A pártrendszer egészének vizsgálata

Orbán Viktor megújult szerepfelfogással és szerepléssel versenyben maradhat a miniszterelnöki posztért

Az eddigi vita alapján úgy gondolom, érdemes viszszatérni Tölgyessy Péter egyik fontos elemzési szempontjához, a pártrendszer egészének vizsgálatához. Ha szigorúan ragaszkodunk a választási eredményekhez, akkor először is Thürmer Gyula (politikája) és a Munkáspárt Thürmerékből kiábrándult kommunista szavazói nyerték meg a választást az MSZP-nek és az SZDSZ-nek.
1998-ban a Munkáspárt 179 672 szavazatot kapott, 2002-ben 121 503-at. Thürmerék vesztesége 2002-ben 58 179, minden bizonnyal az MSZP-hez átvándorolt voks. Ugyanakkor az MSZP 55 234 szavazattal előzte meg a Fidesz–MDF közös listát. Az MSZP kommunista szavazatai híján szinte abszolút patthelyzet jött volna létre, a Fidesz pedig közel 3000 szavazattal nyerte volna meg a választást 2002-ben. 2006-ban a Fidesz (az MDF nélkül) 33 784 szavazatot veszített, de mivel az MSZP
25 292-t, a két párt közötti különbség, ami eldöntötte a listás versenyt, 55 234-ről 63 726-ra nőtt az MSZP javára. A Thürmerékre leadott szavazatok viszont párhuzamosan 120 503-ról 21 955-re csökkentek! Ha ezt a 99 548 szavazatot kivonjuk az MSZP eredményéből, kiderül, hogy a kommunista szavazók – szinte biztos – átállása nélkül nemhogy patthelyzet nem lett volna, hanem 35 822 szavazattal a Fidesz nyerte volna a választást.
Közhely, hogy a Fidesz a jobboldali kormánypártok 1994-es vereségéből levonta azt a tanulságot (is), hogy hosszabb távon versenyképessé kell tenni a jobboldalt az MSZP-vel szemben. Ez azt jelentette, hogy 1. a jobboldalon össze kell fogni az arra érdemes pártoknak; 2. a pártokat képessé kell tenni az összefogásra; 3. át kell hidalni a jobboldal egészét megosztó törésvonalakat; 4. növelni és stabilizálni kell a jobboldal szavazóbázisát. Az első kettőben már 1998-ra döntő sikereket értek el, a harmadikban pedig a 2002-es választási vereség jelentett igazi kihívást. 2002-ben kiesett a parlamentből a MIÉP, és szétamortizálta magát az FKGP (és a KDNP). A Fidesznek ölébe pottyant egy rendkívül heterogén, politikai káoszhoz, megosztottsághoz és belső árulásokhoz szokott politikai és szavazótábor, amelynek közös jellemzője a kommunista diktatúra okozta történelmi sérelmek, a posztkommunizmussal szembeni érzelmi és kulturális ressentiment. És egy olyan – nem pejoratív értelemben vett – vezér iránti igény, aki modern gondolkodású, képes a tábor tudatosult megosztottságát felszámolni, és győzelemre vezetni azt. Ezen a téren talált rövid időn belül egymásra Orbán Viktor és a jobboldali szavazótábor.
Antall József modern volt, de nem fiatal, és nem integrátor. Az alternatív vezetők, Csurka István és Torgyán József, meg vezérnek vezérek voltak a saját portájukon, de nem voltak sem modernek, sem integrátorok. Giczy György csak bejelentkezett integrátornak 1994-ben, de 1998-ra a politikai perifériára került. Az MDF külön kérdés. A fórum viszonylag jól szerepelt 1994-ben azzal, hogy négy év vesszőfutás után a szavazatok majdnem 12 százalékát szerezte meg. De még így is a jobboldali ellenzék vezető pártja lett, és – ezért – nem alaptalanul hirdette meg a jobboldal integrálását. 1998-ra azonban az MDF 2,8 százalékra csúszott vissza. Az MDF bukásának legfőbb tanulsága az volt, hogy a párt jobbközép elitcsoportjai egyszerűen alkalmatlannak bizonyultak a párt más politikai kultúrájú többségének irányítására és formálására, vagy egy alternatív párt versenyképessé tételére (lásd MDNP, Békejobb), s pláne a szélesebb jobboldali tábor integrálására. Erre eddig csak Orbán Viktor (volt) képes. Az, hogy Dávid Ibolya „földcsuszamlást” jósol 2010-re a jobboldalon belül, és hogy az MDF átveszi a Fidesz szerepét – ad absurdum. Jobboldali néppártot jobboldali magyar szavazók tömegeire lehet csak alapozni. A konzervatív modorosságba menekült MDF-nek olyannyira kellene néppártosodnia, hogy megint szembe kellene néznie azzal, amibe Szabó Iván már belebukott: a „borzalmas tagsággal” és szavazókkal.
Az európai jobboldali tömegpártok és néppártok politikai és szavazóbázisa hosszú évtizedek alatt konszolidálódott és stabilizálódott. Ahogy például a brit konzervatív párté vagy a német kereszténydemokrata uniópártoké. Az Orbán Viktor jövője körüli vitának az ad értelmet, hogy kellően stabil-e a Fidesz négy év alatt megőrzött bő kétmilliós szavazótábora, és szükség van-e rá a mai állapotában. A kérdések megválaszolásához először is számba kell venni a másik tábort. Az MSZP igen kényelmes helyzetben van. Kapolyi László révén sikerült lenulláznia a Szociáldemokrata Pártot. Kapolyi helyet kap az MSZP listáján, de pártja önálló listát már nem tud vagy nem akar állítani. A Munkáspárt úgy olvadt egy százalék alá, mint az FKGP 2002-ben: ma közel 200 ezer kommunista szavazó erősíti a MSZP-t. Gyurcsány hatalomra segítésével az SZDSZ és az MSZP közötti politikai kulturális határok is elmosódtak, a Medgyessy–Gyurcsány-vonallal a liberalizált MSZP már nem idegen az SZDSZ szavazóinak – és viszont. Az MSZP és az SZDSZ első forduló utáni közös örömgyűlése és azután, hogy még Fodor Gábor is vörös nyakkendőt vett fel Gyurcsánnyal közös kampányrendezvényén, elmondhatjuk: a rendszerváltó SZDSZ-nek végleg befellegzett. Megvalósult Thürmer Gyula 1998-as javaslata: a Munkáspárttól az SZDSZ-ig húzódó baloldali egységfront. A végeredmény: az MSZP-nek sikerült abszolút homogenizálnia a baloldalt, és egy egységes és stabil baloldali szavazótáborral veszi fel a versenyt a Fidesszel, amelynek a MIÉP és az MDF révén jobboldali pártokkal is versenyeznie kell.
Két dolgot ketté kell választani: Orbán Viktor meghatározó szerepét, és a Fidesz vonalvezetésének Orbán miatti, de nemcsak Orbán általi perszonalizálódását. Utóbbit kontraproduktívnak látom, mert képes túlontúl elkényelmesíteni a helyi erőket, amelyek a választási kampányt hajlamosak leegyszerűsíteni arra, hogy Viktor majd megmondja, mit kell tenni, és varázsereje lesz annak, ha Viktor eljön, és beszédet mond.
Az eddig bukott kormányfőkhöz – Borosshoz, Hornhoz, Medgyessyhez – képest Orbán Viktor teljesen más formátumú politikus, és két választási veresége sem mérhető a felsoroltakéhoz. Boross Péter nem volt képes táborformáló-pólusképző tekintéllyé kinőni magát. Pártja 1994-es veresége nem is igazán róható fel neki. Személy szerint Borosst felelősnek érzem azért az unalomba fulladó konzervatív modorosság miatt, amit az utóbbi 6-8 évben képvisel, és ami az MDF politikai versenyképtelenségének megágyazó politikai filozófiájává nőtte ki magát. Sok mindent elárul, hogy ez az „európai” (értsd: versenyképtelen) konzervativizmus az, amit a baloldal évek óta hiányol a Fidesz politikájából. Boross Péter és Horn Gyula a közös, hakniba fulladó tévészerepléseikkel (ki emlékszik rájuk?) nem váltotta meg intellektuálisan a magyar politikai életet. Miniszterelnökként Horn jól teljesített, mert pártját első helyre vezette az 1998-as választásokon, de róla meg az mond el mindent, hogy alig volt ember az MSZP-ben, aki 1998 után ne akarta volna megbuktatni.
Az idők szelét, Orbán Viktor kihívását mindenki érezte. Tudták, hogy Hornnal már csak veszíteni lehet, és ezért is lett utána minden szocialista vezérjelölt a magyar Tony Blair. Horn Gyula végül a lakossági fórumokon mutatott teljesítményével nem volt képes öregbíteni a magyar exkormányfők jó hírnevét. Medgyessy Péter önjelölt és sztárolt gazdasági és pénzügyi zseniként lépett színpadra, de gazdasági és pénzügyekbe, no meg saját magába bukott bele. Az örök nyertesnek tűnő Kuncze Gáborral az SZDSZ 1998-ra egymillió szavazót veszített, és a szabad demokratákat csak a nagy szocialista lélegeztetőgép, maga a koalíció tartja a dicsőséglistán. Gyurcsány Ferencet a média – nyugati mércével mérve – hihetetlen lojalitása tartja a felszínen.
Orbán Viktor egészen megújult szerepfelfogással és szerepléssel versenyben maradhat a miniszterelnöki posztért egy megújult, személyétől kevésbé függő párt élén.

A szerző politológus