Ilyen arcátlan a történelem

VOKS 2006

Jó. A szekér elment. Elrobogott. Elvágtatott a négy parádés lóval. Nélkülünk. Harsonaszóval, hangosan. Vitte a sok mulató urat. Még kocsis se ült a bakon: úgy siettek, hogy még a hajtó is a szekérderékban dalolgatott. Jó, mondom halkan. Akkor megyünk majd gyalog. Megyünk majd roggyant csizmaszárral, málhánkban egyetlen birtokunk cipelve – a történelem megmaradt nekünk.
Nagy teher, de annál nagyobb kincs. Vigyázzunk rá – ez volna az első feladat. S hogy menjünk csak tovább, akármi történik is – ez a másik kötelesség, amit meg kell tartanunk.
Nagy pillanat volt, mondjon bárki bármit, a nemzet felocsúdása, ezrek ébredése, szavak megelevenedése: közgazdaságilag (csak ez) tán kevés, de lélekben az egyik legnagyobb, ami Orbán Viktor s társai neve mellé felírható.
Amúgy nyilván sokan elgondolkodtak előtte s akkor is, hogy mi legyen a Korona sorsa, mi a Himnuszé, mi legyen címer, a föld dolgában, hogyan őrizzük kegyelettel valahány halottunk emlékezetét. Ha vér nem is folyt, rengeteg lélek veszett oda az akadémikus vitákban, és igen sok szavunk megvakult. Kevesen cselekedtek, de elég volt az is, s feléledt a nemzet önmagában való hite – nem indulat, nem is nosztalgia, nem féltékeny és mohó vágy valami után, „csak” a bizalom a történelmünk iránt. Adódhat-e ennél értékesebb és a gyarapodásra kellő reményt adó vagyon, mint a magunk megbecsülése? Ezért megyünk, ezért vállaljuk, hogy megyünk, ha kell, gyalog. Ezért fogunk odaérni is.
Igen sokan támadják ma az embert, avagy egyszerűen elvarázsoltnak tartják, aki nadragulyát evett, ha mindemellett az eszme és gondolat mellett kitart. Azt sem értik, vajon miért nem abcúgolunk mi is Orbán Viktorra e „csúfos” vereség után. Azt sem tudják talán, ők maguk miért ilyen állhatatosak saját jelöltjeik mellett: mi az „eszmeisége” annak, amit, akit védenek. Úgy tűnik talán, hogy rendszerükben nincsen semmi hiba, a jövő, a fejlődés, a dinamizmus melletti érvelés elegendő ahhoz, hogy elhitessék velünk, nekik van igazuk. A politika fizetett messiásai úgy látják, Orbán Viktornak mennie kell. E próféták szerint a „jobb” oldalra vele semmi jó nem vár, s jóslataikban az egész ország sorsának rosszra fordulását, a honi demokrácia nemes ügyének megrekedését jövendölik akkor, ha mégis marad. Én nem akarom elvenni a kenyerüket. (Már csak azért sem, mert sokkal inkább „csinálják” azt a jövőt, mintsem előre látnák, méghozzá szív és ész nélkül barkácsolják azt, ami elkövetkezhetik.) Nem jövendölök. Nem állítom, hogy belátható időn belül Kóka János lesz az SZDSZ elnöke. Nem mondom, hogy a két, most ismét kormányalakításra jogot és megbízást szerzett párt lassan összemosódik, mint ami együvé tartozik. Azt sem tudom megmondani, hogy ez mit hozna nekünk, s hogy miképpen dolgozná majd fel a belátó baloldal, s a szabadság obligát lehetőségét valló liberálisok közössége ezt az elképzelhető, új helyzetet. Nem tudom, mi lesz a költségvetési hiánnyal, a gazdákkal, a földtörvénnyel; nem tudom, még csak nem is sejtem, mi történhet meg még velünk. Azt sem mondom már, Gyurcsány Ferencnek mennie kell. Nem. (Ő már ott van. Ahogy a kínai mondás tartja: Jól válassz magadnak úti célt, mert ha nem vigyázol, odaérsz. Így vagyunk. Ő már megérkezett.) Mi még, hála a jóistennek, úton vagyunk. Nekünk mennünk szabad. S mennünk is kell tovább.
Hiába érvelnek, magyarázkodnak és gondolkodnak rólunk a mindentudók, a nagyotmondók, a nagyothallók és a megmondóemberek, ők is felsorakoznának a már megérkezettek közé. Sokan vannak és a gondolatoknak igen szűk mezsgyéjéből kell aránylag jól élniük. Tölgyessy, TGM és társaik a szó szoros értelmében azon a határvonalon egyensúlyoznak, mely a még elfogadható és a vállalhatatlan elgondolások között húzódik. (Igen szikes, terméketlen talaj, mégis nagyon jól jövedelmet biztosít.) Bár része, az igazságnak ez igen keskeny csíkja csak. S innen út már sehová sem vezet. Próbálnak kitörni filozófiai értelemben, s fogást találni a morálon valahogyan. TGM szerint például az igazi baloldali értékeket a civil szervezetek képviselik ma igazán. Azt nem tudom, mondjuk, hogy szintén nekik írja vagy rója-e fel az igazi nemzeti értékek képviseletét is, avagy ebben a kérdésben teljesen tanácstalan marad. Együtt érzek vele, nehéz is lehet mostanában valami szilárd meggyőződés nélkül élni, különösen, ha nem afféle Sanzoncápa az ember, aki a fülbemászó dallamokra írt igenléssel tutujgatja álomba magát; nehéz volt neki is kiizzadnia magából a kormányoldali igent, hiszen kritikai értelemben sem baloldali, sem valódi liberális értékeket nem képviselt e koalíció. Nehéz most bölcsnek maradni, különösen akkor, ha abból él az ember, hogy beszél. Beszélő értelmiségünk alkimista módon mégis mindenből aranyat kotyvaszt, és tovább vegetál. Végső soron ők is Orbán idejétmúltságát taglalják, s erkölcsös baloldaliként aggódnak egy igaz nemzeti erő létrejötte felett. Tulajdonképpen a jobboldalból élnek, de munkájukat a baloldal fizeti. Tisztes filozófia az ilyen, s nagy gyakorlatot kíván, az már igaz!
Ahogy megyünk gyalog, látjuk őket is. Az a szekér őket sem vette fel. Csak a pakolásnál kellett egy kis segítség tőlük is. A társadalomtudományok zsellérei, a média napszámosai s a miniszterelnök úr rajongótábora mind itt hagyottakból áll. És ők sem tudják, hogy ha nem mennek, nem viszi őket senki sehová. Idővel, egyszer, rájönnek biztosan. Ilyen arcátlan a történelem. Minden hazugság kiderül valamikor.

A szerző író, dramaturg

---

---