Szétosztott dalok

A békásmegyeri lakótelep rengetegében alacsony zöld épülettömböt övez a félbehagyott betonkerítés. Az ablakra kiragasztott papíron ez áll: „Isten hozott! Ez a Krónikás Zenede és Kollégium.” A zenedében tanuló – és most már itt élő – diákok hozták helyre az épületet, a kövezetet is saját kezűleg rakták le. A tízéves jubileum alkalmából meghívott vendégeknek büszkén, de gondterhelt sóhaj kíséretében nyújtja át a felújítási folyamatot megörökítő albumot az iskola megteremtője és vezetője, Dévai Nagy Kamilla.
„Megbélelem két karommal, megtapasztom csókjaimmal…” – idézi a népdalt a művésznő, és hosszú történetbe kezd. Kiderül, hogy az épületet, sok hányattatás után, öt évvel ezelőtt kapták meg használatra a harmadik kerületi önkormányzattól. Székely kaput is terveztek, de a pénzük elfogyott, így még a kerítést sem sikerült befejezniük. Emiatt sok gondjuk is van, mert a környék lakói közül nem mindenki örül a jelenlétüknek.
– Volt, hogy szemetet szórtak be a kertbe, aztán a szomszédok feljelentették az iskolát gondatlanságért – meséli. – A közelben lakók érvelése többnyire abban merült ki, hogy tartottak az „ukránoktól” meg „románoktól”, akiket a zenede idevonzott, akiknek lakóhelyéül volt hivatott szolgálni. Szerencsére vannak azért, akik szeretnek minket. Múltkor is, amikor hazafelé jöttünk egy fellépésről, a közeli idősek klubja előtt haladtunk el. Az ottaniak behívtak magukhoz, és még órákig zenéltünk, énekeltünk velük együtt. Én is ideköltöztem, mivel Bimbó úti lakásom áldozatul esett az iskola után fizetendő számláknak – mondja Dévai Nagy Kamilla.
Az emeleten, a zsúfoltan sorakozó emeletes ágyakon mindenkinek megvan a saját birodalma, de – talán mert ez az egy főre eső „kuckó” túl szűkös, vagy mert a közös érdeklődés ettől függetlenül is összehozná az itt élőket – a nappaliban és az étkezőben általában sokkal nagyobb a nyüzsgés. Az iskolában tanulók nagy része itt él: valamennyiüket messzire sodorta az élet otthonuktól.
– Növendékeink nyolcvan százalékát határon túli zenészpalánták teszik ki – mondja Dévai Nagy Kamilla, majd elmosolyodva hozzáfűzi –, így volt ez a kezdeti időkben is. A Krónikásének Alapítványi Zeneiskola 1996. október 16-án tizenkét tanárral és tizennégy növendékkel indult a Magyarok Világszövetségétől kölcsönkapott két teremben.
A művésznőben súlyos baleset után szilárdult meg az elhatározás: harminchárom éves szólókarrierjének emberi és szakmai tapasztalatait át akarja adni a fiatal generációnak. Alkalmi segítőtársakkal – hosszú hónapok előkészületei után – végül életre keltette, amit megálmodott. Az első naptól kezdve mindenek elé helyezte a növendékek oktatását, ám az adminisztrációs gondok és a felelősség szintén az ő vállát nyomták – és nyomják azóta is. Ezeknek súlya, úgy tűnik, mostanra fenyegető méretűvé nőtt. A kezdettől fogva alapítványi iskolaként működő intézmény fennállásának tíz éve alatt többnyire csupán jótékonyan adakozó magánszemélyektől kapott támogatást. Az elutasított pályázatok nagy arányának okát abban is kereshetjük, hogy a művésznő által létrehozott iskola képzési programja minden eddigitől eltér.
– A komolyzenészeknek túl könnyűek vagyunk, a könnyűzenéhez képest viszont komolynak számítunk – mondja nevetve a művésznő –, ezért már nem is igyekszünk egyik oldalhoz sem tartozni. A mi küldetésünk az, hogy gondolatokat közvetítsünk, őrizzük a hagyományokat. Mindezt sajátos, krónikás stílusban tesszük. Ennek íze mostanra egyedivé vált. Messziről ráismerni a nálunk nevelkedett előadókra.
Mint kiderül, az iskolát elvégző diákok, akik önálló vizsgaesten bizonyíthatják, hogy képesek megtölteni az általuk kiválasztott nézőteret, egyéni előadó-művészi engedéllyel léphetnek a pályára. Vannak az itt végzettek között, akik színházaknál helyezkedtek el, mint például a gyergyóremetei György Rózsa Sándor, aki a Budapesti Operettszínházban Rómeó szerepe után a Menyasszonytánc című klezmermusical főszerepét játssza. Vagy a kárpátaljai Csobolya József, aki az Usztics Mátyás által létrehozott Nemzeti Kamaraszínház tagja lett. Jó páran zenekart alapítottak, mint az azóta nagy hírt szerzett Misztrál együttes tagjai, akik állandó klubjuk mellett számos rendezvényre vonzzák a hallgatóságot sajátos zenei világukkal, az általuk szervezett Regejáró Misztrál-fesztivál pedig mára rangos rendezvénnyé nőtte ki magát. A megzenésített versek és a népzene kedvelőinek évről évre igényes szórakozást nyújt a többnapos nagymarosi koncertkavalkád. Vannak azonban olyanok is, akik egyéni előadóművészként, önálló műsoraikkal szórakoztatják a közönséget, ahogyan a szászrégeni Szabó Gyula Győző teszi. Benkő Péterrel, illetve Hűvösvölgyi Ildikóval közösen összeállított estekkel járja az országot. De ígéretes tehetségnek bizonyul a csíkszentdomokosi Kurkó József is, aki vizsgakoncertje után a hivatalos működési engedély mellett rögtön egy kisebb filmszerepet is kapott.
Dévai Nagy Kamilla bízik abban, hogy a most végzők is hasonló sikerek elé néznek majd a pályán. Nagy lelkesedéssel újságolja, hogy megszületett a legújabb lemez az alapítvány gondozásában – a zenede fennállása óta ez a tizenötödik. A tizenhárom éves Regős Kiss László az itteni stúdióban énekelte fel saját gitárkísérettel legkedvesebb dalait.
A művésznőt egykor erdélyi, felvidéki és anyaországi fellépései után keresték meg a fiatalok, megérezvén, hogy benne nemcsak előadóművészt, hanem támaszt is találnak terveik megvalósításához. Dévai Nagy Kamilla szerint az anyaországiak és a határon túli országrészekből érkezők aránya nem véletlenül alakult így. Kezdetben is az volt az elképzelése, hogy a történelmi Magyarország területéről gyűjti öszsze az énekmondókat, majd az itt megszerzett tapasztalatokkal gazdagítva hessegeti őket viszsza, hogy ki-ki a saját földjén hirdesse mindazt, amit dalban el tud, el akar mondani. Az Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról vagy Délvidékről érkező fiatalok próbálkozásai nemegyszer fájdalmas kudarccal jártak. Nehezen viselték az anyaországiak sokszor elutasító magatartását velük, „szlovákokkal”, „románokkal”, „ukránokkal” szemben. A keserű tapasztalatok megedzették vagy hazakergették őket.
– Az első évfolyam, szinte törvényszerűen, éppen akkorra kovácsolódott össze, amikor az iskola megnyithatta kapuit – emlékezik a művésznő. Őket még Wacha Imre oktatta a színpadi beszéd technikájára, s a Kaláka együttesből Huzella Péter és Radványi Balázs gitáros előadó-művészetet tanított a mindenki számára kötelező, Dévai Nagy Kamilla által vezetett foglalkozások mellett. Az órákra alkalomadtán olyan sikeres zenészek látogattak el, mint Varga Miklós vagy Vikidál Gyula, utóbbi később tanárként is visszatért az iskolába. Hangképzést a zenedében azóta is lelkesen munkálkodó Mádi-Szabó Katalin, zeneelméletet pedig Sáry László tanított. Ma az ide járóknak mindezek mellett szigorú szolfézsoktatáson kell átesniük, de tetszés szerint tanulhatnak zongorázni vagy klaszszikus gitárdarabokat játszani. Az előadó személyiségek érlelésében azonban a legnagyobb szerepet mégiscsak a sorozatos fellépések játszszák, hiszen Dévai Nagy Kamilla kezdettől fogva szinte minden szereplésére magával vitte diákjait. Önálló estjeinek dalait lassan szétosztotta a feladathoz felnőni kényszerülő növendékek között, akik ezt meghálálva rendre sikereket hoztak a Krónikás Zenedének. Műsoraikkal nemcsak idehaza, de a határokon, sőt a tengereken túl is nemegyszer léptek fel nemzeti ünnepek alkalmával, idegenbe szakadt magyar kolóniák meghívásának téve eleget. A hatalmas emlékkönyv csak úgy tarkállik a különböző országok, külföldi és hazai városok nevétől, amelyek alatt szépen sorakoznak a lelkes közönség egy-egy előadás után ihletődött sorai. Balczó András köszönő szavai mellett megtaláljuk Mádl Dalma asszony kedves írását, Orbán Viktor, Kányádi Sándor, Teller Ede gratulációját, Lezsák Sándor Reményik-idézetét, de ott állnak Csoóri Sándor sorai is: „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók.”
A sok jó hír után szó esik az egyre dagadó botrányról, hiszen a médiában az utóbbi időben többnyire ebben az öszszefüggésben merült fel az iskola neve. A művésznőtől megtudjuk, tavaly decemberben kiderült, hogy az alapítvány csaknem ötéves közműdíjjal tartozik az önkormányzatnak. A többmilliós számla és az azonnali hatályú kilakoltató levél előzetes felszólítás nélkül érkezett az iskolához. A művésznő elmondása szerint ezekről a költségekről a legelső számlát két év után küldték ki a hatóságok. Bár a szerződésben huszonöt évre kapták meg az épület használati jogát, most úgy tűnik, december 31-ig menniük kell. Az önkormányzattól kapott haladékkal azonban nemigen tudnak mit kezdeni, hiszen lapos az alapítvány pénztárcája, ilyen rövid idő alatt ekkora összeget előteremteni szinte képtelenség. Miközben Dévai Nagy küzd a saját maguk által felépített világért, párhuzamosan új hely után is kénytelen nézni, hiszen jog szerint az önkormányzat bármelyik pillanatban kilakoltathatja őket az épületből. Az iskolában tanuló negyvenkilenc diák nagy része még a négyezer forintos tandíjat is csak bajosan tudja előteremteni. A súlyos cukorbetegséggel küzdő énekesnő úgy érzi, a végsőkig felemészti a magyar kultúra ügyének szolgálata, támogatást mégsem kap.
– Keresztury Dezső már a hetvenes években „pozitív őrültnek” nevezett, pedig akkor még nem tudhatta, mit fogok a nyakamba venni – mondja elkeseredetten.
A gondok azonban nem tudják hosszabb ideig letörni optimizmusát. Egy csapásra megfeledkezik róluk, amikor a beszélgetés végén néhányan belépnek a szobába. A művésznő egyiküket találomra kiválasztja: mutassa meg, mit tud! A tizenéves lány egy kis faluból érkezett. Mikor „zenei gyermeke” – korához és vékonyka alkatához képest meglepően erős, mély hangon – dalra fakad, Dévai Nagy Kamilla csillogó szemmel hallgatja.