F. Cirkl Zsuzsa
Negyvenhárom hazafias érzelmű megyei és városi elöljáró kerekedett föl 1906. október 27-én Zomborból, hogy másnap és 29-én, a századforduló ránk nézve legjelentősebb eseményén képviselje Bács-Bodrog vármegyét és a szabad királyi várost. A megannyi útleírásáról híressé vált, a későbbiekben méltánytalanul elfeledett jogász, Vértesi Károly, a küldöttség Kassáig utazó tagja még a ruházatukról is beszámol a Zombor és Vidéke 1906. november 8-i számában. Hauke Imre polgármester meggyszínű bársony, aranyrojtos mentében és az apjától örökölt aranyrojtos csizmában díszelgett, a derék atya pedig nem más volt, mint a Haynau fogságát túlélt Hauke Adalbert, Zombor város követe a pozsonyi és a debreceni országgyűlésen.
Hasonló díszmagyarban feszített Falcione Árpád is, kinek nagyapja még csak olaszul tudott, hiszen Itáliából keveredett a magyar Alföldre közvetlenül a fia világra jötte előtt, az 1820-as években. Nem idegenkedett az aranyzsinóros zöld mente felöltésétől Jovánovits József sem, akinek vezeték- és keresztnevéből arra következtethetünk, hogy szerb apa és horvát anya fia volt, s ugyanez a keveredés jellemezhette Rados Márkót is, aki a zombori különítmény élén fekete magyar ruhában lóháton vitte a város zászlóját. Színes társaság volt ez mind ünnepi ruházata, mind pedig nemzetiségi-származási összetétele tekintetében.
Ott voltak ők Szegeden, ahol nemzeti felbuzdulásukat fokozta az indóház pazar díszítése, majd Budapesten, ahol a Kossuth utcai Magyar Világ kávéházból kocsikon vonultak át a Keleti pályaudvar előcsarnokába, hogy végignézzék a vörösréz koporsók kivételét a vonatból, s közelről láthatták a fejedelmi jelvényeket, ereklyéket, a hermelinnel szegett bíborvörös koporsólepleket. A bazilikában is közvetlen közelről követhették nyomon az eseményeket, ám a Kassára utazók: Hauke Imre polgármester, Mérő Ignác, a Függetlenségi Párt zombori elnöke és az eseményekről aprólékosan tudósító jogász Vértesi lemaradtak a késmárki evangélikus templomban megejtett Thököly-ünnepségről, mivel kénytelenek voltak elindulni a kétórai vonattal.
Október vége volt már, ám a hatvaniak, füzesabonyiak, miskolciak, sárospatakiak és sátoraljaújhelyiek pazar virágdíszbe öltöztették indóházaikat.
Vértesi egész biztos nem tévedett, amikor így fogalmazott: a kassai Fő utca és Klobusiczky utca olyan történelmi dolgot láttak, milyet eddig soha, valószínű, hogy ezután sem látnak. Regécről, Zboróról és Borsiból elhozták a Rákóczi idejéből való harangokat, melyek az erre az alkalomra felállított haranglábakon bongva erősítették a dóm öreg harangjának szavát. A fejedelem és a hozzá legközelebb állók végre hazatértek. Siklósi márványból készült a fejedelem címeres és feliratos szarkofágja. A kriptában ettől kezdve háborítatlan nyugalomban, együtt pihennek: Sibrik és Esterházy gróf, az édesanya és nagyasszony Zrínyi Ilona, meg Bercsényi gróf, a kuruc generális. S másnap megnyugvást lel Thököly sokat szenvedett porhüvelye is Késmárkon.
Novemberre tér haza Zombor város mesélnivalókból kiapadhatatlan küldöttsége. Vértesi Károly már az elutazást megelőzően, az 1906 nyarán megalakult és az ő elnöklete alatt álló Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társaság október 24-i választmányi ülésén kirukkolt egy Rákóczi-szobor állításának a javaslatával, nem csoda hát, hogy a fejedelem temetésének hatására még inkább szorgalmazza az ügyet. A decemberben összehívott rendkívüli közgyűlésen fölszólalásában utal a szegedi és a nagykikindai kezdeményezésekre, s mindenki érzi, jó lenne megelőzni e két várost, de egy monumentális szobor felállításához országos gyűjtésre lesz szükség. Az elnöknek nincs túl nehéz dolga, amikor a hazafias érzelmekre próbál hatni, mondván: „a Schweidel-emléktáblán kívül, a Schweidel-szobor városunkban az egyedüli történelmi emlék, melyet hazafias ünnepélyek alkalmával körülállunk, hogy ott hazaszeretetre buzdítsunk, a hazafias oltárról erőt merítsünk. A magyar hazafiságnak állítsunk még egy oltárt. Oltárból soha sincs sok. Emeljünk szobrot II. Rákóczi Ferenc, dicsően vezérlő és egy szívvel, egy lélekkel választott fejedelemnek, aki hazánk szabadságáért és függetlenségéért fejedelmi vagyonát áldozta fel, s meghalt számkivetésben, boldogtalanul.”
A II. Rákóczi Ferenc szobrának felállítására vonatkozó javaslat továbbra is közbeszéd tárgya maradt, s különösen nagy népszerűségre tett szert azt követően, hogy híre ment: ez lesz Magyarországon a fejedelem első teljes alakos szobra. Újra összeültek a Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társaság tagjai 1907. január 26-án, és szoborbizottságot alakítottak, amelynek elnöke Vértesi Károly lett. Már csak a pénzt kellett előteremteni. Alapnak az az 1322 korona szolgált, amely az 1905. május 18-án, a vértanú születésnapján leleplezett Schweidel-szobor költségeire összegyűlt közadakozásból maradt. Tízezres példányszámban nyomtatták ki a Rácz Soma szoborbizottsági tag által megfogalmazott felhívást, amelyben ezekkel a szavakkal buzdították adakozásra az országot: „aki fennkölt lelkének minden gondolatával s nemes szívének minden lüktetésével a hazáért és szabadságért lángolt; aki az elbitorolt szent javakért az élet legdrágább kincseit: békét és boldogságot eldobván, harcba szállt; aki a nemzeti állam régi fényének megújhodásáért odaáldozta királyságot érő birtokait; aki hazáért és szabadságért vítt dicsőséges küzdelmének igazságát az önkény kínálta kegyelemért meg nem tagadván, életfogytig vállalt számkivetés minden keserűségével pecsételte meg; annak emléke időtlen időkön át buzgó forrása azon hazaszeretetnek, mely a hazáért mindent áldoz, de a hazát el nem alkudja semmiért; annak emléke örökkön éltető kútfeje azon szabadságimádatnak, mely inkább sorvadoz a hontalanság búbánatában, semhogy fényes szolgaságba hajtaná fejét; annak emlékét maradandó ércben meg kell sokszorozni, s juttatni kell belőle mindenhová egyet-egyet, hogy mindenütt élessze s táplálja a haza- és szabadságszeretetet a haza nagy és kicsiny fiainak szívében egyaránt”. Az elképzelés az volt, hogy a szobor elkészültét követően minden hozzájáruló település kapja meg az eredeti alkotás kicsinyített ércmásolatát. A szájhagyomány csupán egyetlen ilyen másolatról tud, amely méreténél fogva jól mutatott Zsulyevics Ernő szoborbizottsági tag, a zombori kereskedelmi iskola igazgatójának íróasztalán.
A gyűjtést tehát elkezdték, de korántsem haladtak az elvárt ütemben. A korabeli krónikák szerint ennek nem a lelki, még csak nem is az anyagi elszegényedés volt a magyarázata, hanem a temérdek társadalmi kötelezettség, amelyet a polgárok előszeretettel vállaltak. Szívesen váltak adományozóvá, és sokfelé jótékonykodtak, de minden szándékra nem futotta képességeikből. Hála a szoborbizottság állhatatosságának, 1910 őszén csaknem húszezer koronáról szólt a pénztárosi jelentés. Ekkor újabb kérdés vetődött föl: lovas vagy álló szobor legyen-e? A bizottság bölcsen az álló szobor mellett döntött, arra hivatkozva, hogy Rákóczi hatalmas egyénisége, egész Európa államainak érdekeit közelről érintő nagy politikai programja, fennkölt, nemes, büszke és érzékeny lelke, a viszályok és az árulások sötét hullámai közt is mindig éretten és higgadtan gondolkodó szelleme oly egyéni és jellembeli vonások és tulajdonjogok, melyek álló alakban is hű szobrát nyújthatják a nagy fejedelemnek.
A korabeli tudósítások nem nevezik meg a pályázaton részt vevő szobrászokat, a tudósítások csak arról szólnak, hogy több jó nevű művész is ajánlattal állt elő, akik közül a mérsékelt árszabású s ígéretes tervvel előrukkoló Jankovich Gyulára esett a választás. Jankovich akkor már fölkapott szobrásznak számított, alkotásai kiállításokon hoztak sikereket, Libatolvaj című szobra a király tulajdonában volt, több köztéri alkotása közül pedig kiemelkedett Szent Gellért püspök budai szobra. Csaknem négy évvel a szoborállítási kezdeményezést követően, 1910. december 10-én írta vele alá a szoborbizottság elnöke a szerződést, amelyben arról állapodtak meg a művésszel megrendelői, hogy II. Rákóczi Ferenc álló szobra a legjobb minőségű bronzból, a talapzat pedig első osztályú kőből készül. A szobor magassága 1,82 méter, a talapzaté pedig 3,6 méter, ez utóbbi szélessége 4,2 méter, a talapzatot díszítő domborműveken a következő motívumok szerepelnek: a kurucok hada, az ónodi országgyűlés és Rákóczi Rodostón.
Művészek észrevételeinek figyelembevételével készült el a következő évben a műtermi változat, amelyet egyhangúlag úgy ítélték meg, hogy az arc kifejezése, az alak és a test nemes formája és tartása megfelel annak a történeti felfogásnak és hagyománynak, amely Rákócziról a magyar nemzetben él. Emellett fegyverzete és ruházata korhű és stílszerű, a szobor minden tekintetben művészi alkotás, és mint ilyen, végleges kivitelre alkalmas és megfelelő a talapzattal együtt, amely Gerster Kálmán budapesti építőművész tervezése.
A szobor elkészíttetéséhez szükséges összeget öt évnél hosszabb idő alatt gyűjtötte össze az akkori Magyarország polgársága. A délvidéki, zombori Rákóczi-szobor elkészítéséhez adományával hozzájárult Bács-Bodrog vármegye valamennyi települése (szám szerint száztizennyolc város és falu), valamint a történelmi Magyarország minden tájáról érkeztek támogatások: 1912. május 21-én a Vujevich Alajos pénztáros aláírásával hitelesített gyűjtési jegyzéken szereplő végösszeg: 22 912,17 korona.
Nem kétséges, mekkora fejtörést okozott a szobor helyének meghatározása. Két tér jöhetett számításba, amelyek közül a pravoszláv Szent György-templom előtti, és úgyszintén e szent nevét viselő teret azonnal elvetették, mert annak süppedékes, egyenetlen, piaci célokat szolgáló területének előkészítése újabb pénzösszeget, s nem is keveset igényelt volna. Maradt tehát a Jókai tér, amelyet olyan szemet gyönyörködtető épületek öleltek körül, mint a Vadászkürt szálló, a városi színház impozáns épülete és a barokk Léderer-ház. Öt évvel az országos gyűjtés kezdete után, 1912. június 9-én került sor a kor ízlését tükröző, pazar ünnepséggel övezett szoboravatásra, amelyen Márki Sándor egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, II. Rákóczi Ferenc történetírója az országos, a megyéket képviselő és a különféle körök meg egyesületek megbízásából jelen levő küldöttségek jelenlétében elmondott ünnepi beszédében egyebek között ezt hangsúlyozta: „A felséges fejedelem szobrát leplezzük le. Rákóczinak viharos, síró szavú, búgó hangú tárogató világától, hűséges vármegyéitől, kedvelt metropolisától messze, itt a csendes magyar rónán, melyet abban az időben, a dicsőséges fejedelemnek a rettenthetetlen hős és nagyhíres generálisa: Vak Bottyán apó kuruc vitézekből álló, szélvészesen robogó lovas hada dobogtatott meg. Felsővadászi II. Rákóczi Ferencnek, a nemzetünk vezérének ez az első nagy szobra az országban. Óhajtottuk bírni arcképmását annak, kinek a nemzeti függetlenség volt az eszménye. Jó, hogy az idő, már néhány emberöltő is, beoltotta ezt a nemzeti közéletbe, s a költővel reméljük: »Lesz még egyszer ünnep…«”
Az ünnepi beszéd elhangzását követően Jászai Mari, a Nemzeti Színház művésznője, a Petőfi Társaság rendes tagja lépett az emelvényre, hogy elszavalja Dömötör Pál erre az alkalomra íródott, Rákóczi szobránál című ódáját.
Vértesi Károly beszéde végén a következő mondatokkal adta át a szobrot, elsősorban a városnak és az országnak, formailag pedig Hauke Imrének, Zombor szabad királyi város polgármesterének: „Most pedig ezt az értékes kincset és történeti emléket, az egész ország képviselete mellett, emelkedett lélekkel átadom a mindenkori gondozás és minden időkre való megőrzés végett: Zombor szabad királyi város tisztelt közönségének. Polgármester úr! Kérem, vegye át annak a szobrát, aki dísze volt a magyarnak. Szobra legyen dísze a városnak!” Hauke Imre pedig ekként zárta alkalmi beszédét: „Te ércalak, állj fenn művészi szépségedben, fényedben, méltóságodban és városunk mindig hálás közönségének tiszteletében időtlen időkig. Legyen emlékezeted áldott és örök!”
Tizennyolc esztendeig állt a hozzáértő kritikusok véleménye szerint művészileg is figyelemre méltó alkotás a Jókai téren – de időközben nemcsak az országrész, hanem e tér is nevet cserélt. A Szombori Újság 1930. november 22-én megjelent számában olvashatjuk: „A szombori tartalékos tisztek egyesületének kérelmére a képviselő-testület jogügyi bizottsága elhatározta, hogy II. Rákóczi Ferenc és Schweidel József ércszobrainak darabjait átengedi a kérvényező egyesületnek, amely a Szomborban nyugvó hősi halottak temetői emlékét önteti meg azokból.” A lap decemberi száma már a szobrok kiadásáról tudósít, s csakhamar bivalyokkal vonszolják le a két ércbe öntött legendás történelmi figurát a talapzatról.
Nincs biztos adatunk a két bronzszobor sorsáról. A szájhagyomány szerint a bóri bányának adták el mindkettőt, ahol beöntötték őket, s a későbbiekben, ha nem is ezek anyagából, de értékében onnan kaptak bronzot Sándor szerb király Szent György téren fölállított lovas szobrához. A Schweidel-szobor talapzata ma is áll, s anélkül, hogy bármit is ráépítettek volna, csonkán őrzi a zombori szerb nagy temető mellett az első világháború szerb önkénteseinek emlékét.
Az országos összefogással Zomborban felállított Rákóczi-szoborról annyit még el kell mondanunk, hogy leleplezése filmtörténetileg is jelentős esemény, hiszen Bosnyák Ernő „mozgó kamerát” alkalmazva (a felvevőgépet egy kocsin mozgatta) rögzítette az eseményt. A filmről, vélhetőleg a szobor története miatt, hosszú évtizedeken keresztül semmit sem lehetett hallani, néhány éve azonban kiderült, hogy a szalagot a belgrádi filmmúzeum őrzi.
origo.hu
Orbán Viktor: Irány Belgrád!
