– Információink szerint ön a magyar kultúra orosz hangja. Mi ösztönözte arra, hogy ezzel az elszigetelt nyelvű irodalommal foglalkozzék?
– Nem tartom elszigetelt irodalomnak, ha a nagyságára gondol, a moszkvai Rudomina Idegennyelvű Irodalmak Könyvtárának igazgatójaként és magánemberként határozottan állítom: nincs kis kultúra, csak kultúra. Megítélésem szerint, Európában a számszerűségükben nagy kultúráknak helyet kell adniuk a kisebbeknek is, hogy azokat is értékük szerint kezeljék. Engem éppenséggel a magyar kultúra iránti tisztelet indított arra, hogy foglalkozzam vele. Az a vágy, hogy helyreállítsuk valahára a történelmi, kulturális vonatkozású igazságosságot. Ezt nem politikai, hanem szellemi értelemben mondom. A sárospataki hagyománynak természetesen Magyarország szempontjából van óriási jelentősége. De a könyvek visszaszolgáltatása korántsem volt egyszerű folyamat. Szakmai életem tizenkét esztendejét foglalta le. A tény, hogy Putyin elnök márciusi látogatása alkalmából a sárospataki kollekció Magyarországra került, és most, pénteken végső állomáshelyére, Sárospatakra jutott vissza – álmaim beteljesülését, tizenkét esztendős munkám betetőzését jelenti. S hogy végül mi indított erre? Amíg könyvek, képek, műalkotások hadifogságban vannak, addig a háborúnak nincs vége; holott gyerekeink, unokáink meg sem értik már, mi is történt ezekkel a könyvekkel. Sárospatakon mi, magyarok és oroszok együttesen kitettük az egyik pontot a háború végére. Legfőképp ez ösztönzött arra, hogy a magyar kultúrával foglalkozzam.
– Tudtommal, ön készítette el az első jegyzéket, katalógust erről a sárospataki könyvtári állományról, azelőtt már találkozott a magyar irodalommal, vagy pusztán feladatként kapta? Akkor került először kapcsolatba a magyar kultúrával?
– Már akkor pontos képem volt arról, hogy milyen a magyar kultúra. Ám, képletesen szólva, még távol álltam attól, hogy olyan szabatosan tudjam kiejteni Sárospatak nevét, mint ma. Még nagyon halvány sejtelmeim voltak arról, mi is van e fogalom mögött. Most lezártuk ezt a drámát, s reméljük, továbblépünk. Bármilyen hízelgő is lenne számomra, hogy a sárospataki könyvek történetének én voltam a kezdeményezője, ezt pontosítanom kell. A mi moszkvai könyvtárunkban vannak ugyan háborús zsákmányból származó kiadványok, de egyetlen sárospataki könyv sem volt köztük. Ezeket a Nyizsnyij Novgorod-i bibliotékában találták meg. Az már külön történet, hogyan kerültek oda, s az is, hogy a lepel hogyan lebbent föl róluk – amit voltaképp itt, a magyar parlamentben kezdtek el rángatni. Amikor Jelcin elnök kissé önkényesen idehozta azt a képet, amit Sárospatakon már rég elveszettnek hittek, hiszen a hadizsákmányt képező kincseket a Szovjetunióban teljes titoktartás fedte, akkor Nyizsnyij Novgorod fiatal és energikus kormányzója, Borisz Nyemcov, akinek a felesége könyvtáros volt, eltökélte, végére jár, mi is történt ezzel a gyűjteménnyel. A tisztázás körülményes volt, és nem politikai okok miatt, hanem mert a könyvek középkori magyar nyelvű szövegét, régies írásmódját nehéz volt megfejteni. Ekkor fordultak a mi könyvtárunk specialistáihoz, akik értenek az ősnyomtatványokhoz.
– Hogyan indították el ezt a munkát?
– 1992–93-ban úgy néztek rám, mint egy őrültre. Akkoriban még csak biztosak sem voltak a kollekció létezésében. Csak nagy erőfeszítéssel sikerült áttörni ezen a falon. A szovjet mentalitás nagyon nehezen indult el a változás útján. Amikor belevágtunk ebbe, munkatársainkkal folyvást magyaráztuk Nyizsnyij Novgorod-i kollégáinknak, hogy a könyvtáros legfontosabb feladata, hogy biztosítsa az információhoz való hozzáférést, ami távolról sem volt akkor egyértelmű. A katalógus, amire rákérdezett, ma már bibliográfiai ritkaságnak számít, mindössze három példányunk maradt belőle, s ez igen jó jel. Ha nincs az asztalon ez a jegyzék, sem a mi, sem a magyar hivatalnokok nem tudtak volna tárgyalóasztalhoz ülni, mert nem tudták volna, milyen könyvekről is van szó. Méltatni szeretném a Nyílt Társadalom Intézetének szerepét, amely nagymértékben támogatott ebben bennünket. Ez indította el 1995-ben az azonosítási folyamat roppant bonyolult menetét. Nemcsak katalógust készítettünk, hanem bizonyos szövegrészleteket nyomban föltettünk az internetre is. Ez akkor forradalmat jelentett a restitúciós ügyben, az elszármazott kulturális értékek kezelésének ügyében. Ha általánosságban beszélünk a dologról, a tudósoknak mindegy, hogy hol találhatók ezek a könyvek, akinek viszont egyáltalán nem mindegy, az a sárospataki református kollégium. A Nyílt Társadalom Intézetének érdeme, hogy megtalálta az egyensúlyt a tudós társadalom és a református kollégium közössége között.
– Fölmerül a kérdés, vajon vannak-e még magyarországi könyvek Oroszországban, ha igen, milyen mennyiségben, és van-e esély arra, hogy azokat is visszakapjuk?
– A sárospataki kollekció minden darabja visszakerült. Vlagyimir Putyin a gyűjtemény alapvető részét hozta haza. Attól a pillanattól fogva, a mi könyvtárunk a Nyizsnyij Novgorodival közösen, további kutatómunkába kezdett, hogy még száz, kérdéses azonosságú könyv eredetét is tisztázza, vagyis azt, hogy bizonyos kötetek a sárospataki könyvtár tulajdonát képezik-e vagy sem. Evégett orosz–magyar szakértői csoport alakult, amely április 14-én tizennyolc órán keresztül keményen dolgozva vizsgálta a kiadványokat – amelyeken semminemű pecsét, szám, széljegyzet, egyéb azonosító jel nem volt –, hogy miként lehetne bebizonyítani, sárospatakiak-e. Amint ön föntebb jelezte, csakugyan elmondható, hogy a magyar kultúra orosz hangjai voltunk, épp azokat a hitelt érdemlő jeleket kerestük, amelyek bizonyosságot adnak, és mi vállaltuk a felelősséget kétségbevonhatatlan hitelességükért.
– Ezek visszakerülhetnek Magyarországra?
– Természetesen azok igen, amelyek kétségtelenül sárospatakiak. Ugyanakkor mi várjuk, mikor kerülnek Oroszországba az ígért „másoderedeti” példányok.
– Mit ért azon, hogy „másoderedeti”?
– Ez a mai magasrendű technikai eljárásnak köszönhető: az eredetihez megszólalóan hasonló másolatok, fakszimilék készíthetők. Erre kaptunk ígéretet két igen értékes magyar könyvért cserébe: a Comenius lexikonért és egy másik könyvért. Hogy mennyire tökéletesek ezek a másolatok, példa rá az én esetem a német határon. Berlinben nem engedtek fölszállni a gépre egy XVIII. századi zsoltároskönyv másolatával, amelyet ajándékba kaptam. Hiába magyaráztam, hogy ez másoderedeti, erősködtek, hogy ez az originális. Lekéstem a gépet, s csak akkor utazhattam tovább, miután a porosz intézet igazgatója dokumentummal igazolta, hogy ez a másoderedeti. Azért meséltem el ezt az egész történetet, mert ez az európai történelmi, emberi dráma jelképe; de ez ugyanakkor a volt Szovjetunióban élő emberek tragédiája is. Lelkileg, politikailag nagyon nehezen földolgozható történet. Nagy tisztelettel viseltetünk a sárospataki kollégák iránt, de megértéssel kell viseltetnünk a Nyizsnyij Novgorod-i kollégák iránt is, akik ötven évig őrizték az idegen könyveket, amiről azt sem tudták, honnan való, mit tartalmaz, pusztán utasítást kaptak erre. Csak lassan ébredtek rá arra a pecsétek alapján, hogy ez egy kollekció. Meg kell értenünk az őrzők érzéseit is, akiknek egyszer csak utasításba adják, hogy most váljatok meg tőle. Nehéz volt meggyőznöm róla a Nyizsnyij Novgorod-i kollégákat. Ezért csak üdvözölni tudom a magyar fél, a nagykövet döntését, hogy ezeket az érzelmi kötődést is jelentő, két, igen becses régi könyvet másoderedetiben visszajuttatják. Ezáltal fölépítünk egy kétirányú hidat, amin talán más magyar kollekciók hazakerülését is megkönnyítjük, netán fordítva, orosz kiadványok visszajuttatását.
– Van erre esély a továbbiakban is?
– Nem lehet garantálni, hogy az ezután föllelendő magyar könyvek, értékek is azon törvény hatálya alá fognak esni, aminek az alapján a sárospatakiakat megoldhattuk. Erre ugyanis az az orosz restitúciós törvény adott lehetőséget, amely kimondja, hogy a holokauszt áldozatainak és azon egyházi szervezeteknek a tulajdonai, amelyek nem vettek részt a háborúban, visszaadandók. Ezen az alapon adták vissza a Marienkirche üvegablakait is. A legmegindítóbb szerintem, hogy a 73 ezer kötetes sárospataki könyvtár nem esett áldozatul a háborúban megszokott szabad rablásnak. Ez pedig Jegorov kapitánynak köszönhető, aki amint meglátta, milyen fantasztikus bibliotéka van ebben a pici városban, őrséget állíttatott a bejáratához. Egyetlen könyvnek sem kelt lába. S ez óriási civil kurázsira vallott a háborús borzalomban.
– Ezek szerint nem Sárospatakról kerültek a könyvek hadizsákmányba?
– Egyáltalán nem. A legértékesebb 150–200 kiadványt a magyarok még annak előtte két budapesti bankba menekítették, és onnan vitte el előbb a német, majd az orosz hadsereg zsákmány fejében. Már csak ezért is nehéz volt az azonosításuk. Az meg a további feladat, hogy megállapítsuk, mi módon, milyen útvonalon kerültek a könyvek Oroszországba, azt viszont tudjuk, hogy teljesen véletlenül jutottak a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtárba. De ez már hadtörténet. Annyit még elmondanék, hogy a sárospataki értékek visszaszolgáltatása immár jogi precedenst teremtett. Magyarország az első, amely nem puszta jó szándék alapján kapta vissza tulajdonát, hanem a szigorúan vett restitúciós törvény alapján. Emiatt november 14–15-én a moszkvai Magyar Kulturális Központtal együtt egy nagyszabású nemzetközi restitúciós konferenciát szervezünk, amelynek egyik témája épp Sárospatak lesz. Legfontosabb mozzanataként az azonosítás folyamatát és a kooperációt szeretnénk bemutatni. Feladatunkul tűztük ki azt is, hogyan kell a kultúrdiplomatáknak és politikusoknak szakszerűen összeállítaniuk igénybejelentésüket bizonyos kulturális értékek visszaadására. Továbbá azt, hogy önök, a média részéről és mi, szakemberek, hogyan segíthetünk a politikusoknak abban, hogy megegyezzenek. Végül, az, ami most Sárospatakon történt, az az egyházak együttműködésének szép példája is. Amikor a pravoszláv egyház külügyminisztere megkérdezte Kirill metropolitát arról, hogy viszsza kell-e szolgáltatni ezeket a könyveket, ő azonnal igent mondott rá. A mostani átadási ünnepség számomra kulcsfontosságú, szimbolikus esemény, ami történetesen épp a G8 szentpétervári találkozójának az előestéjén zajlott. Ennek az egybeesését talán már az égiek rendezték így.
Tudósítás a 14. oldalon
origo.hu
Gulyás Gergely a főváros csődjéről: „Ilyen még Demszky idején sem volt!”
