát (aminek a borús jelen ellenére mégis a legnagyobb a valószínűsége), akkor viszont előbb-utóbb Dávid Ibolya pártja kerül szorult helyzetbe. Ha egyáltalán nem lesz hajlandó együttműködni a Fidesszel, az előbb-utóbb törvényszerűen MSZP-ellenessé váló közhangulat a kormánnyal együtt az MDF-et is maga alá temetheti. Közel sem vehető ugyanis biztosra, hogy az idők végezetéig kizárólag Orbán Viktor lesz a magyar politikai élet démonizált főszereplője. Ugyanakkor a nagyobbik pártnak is el kell fogadnia a tényt, hogy 2006 áprilisában átlagosan minden kilencedik ellenzéki szavazó nem az ő képviselőjelöltjeit és kormányfőjelöltjét támogatta.
Mindkét fél részéről sok gesztusra és türelemre lesz majd szükség, hogy végre a föld alá kerüljön a csatabárd, és megteremtődjön a lehetősége egy szorosabb partneri viszonynak. Ebből a szempontból is célirányos egy önálló és életképes KDNP létrejötte, mert már pusztán a létezése is azt bizonyítaná, hogy a sokak által elátkozott fideszes kisgömböc nem létezik. Ráadásul, a fiatal demokratákkal ellentétben, velük nincs konfliktusa az MDF-nek, így a kereszténydemokraták okos és előrelátó taktikával akár a híd szerepét is betölthetnék a ma még végzetesen megosztott ellenzéki oldalon.
Józan megfontolások szerint egy hármas formáció lehetne a 2010-es győzelmi stratégia kulcsa; létezne a negyvenszázalékos támogatottságát megőrző, ám eközben a programját és a politikai arculatát is átformáló Fidesz. Balra tőle, a politikai centrumban felsorakozna a ma még baloldalinak számító szavazók egy részét is magához csábító, megújult MDF. Kettejük mellett pedig rajtkőhöz állna a politikai katolicizmus hagyományait felvállaló, az agresszív és harsány stílustól tartózkodó, ugyanakkor markáns ideológiai alapokon álló KDNP. Ez a trió még akkor is jó eséllyel pályázna az abszolút többségre, ha tőlük jobbra újra erőre kapna a nemzeti radikalizmus. Az egyéni választókerületek kétharmadának elhódításával ugyanis lenne esély arra, hogy önállóan, a radikálisokkal való koalíció kényszere nélkül is összejöjjön a parlamenti többség.