A keresztanya üzenete

Miért tartunk ott, ahol tartunk? Hogyan lehetséges, hogy a velünk együtt frissen csatlakozott uniós tagállamok között néhány év leforgása alatt sereghajtók lettünk? Erre a kérdésre világos választ adott Lamperth Mónika területfejlesztési miniszter kiszivárgott beszéde, amelyet a szocialista választmány előtt tartott. Nem a fideszesek fogják osztani a pénzt – nyugtatta meg a miniszter asszony az önkormányzati választások eredményétől megrendült elvtársait –, a keresztanya tudja a dolgát: majd úgy módosítja a vonatkozó törvényeket, hogy az elvtársaknak „erős mandátumuk” legyen. Egyszóval törvényileg fogják garantálni, hogy a mindenütt leszavazott szocialisták a népakarattól függetlenül továbbra is a történelem ütőerén – azaz a pénzforrásokon – tarthassák az ujjukat. A nyugtató szó nem is nekik szólt igazán. Hanem a klientúra lecsillapítására szolgáló titkos üzenetnek szánhatták – a „szponzorokkal” ugyanis nem lehet viccelni.
Demszky Gábort, Budapest főpolgármesterét 16 éves pályafutása alatt mindössze egyszer láthattuk rettegni, mikor Orbán Viktor kormánya közölte: nem támogatják a tervezett formában a négyes metró megépítését. Akkor már a francia beruházó céggel igen előrehaladottak voltak a tárgyalások, pedig a szovjet államadósság fejében az oroszok is megcsinálták volna a munkát. (Ez a megoldás viszont valamiért nem tetszett Demszkynek.) A főpolgármester arca az Orbán-kormány bejelentéséről szóló sajtótájékoztatón mindenesetre hamuszürke volt, zaklatottsága még a baráti médiumok közvetítésein is átsütött. Vajon mi dúlta fel ennyire?
Lamperth Mónika nyilvánosságra került beszéde után már nem sok kétségünk lehet afelől, hogy miről is szólt Gyurcsány őszödi beszéde, hogy Magyarország európaisága csak látszat, amely valójában nem az alkotmányos renden, hanem az omerta – azaz a hallgatás – maffiatörvényén alapul. Szivárogni kezdett a rendszer, és kiderült: kiskirályok, üzleti és politikai érdekkörök a Balkán legsötétebb időszakait idéző dáridója zajlik országunkban. A balliberális rt. a nyolcezermilliárdos uniós pénzesőre alapult, s most homok került az igazgatótanács kávésbögréjébe: az önkormányzati választásokon nem működtek sem az altatás, sem a kisstílű megfélemlítés bejáratott módszerei. Pedig Veres János pénzügyminiszter is mindent megtett annak érdekében, hogy a pórnépben tudatosítsa a viszonyokat. A leghátrányosabb helyzetű régiók közé tartozó, megnyomorított Szabolcs-Szatmár-Beregben, ahol minden fillérre szükség lenne, tájékoztatta az rt. kisrészvényeseit, a pártkatona talpasokat, akiket egyébként önkormányzati tisztségviselőknek is neveznek, így vagy úgy, de értessék meg az emberekkel: ha nem jól szavaznak, nem lesz pénz. Ám a Veres- és a Lamperth-féle beszédek egyáltalán nem tekinthetők előzmények nélküli túlkapásoknak. A legnagyobb baj az, hogy ezek olyan mozaikkockák, amelyek tökéletesen illeszkednek a képbe, amely még a 2002-es hatalomváltás után kezdett kirajzolódni.
Medgyessy Péter miniszterelnök – az úriember, a nemzeti közép, az európaiság, a stabilitás, a kiegyezés megtestesítője, akiről akkor még senki sem tudta, hogy ő a D–209-es ügynök – működésének kezdetekor beindult a gőzborotva: az osztályvezetői szintet is beleértve kitakarítottak minden nem eléggé megbízható személyt a közigazgatásból, a közintézményekből. Meg is lett az eredménye. Még azzal a lendülettel rögtön nekiestek a kistérségi megbízotti hálózatnak is. Az Orbán-kormány az uniós csatlakozásra való felkészülés jegyében 2000-ben alapította a hálózatot, hogy az állam által fizetett szakemberek segítsék az önkormányzatokat, vállalkozókat a megnyíló források minél sikeresebb lehívásában, felhasználásában. A kistérségi megbízottak az első pillanatoktól fogva kereszttűzbe kerültek: fideszes pártkatonák kádermentője, közpénzen – harsogták a médiumok. Valójában a dühödt támadások oka már akkor is az volt, hogy nehogy már a „fideszesek osszák a pénzeket”. A kistérségi megbízottak ráadásul zömmel eredményesen dolgoztak, sikeres pályázatokhoz segítették a vállalkozókat, a településeket, és ezzel – képletesen szólva – megásták a saját sírjukat.
Lapunk annak idején elsőként számolt be a Medgyessy-kormány által kíméletlenül végrehajtott politikai tisztogatásról, amelynek a kétéves gyakorlattal rendelkező kistérségi megbízottak közel háromnegyede esett áldozatul. Köztük olyanok, akiknek munkája révén súlyosan hátrányos helyzetű régiókban több száz millió forintos, sőt milliárdos beruházások valósultak meg. Csak hát, a Fidesz nevezte ki őket… Helyükre gyakorlatlan, ám megbízható káderek kerültek, akiknek pályázati rutinjuk, terepismeretük ugyan nem volt, de legalább biztos, hogy nem terjesztették a nép között a fideszes mételyt. Persze ez éppen abban az időben történt, mikor minden energiánkat arra kellett volna fordítani, hogy minél több forráshoz férjünk hozzá, minél jobban felkészüljünk a csatlakozásra. Ehelyett – kerül, amibe kerül – szívfájdalom nélkül kidobták azokat, akik valamennyire már bedolgozták magukat az unió korántsem egyszerű pályázati rendszerébe. De ne legyünk igazságtalanok: a kistérségi megbízotti hálózat lecserélésének, elsorvasztásának nem csak politikai okai voltak. Ne feledkezzünk meg a piacról sem: kinek üzlet az, ha állami alkalmazottak havi fix fizetésért írják a pályázatokat? Csak a pályázóknak, no meg az országnak. És akkor hol marad a pályázatíró, kormánykapcsolatokkal bíró cégek busás haszna és a kenőpénz a baráti apparatcsikoknak? Mi csurog vissza a pártkasszába?
Szinte ugyanez a folyamat zajlott le a falugazdászoknál is. Rögtön a kistérségi megbízottak után sorra kerültek ők is. A hálózatot azért hozta létre az Orbán-kormány, hogy a gazdák – akiknek jelentős része nem használja a számítógépet, nem bújja naponta a Magyar Közlönyt – elboldoguljanak az uniós viszonyok között, netán ki is tudják használni az új lehetőségeket. A falugazdászok viszont kisgazdabérenceknek minősültek, úgyhogy a hálózat sorvasztása, lecserélése haladéktalanul megkezdődött. A terepet itt is átvették a párthű káderek. A csatlakozásunk utáni első év pénzügyi mérlege világosan megmutatta, mit hozott a már bejáratott struktúrák szétverése. Glatz Ferenc, az akadémia egykori elnöke, aki valóban a szívén viseli mind a baloldal, mind a magyar vidék sorsát, a gazdatüntetés után hiába hirdette meg a Párbeszéd a vidékért programot: a több száz oldalas tanulmány, amely ciklusokon átívelően, a pártszempontokon felülemelkedve elemzi, rajzolja föl a vidékfejlesztés ésszerű perspektíváját az uniós lehetőségek tükrében, senkit sem érdekel. Pedig a miniszterelnök annak idején személyesen vállalt garanciát arra, hogy a kormány megvalósítja a benne foglaltakat, ehelyett azonban a „libás” Bajnai Gordonnal és mindenféle bio- és technopoliszok víziójával örvendeztette meg a népet. A Nemzeti fejlesztési terv, amely kulcsfontosságú az ország jövője szempontjából, hevenyészetten összetákolt, a konkrétumokat nélkülöző fércmunka, szemléletmódja olyan messze van a távlatos, koherens gondolkodástól, a realitásoktól, mint Makó Jeruzsálemtől. Lamperth Mónika keresztanyai bizalmas szavai alapján, melyeket a választmányhoz intézett, talán ez nem is egészen véletlen. Annyi azonban biztos: a felzárkózásnak és kibontakozásnak nincs esélye Magyarország jelenlegi fülledt, maffiagőzös légkörében.
Ahelyett, hogy a sokféle tudást, szakértelmet egyesítve igyekeznénk élhetőbb világot teremteni – amire most reális esély is lenne –, felidézve a létező szocializmus korszakát, ismét a pártalapú kontraszelekció mókuskerekében kapálózunk – csak immár életképtelen kapitalizmust építve. Gyurcsánnyal együtt ezt a mentalitást is le kell váltanunk. Örökre.