A tábor egy, de zászlóból több kell

V o k s 2 0 0 6

A 2006-os választások eredményét nincs értelme szépíteni. Nincs szükség gondos cizellálásra, mint a „veszítettünk, de le nem győztek”, és hasonló maszatolásra. Ki kell mondanunk, ami fáj, de facto; a baloldal két – végtelenségig antipatikus – pártja legyőzte a jobboldalt. A vereség feletti fájdalmunkat és dühünket csak tetézi, hogy először sikerült valakinek kormánypozícióból megőrizni a hatalmat. Nem nekünk. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen négy év után maradt meg az MSZP–SZDSZ-kabinet. A legkisebb vakmerőség nélkül kijelenthető, hogy a Medgyessy–Gyurcsány-duett minden idők legharmatosabb kormánya volt. A szó szoros értelmében Gyurcsány regnálása még kormányzásnak sem nevezhető, csupán egy (a magyar társadalomra nézve) tragikomikus valóságshow-nak. Talán soha többé nem lesz ennyire támadható, ennyire hiteltelen baloldali négy év. Persze erre nem vennék mérget.
A magam részéről bukásunknak három fő okát nevezném meg. Az első a nemzeti oldal közös stratégiájának hiánya; a második – a törvénytelenség határait is átlépni kész – média; a harmadik pedig a jobboldal elitista imázsa, amellyel zsigeri ellenszenvet váltott ki sok százezer szavazóból.
A jobboldalon soha nem látott egységet és erőcentrumot alakított ki a Fidesz. Ez egyrészt lehetővé tette, hogy – a negyvenévnyi hátrányt ledolgozandó – végre valódi mozgósítást, profi néppártot építsen. Másrészt viszont kompromittált minden olyan jobboldali erőt, aki ettől a centripetális vonzerőtől nem szédült el, függetlenül attól, hogy az adott párt tiszta szándékoktól vezérelten választott-e harmadik utat, vagy esetleg baloldali társaság „tisztelte” meg önállósága támogatásával. Elegendő volt az örökzöld „fogjunk már össze” lapos és definiálatlan szlogenjét elhinteni, hogy a gyanútlanul széplelkű jobboldali szavazótábor is kritikátlanul taszítsa el magától a nagy szövetségen kívül maradókat. A Fidesz nem akart és nem is tudott élhető viszonyt kialakítani a független jobboldali erőkkel. Ez pedig egyenesen vezetett oda, hogy nem volt közösen átgondolt stratégia, nem volt piacfelosztás. Illetve volt, de ez mind a Szövetségen belül, amely ismét szükségessé tette az orbáni hintapolitikát. Jusson is, maradjon is. Egy Szájer, egy Mikola, egy Deutsch-Für, egy Kövér. Egy sima, egy fordított. Mindenkinek akart valamit mondani a párt, de ezzel csak azt érte el, hogy hihetetlenül sebezhetővé vált. Persze erre politológusok azt mondják, teljesen természetes a polifónia egy néppárttól, ahol különféle érdekek, csoportok, ideológiák borulnak össze. Lehet. Lehet, hogy nyugat-európai példák ezt igazolják, de vegyük észre, hogy itt más a helyzet. Ez Magyarország. Az elmúlt tizenhat év azt üzeni, hogy a jobboldalon több pártra van szükség, ha fölébe akar kerekedni ellenfelének.
A média. Az örök magyar rákfene. Amennyire felháborító a baloldali médiadiktatúra, annyira nyilvánvaló, ha végignézzük azokat a „sztárokat”, akik irányítják és megjelenítik azt. Mit is várhatnánk az egykori – ma már ugyan megöregedett, de jottányit sem demokratizálódó – Kádár-jugendtől? Szemeik vérvörössé, öklük izzadtan szorossá, légzésük szaporává válik még a limonádé-jobboldaltól is. Hihetetlen gyűlölet, bosszúvágy és az elmúlt rendszerben vállalt szerepük kínzó emlékéből fakadó tudattalan métely lakja szívüket. Megújulásra szinte semmi esély, a szicíliai maffiákra emlékeztető baloldali médiapolip szorításából ritkán van menekvés. A silányból gyémántot, az aranyból salakot készítenek. Kényük-kedvük szerint.
Harmadik okként a jobboldali elitizmust jelöltem meg, amelyről ritkán esik szó. Ezen azt a fajta képet értem, ami kialakult rólunk a magyar társadalom többségének szemében. Egy átlag jobboldali politikus portréja minden bizonnyal egy fess, értelmiségi attitűddel megáldott, kissé rideg és jómódú embert ábrázolna. Irreveláns, ez mennyire van így, a lényeg, hogy a bizonytalan szavazók százezreiben ez a kép él, és ezt a képet mi rendre magunkra vesszük, a nevető baloldal pedig rendre rajtunk is hagyja. A jobboldali politikusok képtelenek az egyszerű, de aktív szavazó polgárokat megszólítani. Pedig nagyon sokan vannak, másrészt ezek között az emberek között számtalan a tisztességes, az élet egyéb területein intelligens ember, aki reggel elmegy dolgozni, délután pihenni szeretne, neveli a gyerekeit, álmodozik egy picit jobb életről. A napi politikát viszolyogva kerüli. Döntését így négyévente emocionális alapon hozza meg. Ugyan áldozata az elmúlt negyven plusz tizenhat évnek, tehát ha valakire nem kellene, hogy szavazzon, az az MSZP. Mégis ezt teszi, vagy jobb esetben nem adja voksát senkire. Ezen emberek egyetlen érve, hogy miért szavaznak a „kommunistákra”, annyi, hogy nem szimpatikus a Fidesz vagy Orbán Viktor. Ugyanebbe a témakörbe tartozik a Magosz esete. A módos gazdák érthetetlenül pökhendi stílusukkal képtelenek voltak a vidék szegényebb agrártársadalmát maguk mellé állítani. Ez döntő űrt eredményezett. Nem ismerem személyesen a jobboldal vezető női politikusait, a Szövetség női tagozatának vezetőit és Pelczné Gáll Ildikót. Azt elfogadom, hogy az ilyen kellemes, szuperanya-sikerpolitikus ideálokra szükség van, de nem látom azokat a politikus hölgyeket a mi oldalunkon, akikkel egy átlag magyar nő azonosulni is tud, nem csak felnézni rá. A sort még sokáig folytathatnánk, miben és mennyire vagyunk távol és felette a magyar valóságnak, de nincs értelme. A szerénység, az alázat és az emberarcúság könynyedségét kell újra felfedeznünk a magunk számára. És nem pózként, az úgyis látszik.
Bizonyára még több okot is említhetnénk, de írásom utolsó néhány sorában inkább a jövővel kívánok foglalkozni. Első és legfontosabb, hogy most nem szabad kapkodni, mint négy éve. Ami történt, megtörtént. A választásoknak még hátravan az önkormányzati szakasza. Addigra, tekintve a nyár lankasztó hatását, nem lehet igazán új stratégiát kialakítani. Az adott hadrenddel kell harcba szállni. A cél a kármentés, a kozmetikázás. Amikor viszont lezárult a helyhatósági szavazás, rövid pihenő és értékelés után gőzerővel kell rátalálnunk egymásra. Ki kell alakítani a jobboldal közös stratégiáját, és miután ez megvan, mindenkinek tennie kell a dolgát. Olyan olajozottan és magától értetődően, hogy 2007 a jobboldal újjászületéseként vonuljon be a magyar politikatörténet évkönyveibe.
Abból kell kiindulni, ami biztos. Biztos, hogy a Fidesznek és Orbán Viktornak igaza volt, amikor a nemzeti erők integrációját szorgalmazta, hiszen e nélkül szétforgácsolódna a jobboldal. De biztos az is, hogy ez az integráció nem lehet egy párt magánszáma, a jobboldalon szükség van két vagy akár három pártra. A tábornak egynek kell lennie, de zászlóból több kell. Ezt kívánja mind a józan politikai, mind az érzelmi megfontolás. Egyrészt az tud választást nyerni, akinek tartalékai maradnak a második fordulóra is. Másrészt bizonyos határok között hagyjunk választási lehetőséget a választónak, hogy ne jobb híján, hanem jobb szívvel szavazhasson, ki-ki a hozzá legközelebb álló erőre.
Szintén biztos, hogy a magyar jobboldal természetes vezetője Orbán Viktor. Véget kell vetni azoknak a sértődött próbálkozásoknak, amelyek poszt-orbáni jövőt vizionálnak. Minden mellette szól. Nincs alternatívája, óriási és biztos a tömegtámogatottsága, a legnagyobb tapasztalattal rendelkezik, a képességei egyedülállóak. De nem pusztán azért ő a jobboldal vezetője, mert nincs jelenleg nála alkalmasabb, hanem azért is, mert rendelkezik azzal az innovatív potenciállal, amellyel a Fideszben rajta kívül senki sem. Ezt az elmúlt húsz évben bizonyította. A megújuláshoz nem csupán szimata van, de – és ez az igazán fontos – kellő akarata és ereje is, hogy azt véghez vigye. A megújulás pedig kulcskérdés.
Megint biztos, hogy a polgári körök mozgalmát újjá kell építeni és szélesíteni szükséges. Nem politikai segédcsapatokként kell szerepet kínálnunk az önszerveződésnek, hanem egyfelől a pártfüggetlen jobboldali egység bázisaként, másrészt a már említett jobboldali elitizmus leküzdése miatt. A polgári köröknek szociális, kulturális és karitatív missziót kell képviselniük. Annyi tisztes szándék, fölös energia párosul önállótlansággal: adjunk hát értelmes célokat! Ápoljuk a hagyományt, segítsük a rászorulókat, vásároljunk Magor-terméket stb.
Minden szentnek maga felé hajlik a keze, de szerintem biztos az is, hogy a Fidesz mellett, tőle jobbra szükség van egy népi-nemzeti ihletettségű, karakán, keresztény pártra. Ebben reményeink szerint a Jobbik komoly szerepet játszhat. De – és ez részünkről is egyfajta beismerés – nem egyedül. A kiábrándult MDF-tagok, a megerősödő KDNP, a nélkülözhetetlen (talán a legnélkülözhetetlenebb) kisgazdatábor és a fiatal Jobbik lehet annak a jövőbeni pártnak a gerince, amely a Fidesz tisztességes, hű és erős partnerévé válhat.

A szerző a Jobbik Magyarországért mozgalom politikusa

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.); Somogyi János (A kegyelmi pillanat elillant, május 17.); Bonifert Donát (Van lehetőség a táborok közötti átjárásra, május 17.); Czakó Gábor (A csodafegyver, május 19.); Bogár László (Orbán Viktor három választási lehetősége, május 19.); Keresztes Lajos (A körítés fontosabb volt a tartalomnál, május 22.); Körmendy Zsuzsanna (Nyolc év parkolópályán nagyon hosszú idő, május 23.); Achs Károly (Akasztás alulnézetből, május 25.); L. Simon László (A jobboldali kultúrpolitika hiánya, május 26.); Sebeők János (Döbrögi harmadszor, május 26.); Egei Antal (Pokorni Zoltán birodalmat épít, május 29.); Tóth Norbert (Ellentmondások választása – avagy a kudarc okairól, május 30.); Simó Zoltán (Téves diagnózis után hibás következtetés, május 30.); Csite András (A jobboldal intellektuális megújítása, május 31.); Löffler Tibor (A pártrendszer egészének vizsgálata, június 1.); Magyar Attila István (Építő kritika, fiatalos jobboldal, június 1.).