Akik farkasszemet néznek

A Libanon elleni háborúban eddig lényegében csak két hadviselő fél ütközött meg egymással: az Izraeli Védelmi Erők és a Hezbollah síita szervezet. A gyengécske libanoni hadsereg nem száll szembe a támadókkal, de a javarészt elavult technikával felszerelt, ám jelentős volumenű szír haderő sem avatkozik be a harcokba.

Noha Izrael célja az északi szomszédja elleni háborúban láthatólag inkább annak rombolása, mint a Hezbollah elleni csapások, a világ egyik legkorszerűbb haderejének nincs könnyű dolga a síita szervezettel szemben. Bár a különböző források szerint mindössze néhány száz fős „maggal” és mozgósítás esetén is csak legfeljebb tízezer fővel operál, a Hezbollah jelentős ellenállást fejt ki. Rakétatámadásai nagy felfordulást okoznak Észak-Izraelben a civil élet ellehetetlenítésével, de sikerrel szállnak szembe a szabdalt libanoni terepen a behatoló, majd visszavonuló (csapásmérő) harcmodort folytató izraeli csapatokkal is. Tüzérségi rakétáik mellett szinte kizárólag gyalogsági fegyverekkel vannak felszerelve, melyek között éppúgy megtalálhatók a kalasnyikovok, mint az amerikai M–16-osok. Az izraeli páncélos erők számára nagy fejtörést okoznak katonai és rögtönzött aknáik és iráni gyártmányú, paradox módon amerikai technológiai eredetű páncélelhárító fegyvereik.
Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) a világ legkorszerűbb, legrugalmasabb struktúrájú haderői közé tartozik. Az amerikai pénzügyi támogatás, az állami költségvetés egyötödének védelmi célra fordítása, a kormányzat elkötelezettsége és a legmodernebb technológia alkalmazása képezik a hatékonyság alappilléreit. Az erők volumenét és felszereltségét az határozza meg, hogy képesnek kell lennie a térség országainak összehangolt támadását elhárítania hagyományos, végső sorban pedig nukleáris eszközökkel. Bár a létszám titkos, elemzők az aktív szárazföldi erőket 100-200 ezer főre teszik, akik mögött félmilliónyi tartalékos áll. Az izraeli doktrína – nagy felelősséget róva a felderítésre és a tervezésre – alapvetően megelőző jellegű. Nem véletlen, hogy a légierőre költik a legtöbbet, ami ezt az igényt mintegy kétezer kilométeres körzetben ki tudja elégíteni. Nagyobb ellenséges területek huzamosabb ideig tartó megszállása nem tartozik a kiemelt feladatok közé, amit az is alátámaszt, hogy az IDF libanoni jelenléte 1982 és 85 között a haderő leggyászosabb műveleteként vált ismertté, noha a háború elején súlyos csapást mértek a szír haderőre.
Az Egyiptommal, majd a Jordániával kötött békemegállapodások után Szíria magára maradt az Izraellel határos, azzal deklaráltan szembenálló, katonailag jelentős államok közül. Szárazföldi erőt kétszázezer főre teszik. Bár a Szovjetunió támogatásának elmaradásával a szír haderő modernizációja megtorpant, az utóbbi években voltak arra jelek, hogy Oroszország és Irán segítségével megállítják ezt a degradációs folyamatot. Nem kétséges azonban, hogy alárendelt szerepet játszana egy Izraellel vívott háborúban.
Bár Libanon területén az elmúlt évtizedekben kisebb-nagyobb intenzitással mindig dúltak harcok, azokban a helyi milíciák és a szír, illetve az izraeli haderő volt a meghatározó, nem az ország reguláris hadserege. Az ország 1991-es alkotmánya a kormányzati felelősséget a vallási csoportok között osztja meg, ami a kormányzati instabilitásban éppúgy megnyilatkozik, mint a haderő gyengeségében. A szárazföldi erőket hatvanezer főre teszik, ám felszereltségük, képzettségük és vezetésük olyan gyenge, hogy az ország elleni izraeli támadás során inkább a humanitárius és rendfenntartó feladatokban vesznek részt, az ellenállást a Hezbollahra hagyják.