Írástudók árulása 6.2

Minden korábbinál jobban megélénkült a Mohács és Malmö közötti etnikai turizmus, ám a zámolyi romák ügyében a francia kormányfővel levelező magyar értelmiségiek csoportjának még élő tagjai érthetetlen módon hallgatnak az ügyben. Hogy csak önkényesen az ismertebb írástudókat soroljam: mindeddig nem ragadott pennát Esterházy Péter, Ferge Zsuzsa, Furmann Imre, Hell István, Kis János, Konrád György, Kőszeg Ferenc, Lengyel László, Nádas Péter, Tamás Gáspár Miklós, hogy a svéd királynak címzett levelükben kifejezzék markáns véleményüket, be kell-e fogadnia Svédországnak a szemlátomást szervezetten kiutaztatott magyarországi romákat. Többesélyes, mit tartalmazhatna ez a markáns vélemény. Strasbourgi köszönőlevelükről később kiderült: a szervezett kiutaztatás melletti kiállásuk akaratlanul is a köztörvényes bűnpártolás sávjában helyezkedett el. Korrekcióra más esetben volt precedens (a magányos fecskeként csapongó Tamás Gáspár Miklós részéről; a Moszkva téri „etnikai jogvédő” túlkapással kapcsolatban), ám a zámolyi ügyben az ismert fejlemények után kínos volt a hallgatás. Ha viszont Strasbourg idején aktivizálták magukat, amennyiben következetesek és erkölcsileg szilárdak, akkor Malmö idején sem hallgathatnak. Markáns véleményük kétféle lehet. Numero egy: megróják a svéd királyt, hogy nem fogadja be a gazdasági-politikai menedékjogot kérő tolnai és baranyai romákat. Numero kettő: megróják az útra kelt romákat, hogy akciójukkal a gazdasági-politikai Kánaán idején indokolatlanul rossz színben tüntetik fel a közös hazát. Minden egyéb megoldás (beleértve a hallgatást is) a kettős mérce alkalmazásának beismerése: hogy szerintük Orbán Viktor alatt volt cigánykérdés, Gyurcsány Ferenc alatt meg eleve nincs.
A kettős mérce az írástudók árulásának legfőbb ismérve. A kormányok és választott politikusok elvileg – már ahol működik a politikai váltógazdálkodás – jönnek-mennek; az állandóságot az írástudóknak kellene biztosítaniuk. De milyen szellemi vonatkoztatási pont, erkölcsi kapaszkodó az, amely az igazságot a szűken vett pártállás szerint méri? Milyen intelligencia az, amely kormányfüggően emeli fel szavát vagy hagyja azt a földön heverni?
Erre persze lehet azt mondani, hogy az írástudónak nem dolga, hogy a szavát emelgesse. Ez elvileg elfogadható álláspont volna, de csak akkor, ha következetes. Vagy mindig dolga, vagy soha nem az. Ám a kettős mérce írók és írók között is megmutatkozik. A létező gergényizmus tragikomikus fordulatainak árnyékában némiképp elsikkadt például, hogy újabb balliberális botrányforgatókönyv bontakozott ki a már több ízben eltemetett írószövetség támadására. A Magyar Írószövetség vezetése ugyanis – miként 1956-ban és 1986-ban – úgy gondolta, hogy 2006-ban is fel kell emelnie szavát: ezúttal a miniszterelnök, a kormány és a koalíciót alkotó pártok hazug szavai és tettei ellen. Követelték továbbá „a rendőri erőszak azonnali beszüntetését, a túlkapások kivizsgálását, a felelősök felelősségre vonását” – szóval csupa antidemokratikus, fasisztoid dolgot. Tény, hogy 1956-ban és 1986-ban sem tértek ki az ellenzék hazug szavaira és tetteire, de ezúttal ez a mulasztás már olyan mérvű volt, hogy több baloldali érzelmű írószövetségi tagot morális alapon kilépésre kényszerített. Baranyi Ferenc például – némiképp keverve okot és okozatot – az ’56-os ünnepet meggyalázó „nyilas” zászlók alatt őrjöngő „forradalmárokat” meg „a nem kevésbé hazug ellenoldal nem kevésbé lélekmérgező szavait és nemzetellenes tetteit” hiányolta a szövegből. E „nemzeti elkötelezettségétől vezettetett, íróelődeinek szellemében tett” nyilatkozat miatt távozott a szakmai szervezetből többek között Radics Viktória, Sumonyi Zoltán és Vitányi Iván is.
Ne dörzsöljék a szemüket: igen, Vitányi Iván, a Demokratikus Charta szellemi szülőatyja, a balliberális MSZP–SZDSZ-frigy eskető papja! Tudják, ő az, aki ott gunnyaszt a parlamenti padsorban valahol Gyurcsány mögött, s úri neveltetése és progresszív baloldali múltja dacára is szótlanul tűri a gyalázatot, a szociáldemokrácia módszeres sárba tiprását. A veterán képviselő szerint az írószövetségnek manapság már valahogy nem feladata, hogy politikával foglalkozzék, mert „ott vannak arra a pártok”. Vitányi nem lépett ki a szövetségből a mesterségesen csiholt Döbrentei-hisztéria idején, mert – mint az oknyomozó Népszava megkeresésére elmondta – „fontosabb dolgai miatt elfelejtette megtenni”. Hja kérem, ez az átkozott feledékenység! Bár ez a magyarázkodás még a hallgatásnál is rosszabb: a beismerése annak, hogy léteznek fontosabb dolgok, mint a „politizáló” írószövetség ellen tiltakozva a kilépés nyílt politikai eszközével demonstrálni.
A Népszava szerint „Kalász Márton végzetes hallgatásával nemcsak világhírű tagjainak jó részét veszítette el az 1956-ban elévülhetetlen érdemeket szerzett magyar írószövetség, hanem megfeneklett a Hiller István kulturális miniszter által kezdeményezett irodalmi kerekasztal-tárgyalás is.” Azt most hagyjuk, hogy ki az elveszített s megtartott világhíresség; meg azt is, hogy ötven éve még legitim módon („elévülhetetlen érdemeket szerezve”) politizálhatott az írószövetség, ma meg nem. Hagyjuk azt is, mitől sztálini képződmény az írószövetség ma, s miért nem volt az Göncz Árpád elnöklete alatt. (Tudjuk, hogy Göncz korunk Krisztusaként „maga a szeretet”; de ettől még ez ordító kettős mérce.) Figyeljünk inkább arra: a jó Hiller terveit a rossz Kalász döntötte romba. Vagyis a mostani utócunami nem a szervezetet támadja, hanem a „helytelenül” viselkedő elnököt. Vajon miért?
A Népszabadságban egy alkalmazott írástudó, Uj Péter afféle ironikus szellemi verőlegényként igyekezett porrá zúzni Kalászt Írók, írjatok remekműveket! című kis remekében. Szerinte „a nyilatkozat ugyan kétségkívül csillogó ékköve a Kalász Márton-i életműnek, de mégis kínzó hiányérzetünk támad, mintha a nagy mű torzóban maradt volna”; s hiányolja belőle a rovásírást, a kopjafát, a sumérokat, Jézus magyar származását, a pilisi szívcsakrát. Egy Esterházy-motívummal („a posztmodern kelgyó enfarkába harap”) kijelöli irodalmi ízlésének irányát, amibe persze Kalász nemigen illik bele, hiszen kiáltványa nyomán „a nemzet valóban a nyelvi züllés legvégső stádiumába jutott”. A „Szent Korona-tanon alapuló posztmodern válságkezelő program 1956 szellemében való kidolgozása” logikus slusszpoén ugyan, ám egyúttal a szerző rétegelt olvasottságáról tanúskodik. Az a gyanúm, Ujnak fogalma sincs a Téli bárány című Kalász-regényről, a meghurcolt hazai svábok megindító krónikájáról, meg hogy a német anyanyelvű Kalászt sumérozni meg rovásírásozni nem eurokonform humorérzékre vall. Ez azonban legyen Uj Péter lelkiismereti dilemmája. A zámolyi levelezőkről, a gyurcsányi hazugságot relativizáló Esterházyról meg az őszödi beszédet retorikai csúcsteljesítménynek látó Nádasról viszont feltételezhető, hogy olvasták a Téli bárányt. Mint ahogy Konrád Györgynek is tudnia kell, mit beszél, amikor azt nyilatkozza: „Ha az írószövetség csak egy irányban foglal állást, akkor ők is az általuk elítélt hazugság folyójába lépnek.” Azaz a gyurcsányi hazugság folyója szerinte, szerintük is létezik – különben nem lehetne belelépni.
Pár hét múlva Kalász Márton Esterházy Péterrel és Nagy Gáspárral verseng a Prima Primissima irodalmi díjáért. Akit jól időzítve lejáratnak, kisebb lesz az esélye a sikerre. Jó volna, ha az érintettek felemelnék szavukat a hisztériakeltés ellen. Különben a győzelem sem lesz olyan príma.