Megtorolt szalonna

Ma sem tudjuk, hány áldozatuk volt az 1956-os forradalmat követő atrocitásoknak. A leltár sohasem lesz teljes, hiszen a statisztikákban hiába keressük azoknak az ezreknek a nevét, akiknek életpályáját kettétörte a diktatúra a szabadságért való kiállásuk miatt. Aki megúszta a börtönt, az is megbélyegzett maradt egy életen át. Koczka Kálmánt, a miskolci egyetemi diákparlament vezetőségi tagját nem csukták le, de csak évtizedes küzdelem árán – egy jobb érzésű párttag gyárigazgató kegyelméből – tudott kitörni a segédmunkáslétből.

Koczka Kálmán ötödéves mérnökhallgató volt a miskolci egyetemen, mikor a diákparlament vezetőségi tagjává választották. 1957-ben kirúgták az ország összes egyeteméről, mégis a szerencsésebbek közé tartozik, mivel nem került börtönbe. Írásos bizonyítékot nem találtak ellene: a jelenléti íveken becenevén, Kelemen vezetéknévvel szerepelt. Apja a Horthy-rendszerben rendőr volt Jászkarajenőn, majd Cegléden, Kálmán súlyos, gyógyíthatatlan csontbetegsége miatt magántanulóként végezte el a gimnáziumot Nagykőrösön. Orvos akart lenni, de származása miatt erre nem volt esélye. Ahogy meséli, amikor érettségizett, az ötvenes évek elején alapították a Rákosi Mátyásról elnevezett miskolci nehézipari egyetemet, és oda – hogy megtöltsék a padsorokat – felvettek „osztályidegennek minősülő elemeket” is.
– 1956 szeptemberében évfolyamtársam a fürdőben újságolta: ott volt Pesten a Petőfi Kör egyik gyűlésén, sajnálhatjuk, hogy mi nem mentünk el. Nyáron egy hónapos szakmai gyakorlatra rendeltek bennünket a fővárosi Ganz-MÁVAG-ba, és ekkor eljutottak hozzánk is a hírek, megcsapott minket is a forrongás szele. A Petőfi Körben olyan dolgokat mondtak ki – ahogy évfolyamtársunk mesélte –, amilyenekről álmodni sem mertünk addig. Azt hiszem, Miskolcon ezzel kezdődött el minden – emlékszik vissza Koczka Kálmán. – Az egyetemen az október 22-én tartott nagygyűlésen fogadták el az úgynevezett 11 pontot, amelyben hitet tettek az ország függetlensége és semlegessége mellett. Másnap a diákság követeléseihez csatlakozott a munkásság is, így a Nagy Imréhez küldött követség már 21 pontos petícióval indult útnak. Megalakult a diákparlament – vezetőségi tagjává választottak engem is –, és átvette az irányítást. A tanítás megszűnt. Végig arra törekedtünk, hogy békés úton valósuljanak meg a forradalom célkitűzései, többek között az, hogy a szovjet csapatok azonnal hagyják el az országot.
Nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült megőrizni a békét, a megtorlás idején mégis rajtuk statuált példát a hatalom. Október 24-én még vérontás nélkül fel tudta oszlatni a hatalom a tüntető tömeget a munkástanács és a diákparlament közreműködésének köszönhetően, de másnapra kiderült, hogy a változást csak ígérik. A szovjet csapatok jöttek-mentek a városban, terjedtek a hírek, hogy lövik a munkásokat Budapesten. Több száz, zömmel munkásfiatal úgy döntött, elindul, hogy segítsen a „pesti srácoknak”. Teherautókkal, buszokkal és vonaton indultak útnak. Hatvanban sortüzet adtak le a vonatra, amelyiken utaztak. Egyikük fejlövést kapott és meghalt. Kőbánya felsőn szintén sortüzet kapott a vonat, ami újabb két halálos áldozatot és sebesülteket követelt. A teherautóval és busszal elindult fiatalokat Egerben, Mezőkövesden és Verpeléten kapcsolták le.
– Úgy tudták az emberek, hogy a fiúkat a miskolci ÁVO-ra vitték. Másnap reggel körbevette az épületet a felbőszült nép: „Engedjék ki a fiainkat!” – követelték. Az ávósok bezárkóztak, a tüntetők először csak dörömböltek az ajtón, aztán megpróbálták betörni. Ekkor valamelyik ávós ledobott egy kézigránátot a tömegbe, és eldördültek az első lövések. Többen megsebesültek, egy 16 éves lány meghalt. A szétrebbentett tüntetők egy teherautóra tették fel a kislány holttestét. Nemzetiszínű zászlóval takarták le. A teherautó lépésben megindult. Mögötte a néma tömeg, a menethez egyre többen csatlakoztak. Valóságos emberfolyam tért vissza az ÁVO-székházhoz. Követelték, hogy adják ki a gyilkost – meséli még mindig megrendülten Koczka Kálmán. – Sose derült ki, hogy ki ölte meg, és ki adta ki neki a parancsot. A nagy perek után sem.
– Akkor érkezett a városba az egyik környékbeli faluból a bányászok küldöttsége, hogy felvegye a kapcsolatot a miskolci munkástanáccsal. Azt mondták az ÁVO kapujában tüntetőknek: „No, emberek, álljanak csak odább!” Volt náluk egy kis robbanóanyag, szakszerűen berobbantották a székház ajtaját. A tömeg bezúdult… Aki nem állt ellen, nem bántották, de aki fegyvert fogott, azok közül kettőt elkaptak és meglincseltek. Persze később azt állították, hogy eleven ávósokat kötött „a csőcselék” a teherautó mögé, de ez nem volt igaz. A két meglincselt ávós holttestét húzták a szovjet emlékműhöz, és felakasztották rá őket. Ekkor kapta a telefont a diákparlament elnöke, hogy a tömeg elfoglalta a székházat és rombol. Fel akarják gyújtani az iratokat, valamit csinálni kell – emlékezik Koczka Kálmán. Összehívtak egybusznyi egyetemistát, és elindultak, hogy az iratokat megmentsék. Zsákokban vitték az ávós titkosszolgálati és egyéb dokumentáció elérhető maradékait az egyetemre. Egyik évfolyamtársa kapta a megbízást, hogy rendezze az aktákat.
– Néhány érdekesebbnek tűnő, főképpen egyetemi társainkra vonatkozó aktába mi is belenéztünk. Fájdalmas meglepetések értek bennünket. A beszervezetteket nagyjából három csoportra lehetett osztani: az egyik csoport a véresszájú, meggyőződéses kommunistáké volt, akikről addig is tudtuk, hogy kik. Aztán voltak a megzsaroltak, mint például az egyik elkötelezett kommunistaként tetszelgő tanárunk, akinek az apja annak idején egy kisvárosi gettó parancsnoka volt. Azt mondták neki, ha nem akarsz az apád sorsára jutni, működj együtt… A harmadik csoportba a visszahúzódó, senkivel sem barátkozó társainkat sorolom. Egyikük éppen szobatársam volt. Nem szóltunk nekik semmit, nem bántottunk senkit, de a levegőben ott volt, hogy nincsenek már titkok. Egyik este a szobatársam kitett egy üveg bort az asztal közepére, és azt mondta: tudom, hogy tudjátok, de kérlek, hallgassatok meg. Elmesélte a történetét: egy kis faluban élt, ahonnan busszal járt gimnáziumba. A buszon megismerkedett egy csinos lánnyal. Ha volt ideje, iskola után egyedül vagy barátaival elment a városi áruházba, ahol a lány dolgozott. Valamelyikük javasolta: el kellene emelni egy üveg italt… Éppen az ismerős eladólány volt az, aki a leghangosabban kiáltott tolvajt. A fiú lebukott, és akkor kapta az ajánlatot a rendőrfőnöktől: ha együttműködik, nem derül ki a dolog, másképp a szülőfaluja művelődési házában tartják meg a kihelyezett tárgyalást, s az első sorba ültetik apját, anyját. Belehaltak volna a szégyenbe. Hát ezért volt olyan visszahúzódó, hallgatag az egyetemen, hogy ne legyen mit jelentenie a tartótisztjének. Akkor eszembe jutott, egyszer nekem is mondta: „Ne pofázz mások előtt, fogd be a szád!” A kartonján egyébként az volt, hogy a szocializmus elkötelezett híveként önként vállalta a feladatot.
A szovjet bevonulás hírére az egyetemen is megkezdődött az iratok égetése, amiben részt vett Koczka Kálmán is. Az ő kezében semmisült meg például a „Falujárókról” készült dosszié. A falujárókkal dolgozott ő is, a feladatuk az volt, hogy biztosítsák a kapcsolatot a kistelepülések és a miskolci forradalmi erők között.
November negyedikére virradóra egy diák felébredt, és kiment a fürdőszobába. Ahogy kinézett az ablakon, azt látta, hogy oroszok és a pufajkások tömegei osonnak az egyetemi épületek tövében. Beszaladt a szobájába, kihozta a géppisztolyt, és közéjük lőtt. Egy orosz válaszul rádobott egy kézigránátot az ablakra. A fiú életét alig tudták megmenteni társai, később mindkét lábát amputálni kellett – meséli Koczka Kálmán, hozzátéve: ez a diák végül nemzetközi karitatív szervezetek révén kijutott Svájcba, ahol elismert atomtudós lett belőle. Az egyetemet tűzharcban foglalták el a szovjetek. Szobáról szobára járva összeszedték a fegyvereket, mással nem foglalkoztak.
Negyedikén Tapolcán még összeült egy értekezlet, amelyen a katonai kollégium vezetője, valamint a diákparlament és a munkástanács képviselői vettek részt. Azt latolgatták, van-e értelme a Miskolc környéki erdőkbe vonulni, és ott folytatni az ellenállást. Kilátástalannak tűnt a küzdelem. Az egyetem kiürült, a diákok elmenekültek.
– A forradalmi szép napok után elkövetkezett a pokoli megtorlás ideje. Az egyetemen ’56 előtt is külön kezelték a politikai fegyelmiket. Az ávósok átvizsgáltak minden dossziét az egyetemen, és akinek politikai fegyelmije volt valaha, azt kérdezés nélkül vitték is Kistarcsára az internálótáborba. Hat hónap múlva kilökték őket az utcára, egy életre megbélyegezve. Nem volt apelláta. Egyik diáktársunk például az ötvenes évek elején orosz nyelvtankönyvek égetésében vett részt, ezért kizárták az egyetemről. 1953-ban visszavették, de ötvenhatban – a politikai fegyelmi miatt – internálták. Pedig a forradalom alatt mindvégig otthon feküdt nagybetegen. Elvitték azokat a fiúkat is, akiknek az apja a munkástanács tagja volt, illetve más forradalmi cselekményben vett részt – mondja Koczka Kálmán.
Ő is hazamenekült családjához Jászkarajenőre. Öcscse, akit a háború után az oroszok elhurcoltak, és 33 hónapot húzott le a gulágon, figyelmeztette: itt senkinek sem lesz kegyelem, aki kompromittálódott. Felajánlotta, hogy oldalkocsis motorján elviszi az osztrák határra. Menjen, amíg lehet… Koczka Kálmán azonban nem volt képes elhagyni szüleit, hazáját. Azután 1957. január derekán levelet kapott a rektortól, amelyben azt írta: mivel bírja társai bizalmát, segítsen, hogy az egyetem újra beinduljon. Garantálja a személyi biztonságát.
– Tárgyaltunk vele, és azt követően a diákparlament vezetőinek aláírásával küldtük ki az értesítőket, hogy februárban megkezdődik a tanítás – meséli. A diákok visszajöttek. Persze az egyetemen – szavai szerint – meglehetősen paprikás volt a hangulat, a faliújságon kemény hangú cikkek jelentek meg, de az oktatás folytatódott. Ám már azok nélkül, akik az ávós papírok alapján lelepleződtek.
– A jelek szerint áttették őket a pesti hadmérnöki karra: ugyanis konkrét személyekről tudunk, akik ott végeztek – mondja. Az ígéretek ellenére sem maradt abba a megtorlás, sőt csak ekkor kezdődött el az igazi vesszőfutás.
– Február huszadikán éppen indultam ebédelni, és azt láttam, a diákszállók ablakaiban csupa vörös lóg: a hölgyek piros pongyolái, pulóverek, kis piros lábasok, még paprikás szalonna is volt… Akkor vettem észre, hogy valaki az éjjel az október huszonötödikei nagygyűlés után az egyetem legmagasabb pontján felhúzott nemzetiszín lobogót ismét vörösre cserélte. Sokáig azt hittük, ez spontán provokáció. Később aztán kiderült: a megye összes pufajkás- és hasonszőrű állománya már tizennyolcadikától riadókészültségben Miskolcon volt.
Koczka Kálmán szerint nem derült ki, hogy kinek az ötlete volt a diákszállók ablakainak „bevörösítése”.
– A mi szobánkban volt egy úttörőnyakkendő, amelyet mindahányan cipőpucolásra használtunk. Azt lógattam ki az ablakon – emlékezik. Az ő szobájuk ablakának bevörösítése után ismét elindult a főépületbe, és azt látta: körbevették az egyetemet, előreszegezett géppisztollyal nyomulnak be a pufajkások, rendőrök. Mindenkit lezavartak a nagy előadóterembe. Egy lista alapján kilences csoportokban vitték „kihallgatni” a diákokat, több mint ezer egyetemistát.
– Engem is szólítottak. Kiderült, hogy azért kilencesével visznek el, mert a kihallgatásra kijelölt tanulmányi épületben kilenc szoba volt. Egyesével lökdöstek be minket a termekbe. Minden szobában öt-hat gumibotos verőlegény volt, és addig ütöttek mindenkit, amíg a következő szállítmány meg nem érkezett. Akkor odalöktek a falhoz, és kezelésbe vették az újakat. Mikor a végére értek a listának, és mindenki átesett a „puhításon”, jöttek a teherautók, és fellökdöstek rájuk bennünket. Vittek az ÁVO-ra. A kapuban ott állt két férfi – a fogadóbizottság – körülbelül másfél méteres dupla lánccal a kézben. Ahogy tuszkoltak bennünket az épületbe, azok adtak mindenkinek, amennyit bírtak. Hetekig látszott minden láncszem nyoma az ember hátán.
Koczka Kálmán úgy emlékezik: odabent olyan nagyüzem működött, hogy mindenkit be kellett fogni, a rendőröket, a bűnügyi nyomozókat is.
– Én egy bűnügyi nyomozóhoz kerültem. Nem volt agresszív, mondhatom, a jegyzőkönyv kétharmad részét én írtam. Azt mondta: amit csináltam, abban nincs semmi, de ettől függetlenül még kaphatok akár 15 évet is. Gondolkodjak. Kiment. Bejött két verőlegény, és szó nélkül elkezdtek csépelni. Aztán visszajött, kizavarta a verőlegényeket, és elkezdődött a nyomásgyakorlás: „Hány éves a maga édesanyja? Mert már biztos, hogy ebben a rohadt életben nem látja magát viszont.” Éreztem, hogy ha édesanyámmal próbálnak zsarolni, nem bírok ellenállni. Imádkoztam: Istenem, adj erőt, hogy ne bukjak le, és azt válaszoltam: az öreglányról beszél, az anyósröptetőről? Mintha nem jelentene nekem semmit. Elhitte vagy el akarta hinni, hogy ezzel nem ér célt.
Közben a kiemelt listások mellett megkezdődött a bevörösített szobák lakóinak megdolgozása is – ugyanezzel a módszerrel. De az egyetemisták most sem vallottak egymásra. Senki nem emlékezett rá, hogy ki volt, aki kirakta a vörös tárgyakat. Koczka Kálmán szobájának lakóit is elővették, hogy ki lógatta ki az úttörőnyakkendőt. „Honnan tudnánk?” – mondta az egyik fiú az öt közül. – Nem vagyunk itt mindnyájan. Koczka Kálmán hiányzik, ott van kint a folyosón.” Az ávósok rögtön behívták. Koczka magára vállalta, hogy ő tette ki. A többiek, mielőtt kitárult előttük a kihallgatószoba ajtaja, megölelték. Az ország összes egyeteméről kitiltották, de – ahogy mondja – ezt szinte felszabadulásként érte meg. Pedig ezután jött a munkakeresés kálváriája: először szívesen fogadták, de néhány nap múlva kiderült: mégsem kell. Végül Gyeney György, a Ceglédi Közlekedésépítési Gépjavító Vállalat igazgatója – amúgy párttag, sőt Kossa István ipari miniszter barátja – könyörült meg rajta. Felvette segédmunkásnak a gyárba, hogy majd előbb-utóbb méltóbb munkakört kaphat. Gyeney igazgatóként sok, a forradalomban kompromittálódott ceglédi munkásnak, értelmiséginek adott új reményt: munkát. Koczka Kálmán mérnök létére a fémforgácsot tolta napi nyolc órán át a műhelyben, de csontbetegsége miatt nehezen bírta. Végül meós lett.
– 1959-ben a budapesti ipari vásáron részt vett a mi gyárunk is. Prieszol József, Kossa miniszterhelyettese, egykori Borsod megyei párttitkár igen szerette a jéghideg bort, ezért be kellett állítani egy jégszekrényt, hogy ha arra jár, megkínálhassuk. A birkapörköltet is nagyon szerette, ezért reggelenként teherautóval hozták fel a friss ételt Ceglédről. Prieszol elvtárs beszélgetni is nagyon szeretett, úgyhogy ki volt adva a parancs: társalogni kell vele. Egyik délelőtt éppen úgy alakult, hogy én voltam ott, mikor megjött. Pörköltet nem kért, csak bort, és azt mondta: „Üljön le, fiam, beszélgessünk egy kicsit.” Prieszolról tudni kell, hogy a forradalom leverése után, a miskolci egyetem tanévzáróján külön köszönetet mondott az ötödéveseknek, hogy mindent megtettek a vérontás elkerüléséért. Mikor odaültetett maga mellé, néhány pohár bor után megkérdeztem tőle: ha ezt így is gondolták, akkor miért az a rengeteg börtön, internálás, kirúgás? Ezt válaszolta: „Az egyetemistákat észhez kellett téríteni egyszer s mindenkorra.”
Koczka Kálmán végül az 1963-as amnesztia után elvégezhette a mérnök-közgazdász szakot. Családot alapított, azóta már unokája is van.
– 1988-ban összejöttünk a miskolci egyetemen mi, akik egykor részt vettünk az eseményekben. „Csupa ősz fejet látok – mondta egyikünk. – Hol vannak a fiatalok?” Én azt mondom: vállalnunk kell a felelősséget azért, hogy ez így alakult. Nekem még óvodáskoromban megtanította édesapám a „talpra magyar”-t – én már nem tanítottam meg a fiamnak. Engem még kézen fogva elvitt édesapám a március 15-ei ünnepségre, de én már nem vittem el a fiamat. Nem meséltünk a mi forradalmunkról sem… Azt gondoltuk, így lesz jobb nekik, védeni akartuk őket, hogy ne kelljen keresztülmenniük mindazokon a lélekölő gyalázatosságokon, amelyeken mi átmentünk. De erről – bármennyire fáj is most a közöny és az értetlenség – nem ők tehetnek, hanem kizárólag mi.