Egy felelősség nélküli szociálliberális kormány

Alkotmányos hagyományainknak megfelelően felelős magyar kormányt szoktunk emlegetni, ám mintha a régi-új koalíció számára egyre inkább nyűg lenne ez a megtisztelő jelző. Bármily meglepő, de úgy tűnik, leginkább az ellenzékkel szeretnének osztozni a kormányzati felelősségben. Pontosabban: a rossz kormányzás okozta bajok negatív következményeit kívánják utólag másokra hárítani, s erre a tradicionális jolly joker bűnbakszerepre a polgári oldal számukra mindig a legalkalmasabb alany. Állampárti hagyományaikat folytatva az egész, gyermekként kezelt társadalomra is ki akarják terjeszteni a felelősséget, megfizettetve velünk a súlyos árat.

Emlékezhetünk: Gyurcsány Ferenc jelenlegi miniszterelnök abszurd módon először az Orbán-kormányt igyekezett hírbe hozni a gazdasági gondok miatt, később pedig már odáig ment, hogy egyenesen a rendszerváltás óta eltelt tizenhat esztendő öszszes kormányzatát hibáztatta a 2002 óta bekövetkezett pénzügyi fiaskókért. Tanácsadói feltehetően rájöttek, hogy ez az érvelés törvényszerűen visszafelé sül el, hiszen így a burkolt eszközökkel védeni kívánt Kádár-rendszertől örökölt pénzügyi csődtömeg is terítékre kerül, ezért ez a figyelemelterelő manőver lekerült a napirendről.
Mára a szocialista védekezőmechanizmusok repertoárja újabb színfolttal bővült. Az MSZP Baloldali Tömörülés platformja előtt tartott beszédében már amiatt fakadt ki, hogy mások miért nem beszélnek a Gazprom vezetőivel, adnák már olcsóbban a földgázt. Vajon miért nem megy ki például Orbán Viktor tárgyalni, akinek szerinte négy év is kevés volt, hogy eljusson Moszkvába? – kérdezte ingerülten. A mágnás-miniszterelnök megdöbbentő módon még saját tehetségtelen kormányzásáért is másokat ostorozott. Valami olyasmit mondott: miért nem figyelmeztették, miért nem szóltak neki, amikor úgy látták, hogy mást kellene csinálni? A tragikomikus politikai kabaré nemrég folytatódott az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén, ahol már a munkaadók és a munkavállalók felelősségét is hangsúlyosan vetette fel Gyurcsány. Nagy felháborodást keltő felszólalásában arra buzdította a vállalkozások ellehetetlenítése ellen protestáló munkaadókat, hogy ha nem tetszenek nekik az itthoni feltételek, menjenek el az országból. Ne feledjük, az MSZP hosszú évek óta a jobboldalt vádolja alaptalanul tőkeellenességgel. Önmagától adódik a kérdés ezek után: mit tesz a kormány, ha a magyarok után a külföldi befektetők is kivonulnak, s ezáltal még közelebb kerül az államcsőd?
Egyre inkább olybá tűnhet tehát, hogy Magyarország a felesleges emberek gyűjtőmedencéje. Mint emlékezetes, fél évvel ezelőtt a fiatal korosztály lett legorombítva, amiért kevés bennük a vállalkozó kedv, a mobilitás, és nem mennek külföldre munkát vállalni. Az a fiatal generáció, amely Gyurcsány értelmezésében amúgy is felelőtlenül választ pályát. Legalábbis ez tűnt ki az Új Magyarország program ismertetésekor, amikor nehezményezte: túl sokan akarnak például jogi diplomát szerezni, ahelyett, hogy más, gyakorlatiasabb pályát választanának. Sokakban már akkor felmerült: a jogászok iránt érzett pártállami bizalmatlanság újabb megnyilvánulásáról van szó egy hatalomkoncentráló kormányzás előestéjén.
Mind jobban visszaköszön az a mélyen gyökerező állampárti beidegződés, amely az állampolgárokat infantilis csordának tekintette, aki pedig úgymond nem állt be a sorba, azt okvetetlenkedő, reakciós elemnek. A nagyvállalkozók otromba legorombítása jelzésértékű. Azt üzeni az egyszerű munkavállalóknak: mit akartok ti, ha egy nemzetgazdasági jelentőségű üzletemberrel is így lehet beszélni. Ezt az üzenetet mindenesetre vette is a szakszervezeti oldal: egyik vezetőjük szabályosan bocsánatot kért az ülésen, amiért a megszorító csomagot tűzoltás kifejezéssel merte illetni. Az MSZOSZ egyik élembere pedig sietve védte meg a példátlanul bárdolatlan Gyurcsányt, akit szerinte csak a munkaadók úgymond erőszakos fellépése hozott ki a sodrából.
Mindenki sáros tehát a pénzügyi csőd közeli helyzet kialakulásában, a parlamenti ellenzéktől a munkaadókig. De vajon kimaradhatnak-e ebből a bűnökkel terhes körből a munkavállalók, az egyszerű állampolgárok? Ha a kormányzati nyilatkozatokat figyeljük, bizony nem. Adóelkerülő nép a magyar, akinek a körmére kell nézni – derül ki a megszorító elképzelésekből. Már most lehet tudni, hogy tízezer vagyonvizsgálatot fognak majd végrehajtani, s legelőször az evások közt tart majd ellenőrzéseket az adóhatóság. A magyar lakosság kóros hibája a kényszervállalkozásra való erős hajlam is az álbaloldali kurzus szerint. Ezért kell szerintük felülvizsgálni a hazai vállalkozások egész feltételrendszerét. Előtte azonban nem árt még jobban megadóztatni őket, egészen addig, amíg nem hagynak fel retrográd tevékenységükkel, amellyel nem átallanak rontani a megbízható koalícióközeli cégek versenypozícióit.
Az egész társadalom hibás tehát minden balsikerért a posztkommunista pszichológiai védekező mechanizmus szerint. Végeredményben ugyanezzel az előfeltevéssel okolták meg a létező szocializmus idején évtizedeken keresztül, miért nem tudtuk utolérni a Nyugatot. Pedig akkor is tele voltak használhatatlan, irreális, eleve bukásra ítélt ötletekkel az állampárt magas vezetői. Ezeket azonban akkor még nem Új Magyarországnak és Új egyensúlynak, hanem egyszerűen csak ötéves terveknek hívták.
A társadalmi bűnbakképzéshez elengedhetetlen az emberek gyerekekként való kezelése. A régi híradásokban például, ha valahol épült egy ábécé, a propaganda-média úgy közvetítette: a lakótelep új áruházat kapott. Ugyanez az attitűd köszön vissza a mostani szocialista retorikában, amikor a törvényes járandóságokról úgy beszélnek, mint támogatásról, juttatásról, vagyis különös kegyről. Ezzel a logikával érthetővé válik, hogy az elvonásokat miért nem tekintik megszorításnak, csupán a „zsebpénz” visszafogásaként. Az ő olvasatukban ez ugyanis csak azt jelenti, hogy nem „kapnak” annyit az emberek, csak kevesebbet. Ez a szocialista tulajdonosi szemlélet: a vezetők az állami javak tulajdonosai, mindenki más csak alkalmazott, beosztott, legfeljebb bérlő lehet. Így válik érthetővé, Gyurcsány miért tartotta természetesnek, hogy útszéli hangon beszéljen Parragh Lászlóval, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökével a választás előtt, s nemrégiben ugyanilyen minősíthetetlen szavakkal torkolja le a hazai munkaadók prominens képviselőit.
A társadalmat infantilizáló beállítás a pártállam óta töretlen a posztkommunista gyakorlatban. Kádár János évtizedekkel ezelőtt szemforgató módon még abban jelölte meg a szocialista haladás lényegét, hogy egyetlen szülőnek se kelljen azt mondani a gyermekének: a kenyér már elment aludni. Kiemelkedő tanítványa, Horn Gyula már tovább haladt „a szocializmus építésének útján”. A rendszerváltozás utáni első posztkommunista kormányfő a Bokros-csomagot követően úgy reagált a családok elszegényítésével kapcsolatos felvetésre: nem igaz, hogy nem lehet valamit adni a gyereknek. A legújabb utód, Gyurcsány Ferenc folytatja a hagyományokat, amikor lenéző, gyermeknyelvi fordulattal szól a társadalomhoz. Nem fog fájni – mondta szinte gügyögve a reformnak becézett kíméletlen, de értelmetlen megszorító csomagról. Mintha csupán egy védőoltásról lenne szó, nem pedig a hoszszú évtizedek óta legnagyobb személyi vagyonelvonásról.