Bibó István írta egyik eszmefuttatásában: „Minden termékeny társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek…” Összevethetnénk ezt a megállapítást az „Új Magyarországot”, közös teherviselést és fölemelkedést ígérő második Gyurcsány-kormány törekvéseivel?
– Amit most látunk, abban az elmúlt tizenhat év arculata a legleplezetlenebbül mutatkozik meg. Nem a tőke és a munka gyümölcsöző együttműködése bontakozik itt ki, hanem a társadalom mértéktelen lerablása folyik a világkapitalizmus étvágyának megfelelően.
– Lehet egy lerablás más, mint mértéktelen?
– Igen, elgondolhatunk „kímélőbb” lerablást, csak nem a mai Magyarországon, ahol két mértéktelenség gerjeszti egymást. Az egyik a globális tőkéé, amelynek fő törekvése, hogy önmaga továbbépítését a lokalitás, azaz a nemzeti társadalmak értéktereinek lecsupaszításával biztosítja. Ez akkor sikerülhet, ha az adott nemzet, nemzetgazdaság elitjét lekötelezik, korrumpálják, nemzeti mivoltában gyengítik. Nos, mivel nálunk az új berendezkedés elitjei döntő többségükben a régi elitből verbuválódtak, cinikus bizonyítási kényszerük új gazdáik előtt egyfajta örökletes mértéktelenség. Méghozzá a globális tőke itteni szabad mozgásterének a biztosításában, a munkaerő-tulajdonosok védelmének elhanyagolásában. Holott ilyen védelemre különösen nagy szükség volna egy olyan átmeneti társadalomban, mint a miénk, ahol a tőketulajdonosok nem ütköznek a jóléti államok esetében szokásos, történelmileg kifinomult egyeztetési mechanizmusokba. De miért is lenne nálunk a nagytőke önkorlátozó…?
– Rápillanthatnánk a bibói „termékeny társadalomszervezés” fényében az elhíresült Új egyensúly programra?
– Fel kell tennünk a kérdést, van-e köze a demokráciához annak a nálunk mindinkább megszilárduló szisztémának, melyben a többség – amint azt a mostani intézkedések is megerősítik – csak vesztes lehet? És szemfényvesztőnek kell ítélni az afféle kommentárokat, hogy a csomag felerészben terheli a társadalmat, harminc százalékban az államot, húsz százalékban pedig a gazdaságot. Nem így van; az összes teher a társadalmat sújtja. A mostani szigorítások egy része – energiaár-emelések, bérbefagyasztás, áfanövelés – közvetlenül érinti a lakosságot, az öszszes többi közvetve ugyan, de nem kevésbé. Az állami létszámleépítések például többlet-munkanélküliségben köszönnek vissza, amelynek kezelése a köz adóforintjainkból történik. A hatalom hiába próbálja most formálisan növelni a tőketulajdonosok terheit is, az ő helyzetük gyakran lehetővé teszi, hogy ezeket ügyfeleikre hárítsák… Persze ez a rövid távú intézkedéssor kis ideig valóban csökkentheti a költségvetés és a fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor olyan társadalmi hiányokat idéz elő, melyek eredménye kis idő múlva négy-ötször akkora pénzügyi deficit. A társadalmi hiányon többek között az anyagi terhek miatti feszültség kiváltotta fizikai-pszichikai egészségromlást, családok széthullását, mind meredekebb népesedési lejtőt kell érteni.
– A miniszterelnök az egyensúly helyrebillenését reméli pakkjától. A siker tartóssága érdekében pedig már „csak” a nagy rendszereket kívánja átalakítani, á la Bokros Lajos…
– Ezek további csapásokat okoznak majd a család- és a közüzemnek. A legsúlyosabb ezek közül, hogy – miután odaadták az egészségügyi tárcát az SZDSZ-nek – privatizálják az egészségügy rendszerét. Szétbontják egy elitegészségügyre – amely lehet, hogy háromszor magasabb színvonalú lesz, de tízszeres pénzért – meg egy olyan alibi-egészségügyre, ahová a vesztes többséget kényszerítik. Vagyis gyér szolgáltatások, borsos vizitdíj lesz az osztályrésze éppen azoknak, akik statisztikailag kimutathatóan eddig is nyomorúságos anyagi és egészségi állapotban voltak, és akiktől – vagy akiknek a szüleitől – egyszer már elvették az eddigi egészségügyi rendszer felépítésének ellenértékét. Az egészségügy és az oktatás, vagyis a nagy humánreprodukciós rendszerek piacosítása, a reálbérek végleges rögzítése a harminc évvel ezelőtti szinten – ez volna a kormány szerint a kibontakozás útja. Elvész az időskorúak egzisztenciális biztonsága is a nyugdíjkorhatár radikális fölemelése által és a reálnyugdíjak kíméletlen csökkentésével.
– Pusztán a lázas sarcolási hullám nem volt elkerülhetetlen?
– Ha külön nézzük a legutóbbi fejleményeket, akkor úgy fogalmaznék, mostanra súlyos kényszerhelyzet lépett fel, és még egy kormányra került Fidesszel is megakadályozhatatlan volna, hogy a társadalmat kizsigereljék. De abban, hogy idáig juthattunk, azért régi és súlyos felelősség terheli az itt berendezkedő globális tőkestruktúrát és a politikai elit mindkét oldalát.
– Feltűnő, hogy míg a Fidesz Medgyessy és Gyurcsány előző ciklusbeli pazarlásából eredezteti a mostani állapotot, addig ön ciklusokon átívelő kórisméről kíván beszélni.
– Csakhogy épp ellentétes logikával, mint ahogy a miniszterelnök teszi. Az MSZP–SZDSZ-garnitúra az elmúlt ciklusban mérhetetlen adóssághalmazt produkált. De miért is? Többek között, hogy ne tűnjön népnyúzónak. Medgyessy és „első Gyurcsány” tulajdonképpen nem is volt az – ezért nem volt túl jó ötlet a Fidesz depressziókampánya. Szembement az érzékelhető gyakorlattal. Soha nem emelkedtek olyan mértében a reálbérek, mint 2001 és 2006 között. Ám a „szezonális jólétieskedés” volt a csali, hogy hosszabb távra berendezkedhessenek a nemzetietlen erők, és hogy kamatostul vehessék vissza, amit a nép elé szórtak. De ami a Fidesz kampányhibáinál is fontosabb, az magának a rendszerváltozás rendszerének roppant kártékony volta. Alapvetően összefügg ezzel, hogy újra Gyurcsányék győzhettek, illetve hogy a mostani fosztogató intézkedések egy eleve súlyosan lepusztult állapotú társadalmat találhatnak el. Népességünk az ötven, egészségünk a negyven évvel korábbi állapotban lesz 2010-ben.
– Ön tehát nem azt állítja, amit bizonyos radikálisok, hogy elmaradt a rendszerváltozás?
– A rendszerváltozás jóval 1990 előtt megindult, csak nem úgy, ahogyan azt ma beállítani törekszenek. A szovjet globalizmusból ugyanis szimplán a liberális világkapitalizmus birodalmába kerültünk. Úgy 1982–88 körül, fokozatosan történt mindez. Már 1956-ot követően megértették az eszesebb elvtársak, hogy az a rendszer előbb-utóbb meg fog bukni. A nyolcvanas évek elejére relatíve a világ egyik legeladósodottabb országává váltunk. Így történhetett, hogy 1982-ben, szinte közvetlenül Brezsnyev halála után, hazánkat Moszkva tiltakozása ellenére beléptették a Nemzetközi Valutaalapba. Ugyanekkor a Mozgó Világban Bauer Tamás mintegy kihirdette a kapitalizmus bevezetésének elkerülhetetlenségét. Megjegyzem, a közgazdasági egyetemen lényegében már a hatvanas–hetvenes évek fordulójától a világkapitalizmus áramkörébe való bekapcsolódást oktatták minden várható jó forrásaként… A „létező szocializmus” pedig eleve egy sajátos kapitalizmus volt, melyben a javak egy politikai oligarchia, mondjuk úgy, kollektív magántulajdonában voltak. Akkor még nem tehették közvetlen tulajdonukká a vagyonokat, de fölkészültek rá. A folyamat vezérlése egyre inkább az Aczél György körül tömörülő, a későbbi liberális globalista elitet rejtetten segítő társaság kezébe került.
– Ha ez igaz, miért dúlták fel néha a rendőrök a szamizdatokat áruló „Rajk-butikot”?
– Az a látszat, hogy az MSZMP üldözte a „Lukács-óvodához” tartozó Kis Jánosékat, egy professzionálisan összerakott trükk eredménye. Ilyen akciókra a mítosz kedvéért volt szükség, hogy később meg lehessen hamisítani a történelmet, azt állítva: a szabad demokraták voltak „a” hiteles rendszerváltók. Nem véletlen, hogy a köztársasági időszakban immár harmadszor tapasztalhattuk, hogy az egykori MSZMP-s, KISZ-es szocialisták szívesen osztják meg felelősségüket a liberális párttal, és viszont. Ám az elmúlt másfél évtized azt is mutatja, hogy a mindenkori fő jobboldali erőben is a neoliberálisok – ugyanazon világerő komprádorai – vannak túlsúlyban…
– Ezt úgy érti, a bal- és a jobboldalon is hemzsegnek a „kripto-SZDSZ-esek”?
– Az SZDSZ harsányan, az MSZP liberálisai nyíltan, a Fidesz túlhajtott szabadelvűi pedig óvatosabban, de mind úgy gondolják, hogy a globalitás maga a cél. Vagy legalábbis, hogy ez a befolyásolhatatlan – legfeljebb kis kiigazításokat megengedő – realitás. „Hamis realisták” – mondaná az ön által már citált Bibó a jó szándékú, de a kései Aczél-korszakban elsajátított kliséktől elszakadni nem képes, illetve a globális tényezőknek lekötelezett liberálisokra. Ezzel szemben vannak, de sajnos erős kisebbségben, a „lényeglátó realisták” – Orbán Viktort feltétlenül idesorolnám –, akik a nemzetstratégia felől igyekeznek választ találni a világkapitalizmus kihívásaira. Nem utópisták, nem gondolják, hogy lerázhatják a birodalmi függést, de amiben csak lehet, kompromisszumokat szeretnének kikényszeríteni a „birodalommal” szemben.
– Mondana neveket, akiket ön a konzervatív oldal „hamis realistáinak” tart?
– Fölösleges. Ha a liberálisok nem lennének meghatározó többségben és pozíciókban, mind a jobboldali, mind a baloldali politikai holdingban, az elmúlt 16 év nem így zajlott volna le. Egyfajta „hamis bal” és „hamis jobb” figyelhető meg tehát hazánk politikai palettáján. De a politikai tér jellemzően jobb- és baloldalra osztása eleve hamis meghasítás eredménye. Ezáltal mindkét nagy politikai erőben kisebbségbe szorultak, és egymástól el lettek vágva a népben, hazában gondolkodók, a lokalitás értékeinek és a többségi társadalom érdekeinek szószólói. Ez olyan régi történet, hogy egyfelől a kommunista veterán Horn Gyulának, másfelől a hajdani jobboldali holding, az MDF második elnökének, Antall Józsefnek már csak tereprendezési feladat jutott mindebben.
– Kimutatható még a baloldalon népnemzeti szárny?
– Gyurcsány szinte még az írmagjukat is kiirtotta azáltal, hogy megalázóan hátraszorította őket a parlamenti listákon.
– Akkor van-e értelme erről a „hamis meghasításról” beszélni?
– Meggyőződésem szerint Orbán Viktor ennek a roncstársadalmat belülről determináló helyzetnek a meghaladását kívánta előidézni régóta kialakított, széles szövetségi politikája által. Ez a fajta stratégia számolt azzal, hogy pártpolitikai szinten még nem korrigálható a nemzeti felemelkedést gátló hamis meghasítás, ugyanakkor úgy látta, hogy a lakosságon belül, választótáborok között megteremthető az átjárhatóság…
– De a választásokat elveszítette a Fidesz.
– Úgy van, miközben az általam előbb említettek terén komoly sikereket ért el Orbán Viktor, amit táborának megszervezettsége és nagysága egyaránt igazol. Ezt 1998-ban kormányzásra is sikerült váltani, 2002-ben csak egy hajszálon múlott. 2006-ban… nos, idén romlott a helyzet. Ez azonban elsősorban azt mutatja, hogy az idő egyelőre ellenünk dolgozik. Egyre nagyobb teret nyer a már említett világerő, amely közvetlenül is beleszólt a magyarországi parlamenti választásokba. Egyre inkább beérik a szolgálatában álló média – amit én identitáscserélő gépezetnek hívok – hatása, vagyis a társadalomnak egyre kisebb az ép része, egyre nagyobb hányada roncsolódik helyrehozhatatlanul.
– Bizonyítani is tudná a globális tőke beleszólását a magyar hatalmi kérdésekbe?
– Medgyessy Péter kormányzásának végén toronymagasan vezetett az ellenzéki Fidesz az MSZP előtt; de a korábbi két év során felhalmozott tetemes előny röpke fél év alatt elapadt. Ez nem történhetett volna meg durva és professzionális külső beavatkozás, lélektani előkészítés nélkül. Erre a legszemléletesebb példa, ahogy és amilyen kiterjedten a nyugati média foglalkozott a magyar kormányválsággal. Például egy nappal annak a rendkívüli MSZP-kongresszusnak az összehívása előtt, amelyen az új miniszterelnök személyéről döntöttek, a Financial Times a második oldalon – a komprádoroknak címzett abszolút útmutatásként – alcímben is közölte: A magyar szocialisták Leonyid Brezsnyev és Tony Blair között választanak másnap. Az előbbi természetesen Kiss Péter volt, az utóbbi pedig az a Gyurcsány Ferenc, akiben a globális tőkestruktúra megtalálta Orbán Viktor versenyképes ellenfelét. A globális véleményhatalom ezzel párhuzamosan a következő három jelzőt sulykolta a Fidesz elnökére: nacionalista, populista, protekcionista. Lehet-e mindez véletlen, és maradhatott volna ez belpolitikai hatás nélkül…?
– Önt nem zavarja, ha összeesküvéselmélet-gyártónak bélyegzik?
– A Fidesz éppen azért veszítette el a választást, mert nem leplezett le egy, az időben hármas rétegződésű, kívülről mindvégig nagyban támogatott, globális összeesküvést. Az első: a rendszerváltozás eredeti céljának a – globális tőke gátlástalan érvényesülése érdekében álló – meghamisítása. A második: Orbán Viktor mint a lokalitás utolsó védelmezői egyikének 2002-beli kiütése a hatalomból, és oda való visszatérésének megakadályozása a lakosság hangulatjavítását szolgáló átmeneti és pazarló intézkedésekkel. A harmadik Gyurcsány Ferenc tartósnak szánt országlása, a nemzetroncsolás felgyorsításának ideje, amit most élünk. A választásokat csak úgy lehetett volna megnyerni, ha a Fidesz nem a lakosság elmúlt négy év alatti állítólagos életszínvonal-romlását állítja a középpontba, hanem a valóságról szóló narratívát szólaltatja meg. Megérteti ezt a nagy átveréssorozatot, hogy a rendszerváltozás nem egyéb, mint a globális gazdaság helyi kiszolgálóinak diktatúrája. Aminek az eredménye, hogy bár nem éltünk rosszabbul, mint négy éve, de a mai reálbérek alig magasabbak, mint a harminc évvel ezelőttiek, és 2008-ban éppen az 1978-as szinttel lesznek azonosak.
– Nem lehet, hogy ez az átfogó narratíva most lesz „nyerő”, amikor a kormány intézkedéssorozata egyetlen nagy oktatási segédanyag?
– Lehet, hogy így van, csakhogy a Fidesz továbbra sem ezt a beszédmódot használja. Ez azt vetíti előre, hogy az úgynevezett jobboldalon belüli konfliktusok erősödni fognak. A fő kérdés azonban az, hogy a vesztes, immár hetven-nyolcvan százalékot kitevő többség meg tudja-e valaha szervezni magát politikai többségként is.
kormányfő
Hamarosan interjút ad Orbán Viktor
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!