Reorganizáció, revitalizáció – olyan szavak, amelyeket a gazdasági szakemberek szívesen használnak, a laikusok pedig érteni vélnek. A Zsolnay-gyárat ezen a címen az elmúlt tizenhat esztendőben többször ellátták állami pénzekkel, amelyeket a korábbi vezetők gondosan el is költöttek úgy, hogy több jutott belőle magánzsebbe, mint fejlesztésre. Eközben a termelés egyre csökkent, a veszteség nőtt, a dolgozók száma apadt, az ingatlanokra jelzálog került, a termék minősége pedig romlott. Végül már nem maradt a régi szakemberek közül olyan, aki ismerte volna a minőséget garantáló technológiát. A márkanév, illetve a háromágú korona márkajel matricás porcelánokra került, ilyeneket azonban a kínaiak már sokkal olcsóbban tudnak gyártani.
Szívesen mondogatják a balliberális kormányok, hogy az állam rossz gazda. Hát persze hogy az, ha az állam által kinevezett vezetők zsákmányszerzési területnek tekintik a céget, ha nincs, aki a körmükre nézzen, aki megkérdezze: hová lett a pénz, hol az ésszerű gazdálkodás? Következmények nélküli ország. A tapasztaltabbak már tudják, hogy egy állami cég legyengítését követően hamar megérkezik a magángazda, aki azután megmutatja, milyen csodára képes az érdekeltség, a profitorientáltság – egyszóval a tőkés piac. A Zsolnay-gyár esetében kicsit máshogy alakult a történet. Az állam valóban nagyon rossz gazda volt, de a Zsolnay család tagjai hiába kérték, hogy legalább tulajdonrészt, befolyást szerezhessenek egykori gyárukban, esélyt sem adtak nekik. Mitől tartottak? Talán attól, hogy a család járatja le a Zsolnay nevet? Kinek lehetne erősebb érdeke, hogy a pécsi gyár ismét felvirágozzon, mint azoknak, akik egyenes ági őseik között tisztelik Zsolnay Vilmost?
A még mindig jól csengő családnévre azonban szükség volt, ezzel tündököl immár Pécs is az Európa kulturális fővárosa tervben. S ha a Zsolnay-gyár átesett is a privatizációt nálunk rendre megelőző legyengítésen, amely általában az eladási ár minimalizálását célozza, végül egy furcsa akrobatamutatvánnyal az államiból ismét állami, pontosabban önkormányzati tulajdon lett. Az ÁPV Zrt. ez év elején ingyen adta át a gyárat Pécs városának. E döntésben kétségkívül nagy szerepe volt az MSZP erős emberének, Toller László polgármesternek. Januárban tehát új történet kezdődött, amelynek epizódjaival csak most ismerkedünk, de amelyet Pécsett pártállástól függetlenül mindenki szerencsés fordulatnak tekint, mivel nincs a városban olyan ember, akit hidegen hagyna a Zsolnay-gyár sorsa, jövője. A kulisszák mögé azonban már csak azért sem könnyű belesni, mert Toller László szerette magához vonni az ügyeket, s most nemigen tudni, mik voltak a gyárral kapcsolatos tervei, szándékai. Nem véletlen, hogy sorra jelennek meg a hírek arról, már nehézségek vannak az Európa kulturális fővárosa terv megvalósításának elkezdése körül is.
Most a Zsolnay-gyár átadását követő legújabb hír, hogy újraegyesítik az 1999-ben szétdarabolt céget. Úgy véltük, ez a fordulat lehetőséget adhat arra, hogy képet kapjunk az önkormányzati szándékokról. A kép azonban a reméltnél homályosabbra sikerült.
A pécsi képviselő-testület döntése nyomán a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt., amelyhez az eozinműhely, a pirogránit és az edény-díszmű gyártása tartozott, beleolvad a Zsolnay Porcelángyár Zrt.-be, amelybe az adósságokat tették a szétválasztáskor, valamint ott maradt az őrlőüzem és az energiaszolgáltatás. A Zsolnay-örökségkezelő Kht. pedig, az ipari műemlék épületek kezelője végelszámolással megszűnik. A vállalat egykori negyedik részlegét, a szigetelőüzemet az évek során előbb eladták, majd visszavették, végül megszüntették. Az öszszeolvadás után tehát a tervek szerint a cég 841 milliós saját és 314 milliós jegyzett tőkével, valamint 1,3 milliárdnyi adóssággal kezd új életet.
Az egykori Zsolnay-gyár legértékesebb része a mai tulajdonos szemében kétségkívül a 6-os út mellett lévő hathektáros terület, amely a város terjeszkedése nyomán külterületből immár belterületté vált. Az államosítás során le-lecsípett ebből az önkormányzat, így az új fejleményeket látva elmondhatjuk, hogy ami egykor a Zsolnay család tulajdona volt, az állami vagyonátadást követően teljes egészében újra egy kézben van, az önkormányzatéban. Nem lehetett kizárni, hogy e jó fekvésű, egybefüggő terület végül ingatlanspekuláció áldozata lesz, de most egyöntetűnek látszik az a vélemény, hogy a Zsolnay-gyár éppen az állami vagyonátadás révén kerülte el a végzetét. Az átadáshoz az állam kemény feltételeket is szabott, amelyek garantálják, hogy a gyár legalább az elkövetkező években talpra áll, talán meg is erősödik. S tudjuk, aki időt nyer, életet nyer.
Komor István, a Zsolnay-örökségkezelő Kht. ügyvezetője sem lát viharfelhőket az égen, inkább a korábbinál biztonságosabb helyzetben érzi a gondjaira bízott vagyon jövőjét. Az évek során a gyár zsugorodásával, a technológia fejlődésével egyre több épület ürült ki, ezekkel előbb-utóbb kezdeni kellett volna valamit, mondja. Az Európa kulturális fővárosa pályázat megoldotta a dilemmát, az ingatlanok a program szerint új funkciót kapnak. Amint az már korábban nyilvánosságra került, itt épül meg a Zsolnay kulturális negyed, a felújított épületekben ipartörténeti parkot, oktatási és dizájnközpontot, inkubátorházat, kortárs művészeti központot, szállodát, vendéglőt, kávéházat, irodákat alakítanak ki, ezáltal a Zsolnay márkanév – olvasható a tervben – kulturális védjeggyé is válik. A gyár kezdettől fogva olyan hely volt, ahol együtt élt a termelőipar és a művészet. Ez az egyensúly az idők során megszűnt, a kulturális attitűd visszaszorult, most azonban ismét feléledhet, mondja Komor István.
A kulturális negyed kialakítása a tervek szerint más előnyökkel is jár. Az ingatlanracionalizálást követően ésszerűbbé, ezáltal olcsóbbá tehető a termelés, becslések szerint a megtakarítás elérheti az évi százmillió forintot. Emellett az épületek felújításához szükséges pirogránitelemek legyártása nyolcszázmillió forintos megrendelést jelent a cégnek, ami négy esztendőre stabilizálhatja. Végül, de nem utolsósorban a kulturális fővárosba látogató kétszáz–kétszázötvenezer ember megismeri a Zsolnay márkát, a termékeket, ennek pedig kivételes reklámértéke van.
Az ügyvezető rámutatott arra a körülményre, hogy a Zsolnay-örökségkezelő Kht. végelszámolásába bele kell egyeznie a társaság kisebbségi tulajdonosának is. E tulajdonos úgy került birtokon belülre, hogy a közhasznú társaságban az 1999-es gyárdaraboláskor 349 millió forintnyi része lett a Magyar Fejlesztési Banknak (MFB), a Zsolnay akkori gazdájának, egymillió forintnyi részt pedig a szintén MFB-tulajdonú Tresorg Kft. kapott meg. A Tresorg 2003 táján továbbadta vagyonrészét az akkor még az ÁPV Rt. tulajdonában lévő Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt.-nek, amelyet az állami vagyonkezelő 2005-ben privatizált. Ez az egymilliós rész tehát kikerült az állami kézből, így januárban a vagyonátadáskor nem kerülhetett Pécs város tulajdonába sem. Vajon ha a kulturális negyed építése során a város milliárdokat fektet az épületek felújításába, gyarapodik-e a közpénzből a kisebbségi tulajdonos is? Komor István szerint aggodalomra nincs ok. Végelszámolás esetén ugyanis a közhasznú társaságból csak annyi pénz vihető ki, amennyit az alapító betett, így a Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Zrt.-nek jelentős vagyongyarapodás esetén sem jár több az eredeti egymillió forintnál. A végelszámolást követően az immár többségi tulajdonos Pécs megkaphatja a kht.-alapítót megillető 349 millió forintot, a Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Zrt. az egymilliós részét, a könyv szerinti négyszázmillió forintos értékből megmaradó ötvenmilliót pedig valamely hasonló tevékenységet végző közhasznú társaság, amelyet a cégbíróság jelöl ki.
A végelszámolást nehezítheti, hogy a veszteségesen működő gyár kisegítésére adott tulajdonosi kölcsönök egy részének (információnk szerint több mint háromszázmillió forintnak) a fedezetéül a kht. ingatlanjaira terhelték a jelzálogot, ezt a pénzt azonban Komor szerint nem a kht.-nak, hanem a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt.-nek kell visszafizetnie, hiszen ez a cég használta fel a kölcsönt.
Milyen feltételekkel kapta meg a város a gyárat és a hozzá tartozó hathektáros területet? – tettük fel a kérdést Gonda Tibor alpolgármesternek, valamint Kovács Gyulának, a Zsolnay Porcelángyár és a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. vezérigazgatójának. Kovács Gyula, bár ígérte, egy hét alatt nem talált módot arra, hogy válaszát írásban elküldje, Gonda Tibortól annyit tudtunk meg, hogy az átadást szabályozó megállapodás megjelent a Határozatok Tárában, és több oldalon keresztül szabályozza a feltételeket. Az alpolgármester szerint a kormány kemény és igen konkrét feltételek meghatározásával biztosította az eredményes örökségvédelmet, ezen belül is elsősorban a tradicionális termelés fenntartását.
Azt is megkérdeztük, mi teszi indokolttá a korábban három részre szabdalt gyár újbóli összevonását, illetve az örökségkezelő kht. végelszámolását. „A Zsolnay Porcelángyár Zrt. beolvadása a manufaktúrába a cégcsoport már korábban – a kb. 2000. évben megkezdődött revitalizációs folyamat megkezdésekor – elhatározott egyszerűsítési folyamatának megkésett végrehajtása. A Zsolnay-örökségkezelő Kht. végelszámolásáról közgyűlésünk a cégcsoport átvilágítása után döntött. Az Európa kulturális fővárosa, 2010 projekt megvalósítása az örökségkezelés mai feladatát lényegesen módosítani fogja. A projekt megvalósítása érdekében már az önkormányzat fog pályázatot benyújtani, terveink szerint a műemléki épületek megújulnak. A megvalósítást végző, majd a kulturális célok érdekében megújuló műemléki ingatlanegyüttes kezelési feladatának gazdasági formájáról a testület még nem döntött, de az egyértelmű, hogy az örökségvédelem és az ingatlankezelés jelenlegi arányai jelentősen módosulni fognak. Mindez nem teszi feleslegessé a Zsolnay-örökség védelmét, csak nem a jelenlegi formában” – írta válaszában Gonda alpolgármester. Értünk e sorokból, amit értünk, ám nem kaptunk feleletet arra, hogy meddig kell a városnak az eredeti funkció szerint üzemeltetnie a Zsolnay-gyárat, valamint hogy mi lesz a gyár tartozásainak sorsa. Mikor és ki fizeti vissza azokat az államnak?
Hogy végül is mi marad az eredeti gyárból? Annyi tudható, hogy a vagyonátadást szabályozó feltételek szerint Pécsnek öt évig kötelessége működtetni a céget, sőt nyereségessé is kell tennie: évente legkevesebb nyolcszázmillió forintos bevételt kell produkálnia. Páva Zsolt, a Fidesz pécsi polgármesterjelöltje úgy véli, a város jó szerződést kötött. Az elmúlt évek gazdálkodási gondjai bebizonyították, mondja, hogy a Zsolnay nem működhet tovább klasszikus formájában, nem egyeztethető össze ugyanis a tömeg- és a minőségi termelés, ezért szűk, de fizetőképes piac felé kell fordulni. Ehhez elegendő száz–százhúsz dolgozó foglalkoztatása. Ha elkészül a kulturális negyed, a Zsolnay szép környezetbe kerül, amelyben egy része esetleg ipari skanzenként, bemutatóteremként működhet tovább, mint valamiféle kulturális attrakció, a tömegtermelést pedig más területre lehet áttelepíteni. Arra a kérdésre, hogy kit terhel majd a cég egymilliárd forint fölötti adóssága, a polgármesterjelölt azt felelte, reménykeltő, hogy nem banknak tartoznak, így ez az összeg talán elszámolható lesz a kulturális főváros projekt keretében.
A Zsolnay család tagjai régóta kívülről és szomorúan követik a nagy múltú gyár sodródását, s most azt kell látniuk, hogy örökségük, amelyet ük- és dédapáik alkottak, nagyapáik pedig gazdagítottak, valamiféle vigalmi negyed lesz, igaz, a tervek szerint legalább a város új büszkesége. A pécsiek pedig, akik még mindig szeretettel emlékeznek a családra, ezer szállal kötődnek az egykori gyárhoz, és akiknek a Zsolnay név még mindig sokat jelent, aggódva figyelik a fejleményeket. A gyár ügye ugyanis közös ügyük. A jövőt tekintve sok a bizonytalanság, leginkább körvonal nélküli elképzelések vannak arra, hogyan lehet a kecskét is jóllakatni és a káposztát is megmenteni, vagyis a gyár túlélését is biztosítani és a kulturális negyedet is hiánytalanul megvalósítani.
De talán nem kellett volna idáig eljutni.
origo.hu
Mártha Imre magánbiznisze rekordot döntött, miközben a főváros csődben
