Itt, Kelet-Közép-Európában mintha folytonos apakomplexusban szenvednének a nemzetek. Egy előnye ennek mindenképpen van: néhány alkotó kiváló művészi színvonalon képes megfogalmazni térségünk eme lelki defektusát. Az egyik legkiemelkedőbb példa erre a szerb Slobodan Sijan A Maraton család című filmje – Topalovicséknál a férfiak hét generációja él együtt az ifjú Mirkótól a másfél száz éves ük-ükapóig. Családi perpatvarok idején mindig a legkisebb fiún csattan az ostor – ám az ifjú, akár a család többi tagjai is, egy darabig csak tűr, mert titkon abban reménykedik, hogy őt illeti majd az örökség. Munka gyanánt pedig, ha a faluban haláleset történik, éjjel kihantolják, megtisztítják, majd újból eladják az elhunyt koporsóját, csak dolgozni ne kelljen. És ez egészen addig folytatódik a filmben, mígnem végül előkerülnek a fegyverek…
Akár Topalovicséknál, mintha mifelénk is mindenki valamiféle apafigurától várná sorsának jobbra fordultát, ahelyett, hogy önmaga, saját erejéből és tehetségéből munkálkodna rajta. Egyszer talán majd valamelyik szociológus tudományos alapon is megvizsgálja, vajon a rendszerváltás előtt eltelt évtizedek öröksége-e ez, vagy netán a néplélekből (vagy a kelet-közép-európai lelkületből?) fakad. Egy biztos: az emberek jelentős részében leküzdhetetlen lelki igény él egy olyan apafigura iránt, aki leveszi válláról a döntések s a felelősség terhét. Akiért lehet rajongani. Vagy éppenséggel, akit ádáz szidalmak közepette tehetünk felelőssé minden kudarcunkért. Kell, hogy legyen vezér és király. És amikor a politika is felismeri ezt, és mindegyik oldal előáll saját mitikus alakjával – nos, akkor aztán valóban kettészakad az ország. És Temesi László is csokorba gyűjtheti az sms-eket.
A szerző nem csinált egyebet, minthogy végignézte az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorába Orbán- és Gyurcsány-témában érkezett sms-eket – negyvenezerig meg sem állt –, és kiválasztotta közülük az ezernyolcszáz „legütősebbet”. Igen tanulságos a gyűjtemény – az olvasó ugyanis látni véli maga előtt az álmosságtól még kissé tompa átlagpolgárt, akiben a reggeli műsor láttán felszökik a vér, aztán kézbe kapja maroktelefonját, és száz forint plusz áfa fejében elindítja a tévéképernyő felé az általa nem kedvelt politikust anyázó vagy éppen kedvencét dicsőítő üzenetét.
Olyan sms-eket például, amelyek Lendvai Ildikót kérlelik, ugyan szokna már le az Orbán Viktor gyalázásáról, mert még azt hiszi az ember, reménytelenül szerelmes belé; vagy éppenséggel Rákosi visszatérését kívánják Orbánéknak, hogy megtanulják, „hogyan kell földet művelni, nem pofázni”. Akad, aki arra szólítja fel az MSZP-szimpatizánsokat, ne erőlködjenek, mert a még a végén „vörösre égnek”, miképpen olyan sms-küldő is, aki szerint „ha nem lettek volna a vörös komcsik, és nem vergődnének még most is, nem lenne az ország így kettéosztva”. Hangzatos minősítések terén sem szűkölködik a televíziót néző, maroktelefont használó, öntudatos polgár: Gyurcsányról például megtudhatjuk, hogy „arrogáns, nagyképű, pökhendi, már csak a kis szőr hiányzik az orra alól”, valamint „a kortárs politika Latabár Kálmánja”, Orbánról pedig az „derül ki”, hogy „anynyit ígér, ha száz évig lenne hatalmon, akkor sem tudná teljesíteni”, „magát mentené a csődtől, nem az országot, mivel a parlamentben puskaporozik”; meg egyébként is: „rohadt narancs nem kell, maradjon meg neki meg a bandájának”.
Van persze néhány olyan üzenetküldő, aki szinte már váteszi jóstehetségről tesz bizonyságot. Akad, aki szerint Kerényi az MSZP győzelmének legjobb biztosítéka, már csak Kövért kellene élvonalba tolni, és elkerülhetetlen lesz a szocialista diadal. (Jött is aztán Mikola, Gyurcsány meg duplázhatott…) Végül következzék egy igen frappáns és lényeglátó üzenet: „Négy éve a szakadék szélén állt az ország, azóta nagyot léptünk előre.” Meg kell hagyni: ennyire pontosan még Lengyel László sem jósolt soha.
(Temesi László: …Gyurcsány a király… …Orbán a vezér… Indulatos sms-ek. Magánkiadás, 2006. Ára: 1890 Ft.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
