A kisgazdák szerepe a választásokon

V O K S 2 0 0 6

Tölgyessy Péter Második megintés című vitaindítójában szerteágazó elemzést tesz közzé a hazai jobboldalról, döntően a Fidesz pályafutásáról. Vitaindítója azonban hiányérzetet szül, mert a nagyon sok igaz megállapítás közül az egyik döntő érv hiányzik, nevezetesen, hogy a (kis)gazdák miért nem szavaznak a Fideszre.
Tölgyessy Péter mint az SZDSZ egyik volt meghatározó politikusa, fővárosi liberális értelmiségiként – csakúgy, mint a Fidesz vezető politikusainak nagy része – nem érzékeny a vidéki szavazók iránt. Ezért mint a rendszerváltozáskor elsőként létrejött MDF–KDNP–FKGP-összefogás közös jelöltje, majd 1994 végétől az FKGP politikusa, másként látom a jobboldal múltját, jelenét és jövőjét is.
A 2006. évi országgyűlési választás eredményének okai mint a puzzle játék darabjai tehetők össze. Az egyik legnagyobb puzzle-elem a gazdákat jelenti, akik távol maradtak a szavazástól. Az okok összerakása után azonban gondoljunk arra, hogy a választópolgárok sokasága nem váltható le, s ugyanők fognak szavazni a legközelebbi alkalommal is az új parlamentre. Lehet, hogy előbb, mint 2010, de ez ne érjen váratlanul minket.

Jobboldali koalíciós kormányok

Magyarországon a rendszerváltozás óta kétszer volt jobboldali kormány. 1990-ben az MDF– FKGP–KDNP alkotta azt, 1998-ban pedig ugyancsak hárompárti koalíció volt, Fidesz–FKGP– MDF. Sőt ekkor még egy negyedik jobboldali párt, a MIÉP is bent ült a parlamentben. Mint látható, a vidék mindkét alkalommal önálló párttal képviseltette magát a polgári kormányokban.
A jobboldal első nagy vereségét Antall József halála után szenvedte el, amikor az MDF vezetése és a párt második miniszterelnöke csak sodródott a szakadék felé. A nagy múltú kisgazdapárt első válságát ekkor élte meg, programját feladta, a kárpótlást tudomásul vette, emellett a személyes torzsalkodások megrendítették a pártot. 1994-ben a KDNP épphogy bekerült az új Országgyűlésbe, csakúgy, mint a Fidesz, amely az SZDSZ-szel liberális választási szövetséget alkotva sürgette az első jobboldali kormány távozását. A baloldal 72 százalékos parlamenti többséget szerzett a rendszerváltozás után négy évvel, a második választáson. A Fidesz belső harcait figyelembe véve sem mehetünk el szó nélkül a párt 1994. évi, igencsak infantilis – „Ha unod a banánt, válaszd a narancsot” – kampánya mellett. 1994 nyara a jobboldal átrendeződésének időszaka volt. Az MDF-ben a liberálisok kerültek előtérbe, akik nagy tisztogatásba kezdtek. Csak egy jellemző példa módszereikre: engem a helyi szervezetek javasoltak az országos elnökségbe, de mint az MDF alapító tagját, az első ciklus egyéni MDF-es országgyűlési képviselőjét nem engedtek be az MDF tisztújító országos gyűlésére.
Tölgyessy Péternek igaza van, „az őszinte identitáskeresés és a politikai ésszerűség egyformán a jobboldal felé vitte a Fideszt”. Ők – mint újonnan érkezettek – azonnal tömöríteni akarták a szétesett jobboldali pártokat, és már ekkor meghirdették a polgári szövetséget, amelyben az újjáépítkező FKGP nem kívánt részt venni. A jobboldali újságíróktól elképesztő támadásokat kapott ezért a párt, de az FKGP kitartott, és járta a saját, önálló útját.

Kisgazdák a Horn-kabinet alatt

A kisgazdák 1994–98 között óriási szellemi megújuláson és szervezeti átalakításon mentek keresztül, amelynek eredményeképpen a pártok népszerűségi listájának éllovasaivá váltak. Mi volt népszerűségük titka? Az FKGP a Fidesztől az utóbbi években oly sokszor hallott valódi nyitást hajtotta végre. Befogadta azokat a jobboldali politizáló erőket, akik csalódtak az MDF-ben, akik idegenkedve nézték az MDNP-t, és akik bizalmatlanok voltak az SZDSZ mellől frissen érkezett Fidesszel szemben. Sőt számos olyan ismert személyiséget is sikerült leigazolnunk, akit a polgári szövetség, illetve konkrétabban a Fidesz nem fogadott be vagy elutasított. Az 1994–98 közötti időszak tehát a jobboldali pártok építkezési időszaka volt, alakulgatott a polgári szövetség, erősödtek a kisgazdák, míg a kereszténydemokraták forgácsolódtak az előbbi két nagy táborhoz való viszonyulási vitájukban. Tanulságos feleleveníteni az FKGP akkori pártépítési módszereit, és azokat összevetni a Fidesz előző négyévi munkájával: az FKGP elsőként hozta létre a magyar pártrendszerben az elnöki kabinetet, ami a párt agytrösztje volt. Az akkor lenézett elnöki kabinetfőnöki státust azóta már mások is átvették. Kiépítette szakmai tagozatrendszerét, amelyben a nem tősgyökeres kisgazdák is vezető szerepet kaphattak, nem úgy, mint a Fidesz 2002 után létrehozott tagozatai, ahol csak fideszes kaphatott vezető szerepet. A médiában való megjelenésünket tudatosan építettük fel. A pártelnök minden hétfő délben a plenáris ülés előtt, valamint szerdánként, a gazdasági kabinet minden pénteken, az elnöki kabinet minden szombaton sajtótájékoztatót tartott. Míg a Fidesz ellenzékben, most, 2006-ban a második forduló előtt pénteken délután három órakor tartotta első nemzetközi sajtótájékoztatóját, addig a kisgazdák külső tanácsadókat meghallgatva rendszeresen éltek ezzel a lehetőséggel a Horn– Kuncze-kormány alatt. Csak mellékesen megjegyezve: a kisgazdáknál nem működött a Wermer András-féle, önjelölt politikai guru intézménye. A párt szavazatszerző stratégiája kettős volt: a hét első felében az Országgyűlésben rámutattunk az MSZP–SZDSZ-kormány tagjainak hibáira, a második felében a pártvezetők járták az országot, mert akkor sem voltak kedvezőbbek a médiaviszonyok, mint ma. Napjaink elemzésével ellentétben a kisgazdapárt vitte ki először – ellenzékben – a tömeget az utcára, amikor a Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ-kormány ellen a zsúfolásig megtelt Kossuth téren (a számháborút mellőzöm) megtartotta „kormánybúcsúztató” nagygyűlését. Másnap a T. Házban valamennyi párt éles hangon ítélte el a tömegek utcára vitelét…

Hogyan győzött a jobboldal 1998-ban?

Az 1998. évi választás kezdetére egy markánsan sokarcú, megerősödött, több lábon álló jobboldal indult csatába. Orbán Viktor mint a jobboldal vezető politikusa a miniszterelnök-jelöltek tévévitájában fiatalságával, dinamizmusával legyőzte az önelégült Horn Gyulát, ennek ellenére az első forduló listás szavazását az MSZP nyerte meg, még ha a köztudatban más él is. Akkor a szocialisták 1 304 591 szavazatot, a Fidesz 1 153 217 szavazatot, a harmadik erő, a kisgazdapárt 545 106 szavazatot kapott. S milyen kár, hogy a választás előtt néhány hónappal, hangos médiavisszhanggal kivált az Országgyűlés kisgazda alelnök asszonya, hogy új pártjával, az Új Szövetséggel szerezzen 22 ezer szavazatot. Vajon milyen politikai erők tevékenykedtek a háttérben? Ennek ellenére még Budapesten is 80 ezer szavazatot kapott az FKGP az első fordulóban, ami 8,6 százalékot jelentett. Öszszehasonlításképpen 2006-ban az MDF a fővárosban csak 54 ezer szavazatot gyűjtött be.
Külön érdekesség, hogy a fideszes egyéni jelöltekre ekkor, az első fordulóban kétszázezer fővel kevesebben szavaztak, mint a Fidesz pártlistájára. Az FKGP-nél fordított volt a helyzet, ott az egyéni jelöltek 50 ezer szavazattal többet kaptak, mint a párt. A második forduló történései jól ismertek, a kisgazdák önként – nem volt levélváltás – visszaléptették jelöltjeiket az előttük lévő fideszesek javára, hogy távozzon a Horn–Kuncze-kormány, s így együttesen legyőzték a baloldalt. Ez „incidens” volt a rendszerváltozás forgatókönyvében…
Milyen érdekes, akkor senki nem követelte, hogy a választást elvesztő Horn Gyula vagy Kuncze Gábor távozzon végérvényesen a politikai életből, nem úgy, mint most egyes, 6,5 százalékos SZDSZ-es vezetők követelik ezt Orbán Viktortól. Érdemes az akkori kisgazda vezetés pártérdeken felülemelkedő nemes lépését – aminek eredményeképpen például Dávid Ibolya miniszter lett – és a mostani MDF-es vezetés szerepét összevetni. Egyébként 1990-ben ugyanígy léptek vissza a jobboldali jelöltek a kedvezőbb helyzetben lévő jobboldali jelölt javára. 1998-ban így 148 fideszes, 48 kisgazda, 17 MDF-es, összesen 213 jobboldali képviselő alkotta a parlamenti többséget, és még 14 MIÉP-es is ott ült az országgyűlési patkóban.
Félreérthető Tölgyessy Péter azon megállapítása, hogy 1998-ban „a második fordulóban a kisgazdák hívei is csatlakoztak a Fideszhez”. Nem csatlakoztak, hanem felismerték, hogy a balliberális kormány csak így váltható le, vagyis az adott pillanatban egy nemzeti cél érdekében döntöttek így. Mert ha a kisgazda szavazótábor végérvényesen átsorolt volna a Fideszhez, akkor nem lett volna vereség 2002-ben. Nem e cikk témája az FKGP szétmorzsolódásának vizsgálata, de tény, hogy a kisgazda szavazók nem voksoltak 2002-ben a Fideszre. Az azonban már Orbán Viktor érdeme, hogy 2002-ben a két forduló között kisgazda vezető módjára felrázta a vidéket, és jelentősen javított az első forduló eredményén, ami sajnos nem volt elég a győzelemhez. A két forduló között járva a vidéket magam is megtapasztaltam a falusi emberek, a gazdák hirtelen fellelkesülését, megjött szavazási hajlandóságukat. Szemet gyönyörködtető volt, ahogy például Kiskunhalas főterére lovas kocsikkal megérkeztek a gazdák a nemzeti lobogót lengetve. 2002-ben a második fordulóban még elmentek a gazdák Orbán Viktor hívó szavára.

Ki törődött a gazdákkal 2002–06 között?

Mára egymás után másodszor bukott meg a polgári jobboldal, döntően a (kis)gazda szavazatok hiánya miatt. Hogyan vezetett ide az út? 2002-ben még én is hittem egy nagy gyűjtőpárt győzelmi lehetőségében. Azt hittem, a Fidesz valóban integrálni akarja majd a jobboldali politikai erővonalakat, a szebb napokat megélt jobboldali pártok szavazóit, szimpatizánsait magához tudja majd vonzani. De a Fidesz szervezeti átalakításából hamarosan mit látott a több mint félmillió kisgazda szavazó? Tekintsük át az eltelt négy évet a kisgazda szimpatizánsok szemével! A retorika szintjén nyitásról, szövetségi politikáról hallottak, ami valójában az MDF-es, polgári, városi értelmiségi szimpatizánsok megszerzését célozta, de vidékpolitikáról, gazdákról, területi kérdésekről, országosan elfogadott kisgazda vezetők felmutatásáról nem. Sőt a Fidesz EU-parlamenti listáján sok mindenki szerepelt, de kisgazda egy sem. A Brüsszelbe kikerült 12 képviselő között – szövetségi gesztusként – egyetlen kisgazda sem található, pedig Magyarországot leginkább az agrárgondok jellemzik az EU-csatlakozás után. Hiába jött létre a Fidesz gazda-, majd falutagozata, azok érdemi munkát nem végeztek, s a kisgazdák ott szóhoz sem juthattak. A vadonatúj, drága traktorok tulajdonosaival kötött együttműködés csak tovább taszította a falu népét, a néhány hektáron gazdálkodókat a Fidesztől. „Hiába ültek ott az igazi háttér nélküli szatellit szervezetek mindenkor mozgékonyan alkalmazkodó emberei” (Tölgyessy Péter), 2002-től a kisgazda szavazók nem azonosultak a Fidesszel. A frakcióban ülő Kisgazda Polgári Egyesületnek (KPE) évenkénti birkpörköltevésekor észre kellett volna vennie, hogy ott kisgazda tagság s a rendszerváltozás óta ismert kisgazda politikus nemigen fordult meg, a megjelentek sokasága kizárólag Orbán Viktort akarta látni. S ez a KPE az Országgyűlésben sem hangoztatta, hogy ők a kisgazda szavazók küldöttei a T. Házban, őket képviselik, ők a vidék szószólói. Hogy nem engedték őket szóhoz jutni, vagy nem voltak elég aktívak, az a végeredmény szempontjából mindegy. Az eltelt négy év során a Fideszben anynyian foglalkoztak vagy nem foglalkoztak a fővároson kívül élők problémáival, hogy a sok bába között elveszett a gyermek… Mára csaknem a felére csappanva, hat jó szándékú, úgymond hajdani kisgazda képviselő húzódik meg a Fidesz új frakciójában.
A 2006-os választás első fordulóját nagyon elvesztette a Fidesz, hiszen emlékezzünk, mennyi publicisztika jelent meg a várható kétharmados (!) Fidesz-többségről, majd az 50 százalék + egy többségről, amiből végül 42 százalék lett. De ha összeadjuk a jobboldal listás szavazatait (Fidesz, MDF, MIÉP), ez is csak 49 százalék csupán. Orbán Viktor ismét a vidék felé fordult a két forduló között, ám a (kis)gazdák most már nem mozdultak. Csalódtak az utóbbi évek szövetségi politikájában. A tévéhíradók képsorai jól mutatták a második forduló előtti vidéki gyűlések résztvevőit, hogy azok nem a falusi gazdák, hanem a városi, polgári körös, törzsszavazó fideszesek voltak. Az egykori, országosan ismert kisgazda politikusok hiába ajánlkoztak fel ismét (!) menteni a menthetőt tűzoltásként a vidéki kampányolásra, a Fidesz vezetése nem tartott erre igényt. Végeredmény: a hagyományosan kisgazda szavazótáború megyék elvörösödtek. Az okokat Tölgyessy Péter alaposan boncolgatja, azok szinte mind helytállók.

Hogyan győzhet a jobboldal?

Köztudomású, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, a hazai politikai jobboldal azonban harmadszor is csaknem azonos helyzetbe hozta magát napjainkra, mint ahogyan történt 1994-ben és 2002-ben, azaz újra kell építeni mindent. De hogyan újulhat meg a hazai jobboldal? – tehetjük fel a húsba vágó kérdést. Ez az a pont, ahol nem értek egyet Tölgyessy Péter jövőképével, amelyben Orbán Viktornak a politikából való eltűnését-eltüntetését javasolja. Ezzel a nézettel Tölgyessy beáll az Orbántól még mindig tartó balliberális médiaszolgák és SZDSZ-es politikusok közé. Hiszen ezek a „Feszítsd meg!” hangok azt jelzik, hogy a baloldal retteg Orbán Viktor karizmájától, ismételt csatasorba állásától, mert tudja, Gyurcsány Ferencben benne van az igen nagy bukás és az ország becsődöltetésének lehetősége.
Jobbról nézve Orbán mindig képes lesz a választáson egy jó eredményt hozni, de segédcsapatok nélkül a Fidesz egyedül nem tudja megnyerni a következő választást. Két voksoláson bebizonyosodott, hogy az „egy párt, egy zászló” nem fedi le a teljes jobboldalt. Ezért a Fideszt egyben kell tartani, s a fiatal demokratáknak is érdekük, hogy a kereszténydemokraták önállóan politizáljanak, a kisgazdák pedig – akiket az idő rehabilitált – újra talpra álljanak. A közös jövőbeli győzelemért a Fidesznek ehhez minden segítséget meg kell adnia. Hogy a jelenlegi MDF-vezetés tagság nélkül, a szocialisták pórázán, a liberális média támogatásával és az MSZP–SZDSZ-es kormány kisebb-nagyobb anyagi morzsáival (tiszta kezek hivatala…) mire jut, nos, ez mindenkinek a képzeletére van bízva. S ugyancsak nagy kérdés, hogy Orbán Viktor lelke mélyén értékelni tudja-e a vereség okait, tud-e, akar-e változtatni a kollégiumi, baráti kör szorításán, felismeri-e, hogy amíg ő országjáró körútján napi hat-nyolc nagygyűlést tartott, addig kik és milyen munkát végeztek a háta mögött a budapesti pártszékházban. Lesz-e ereje megválni a közvélemény szemében nem szimpatikus, de esetleg bebetonozott párthátterű személyektől? Le tudja-e parancsolni a képernyőkről a nem oda való arcokat, s időlegesen némaságra ítélve hátrébb ültetni őket – mert sok olyan pártaktivista vitte a zászlót a kampányban, akiket már 2002-ben sem szerettek a választók. Véget vet-e a kontraszelekciónak a pártjában, hiszen Gyurcsány Ferenccel való tévévitája után a Fidesz-vezetők elégedetten nyilatkozták, hogy Orbán a vita során betartotta a kampánytanácsadók útmutatásait. S akar-e szerkezeti, szervezeti változtatást, stratégiai váltást? Ha ezekre igen lesz a válasz, akkor igaz a jobboldalra, igaz az újjáalakuló kisgazdapártra, és igaz Orbán Viktorra, hogy „legyetek olyanok, mint a madár, mely alól, ha kivágják a fát, még magasabbra röppen”.

A szerző volt országgyűlési képviselő

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választáson, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.)