A magyar cukoripar sorsa 1992-re eldőlt: a külföldi multinacionális cégek átvették az uralmat az ágazat oroszlánrésze felett. A 12 gyárból ma már csak négy működik, azok is külföldi tulajdonban, és az elemzések szerint tíz éven belül megszűnhet a cukorgyártás az országban.
Varga István, a hazai tulajdonú gyártás védelmében egykor fellépő üzletemberek egyike azt mondja: a magyar cukoripar tönkretétele csak egy apró, ám sokatmondó eleme a világpolitikai játszmának, az új gyarmatosítás Amerikából vezényelt mechanizmusának. Horváth Mihálynak, a cukoripari privatizáció első hulláma után még hazai tulajdonban maradt öt gyárat tömörítő Magyar Cukor Rt. egykori vezérigazgatójának véleménye nem ilyen sommás. Ő úgy látja: alapvetően a távlatos gondolkodás hiánya, a hozzá nem értés, a döntéshozók felszínessége, hanyagsága – mondhatni, ostobasága – jellemzi azt a szomorú folyamatot, amelynek a végeredményével napjainkban kénytelenek vagyunk szembenézni. A külföldi befektetők szerinte csak tették a dolgukat. Bár azért azt ő is elismeri: keringtek történetek zsebbe csúsztatott BMW-slusszkulcsokról és hasonlókról. De minderre nincs bizonyíték…
A magyar cukoripar felvásárlása mindenesetre szépen fialt a külföldi befektetőknek: elég itt megemlíteni, hogy a végül az osztrák Agrana tulajdonába került Magyar Cukor Rt. adózás utáni nyeresége az idén négymilliárd forint körüli összeg volt. Az interneten pedig bárki megtekintheti a Béghin Say, az immár a német répatermesztők többségi tulajdonában lévő Nordzuker érdekeltségének 2002. november 14-én kelt közgyűlési jegyzőkönyvét. (A Béghin Sayé lett annak idején a szolnoki, a szerencsi és az azóta a répafeldolgozást abbahagyó hatvani cukorgyár.) Ebben az olvasható: a franciaországi csökkenő árak miatti veszteségeket a magyarországi növekvő árak, valamint a gyárak nyeresége ellensúlyozza. Miközben Szolnokon – ahogy riportsorozatunk előző részében megírtuk – az egykori cukorgyári közösség atomjaira hullott, a kulturális és sportlétesítményeket bezárták, a lakótelep pedig a senki földje lett. Szerencsen is hasonló a helyzet: a vállalati üdülők azért vannak még meg, mert – a dolgozók közlése szerint – a tulajdonos nem talált vevőt rájuk. A nagy múltú vállalati kórus viszont finanszírozhatatlanná vált a tulajdonos számára, s a többi közösségi intézmény is hasonló sorsra jutott. Egyedül a cukormúzeum van még meg – ki tudja, meddig.
Összességében, a 2002-es jelentés tanúsága szerint, a brazíliai és a magyarországi működés – a magyarországi nyomott répafelvásárlási árakkal, az olcsó munkaerővel, az emelkedő árú termékkel – biztosította, hogy mondjuk egy francia répatermesztő parasztnak ne kelljen meghúznia a nadrágszíjat, és megmaradjon a kultúrháza is.
És akkor nem is beszéltünk arról, hogy a magyar cukoripar megszerzése – ingó és ingatlan vagyonával, a felhalmozott szellemi tőkéjével, biztos piacával együtt – gyakorlatilag elhanyagolható bevételt hozott a költségvetésnek – ha hozott egyáltalán.
E bevételekről pontos adatokat azért nem tudunk közölni, mert az akkori privatizációs szervezetek jogutódja, az ÁPV Rt. lapzártánkig nem tudta rendelkezésünkre bocsátani a két hete kért információkat. Lehet, hogy azért, mert ezek a számok ma már szégyellnivalók: másodlagos forrásokból annyi kiderült, hogy az első lépcsőfokban privatizált hat leghatékonyabb gyár egyszerű tőkeemeléssel került az akkor még négy önálló szervezetnek tűnő multinacionális cég irányítása alá. (Ma már tudható: a szálak különféle cégátalakulások, fúziók révén gyakorlatilag egy kézben futnak össze. A magyar cukoripart ma a német Südzuker és a Nordzuker birtokolja.)
A rendszerváltozást követően szinte rögtön megkezdődött a magyar cukoripar privatizációja. Horváth Mihály még 1986-ban került az ácsi – a külföldi tőke térnyerése után később bezárt – cukorgyárba gazdasági igazgatóként. Az üzem 1989–90-ben részvénytársasággá alakult, amelyben a többségi tulajdonos az Állami Fejlesztési Intézet, a Magyar Fejlesztési Bank jogelődje volt. Horváth Mihály lett az első igazgató. Úgy emlékezik: 1990 környékén Európa legnagyobb cukoriparosai jöttek Magyarországra, hogy tájékozódjanak a gyártási kapacitás megvásárlásának lehetőségeiről.
– Ácson legalább tíz cég járt abban az időben körülnézni – mondja.
Az unió régi országaiban – ellentétben a rendszerváltozás utáni magyar viszonyokkal – akkor már 1968-tól egy úgynevezett zárt „cukorrezsim” működött, amely meghatározta, hogy mennyit lehet termelni mennyiért, illetve mekkora az exportálható termékmennyiség, az olcsó importtól pedig megvédték a piacokat a vámok. Ez a rendszer garantálta az ágazatban dolgozók igen jó megélhetését, és a cukornak, ennek a stratégiai fontosságú élelmiszernek a folyamatos biztosítását is.
Szerinte a külföldi befektetőket a Magyarországon rendelkezésre álló olcsó és jól képzett munkaerő, a viszonylag jó állapotú gyárak és a jó répatermesztési adottságok vonzották, valamint az, hogy Európában a cukorpiac szabályozottsága miatt már nem terjeszkedhettek.
Mindenesetre a 12 hazai cukorgyárból 1993-ra csak öt maradt többségi állami tulajdonban. Ezek a legkisebbek közé tartoztak, ám együtt a magyar cukorpiac több mint 30 százalékos szeletét fedték le. A többi nyolc üzem privatizációja – mai szemmel nézve – bizarr konstrukcióban valósult meg.
A konstrukció szerint a tőkeemelés fejében a magyar állam a 25 százalékos (plusz egy szavazat) tulajdonrész mellé odaadta a vállalatok teljes stratégiai irányítási jogkörét is – ezzel szabad kezet adott a multiknak –, valamint a fennmaradó állami tulajdonrészekre elővásárlási jogot biztosított a külföldi befektetőnek. Ennek az volt a következménye, hogy – az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 1993-as belső jelentése szerint – a teljes mértékben összehangoltan cselekvő multinacionális cégek (amelyeknek célja a dokumentum szerint a magyar piac és termelőkapacitás minél olcsóbb bekebelezése volt) lehetetlenné tették más szakmai befektető színre lépését. Elég erősek voltak ahhoz is, hogy végső soron megakadályozzák a hazai tulajdonú cukorgyártás fennmaradását (ez ugyanis számukra féket és ellensúlyt jelentett volna).
Mindehhez azonban kellett az állam – tudatos vagy éppen a tudás hiányából fakadó – asszisztenciája is.
Varga István szerint nehéz szavakat találni arra a „gazemberségre”, ami a cukoripar privatizációja során történt. Mint mondta, a kilencvenes évek elejére a felpörgetett infláció, a kereslet csökkenése jelentős finanszírozási gondokat okozott az ágazatban. Az ÁVÜ ezért a megoldást a jól működő gyárak tőkeemeléses privatizációjában látta. A befektetőknek ráadásul át sem kellett váltaniuk forintra a devizát, elég volt csak „bemutatniuk” a tőkeemelés összegét. A következő privatizálandó gyár „tőkeemelése” alkalmával megtehették akár azt is, hogy ugyanezt a pénzt mutathatták fel és vihették át egy másik devizaszámlára. A rendszer – Varga István szerint – alkalmat adott a viszszaélésekre. Úgy véli: elképzelhető az is, hogy 1991 nyarán – a „versenyző tőke álruhájában együttműködve érkező külföldiek” – egy jól kitervelt csalássorozattal szerezték meg a magyar cukoripar oroszlánrészét.
Horváth Mihály viszont azon a véleményen van, hogy a pénz valóban bekerült a rendszerbe, mivel éppen ez hozta súlyos versenyhátrányba a hazai kézen maradt gyárakat. Ha így is volt, Varga István szerint végső soron ezt a pénzt is a magyarok teremtették elő: júliusban, mikor a befektetők átvették a hat legnagyobb cég teljes irányítását, rögtön jött a bejelentés: a tavasszal, vetés idején a termelőkkel megkötött szerződéseket mind fel kell mondani. A gazdák kényszerhelyzetbe kerültek. Vagy belemennek egy 15 százalékkal csökkentett átvételi árat tartalmazó új szerződésbe, vagy nem veszik át a földjeiken növekvő, korábban már leszerződött termésüket. Ahogy Varga emlékezik, volt olyan cukorgyári igazgató is – Kovács András –, aki azt mondta: ebben nem vesz részt, és lemondott. Varga István szerint a külföldi befektetők valójában a magyar gazdákkal fizettették ki a tőkeemelést, amely révén a gyárakat megszerezték: mindenkitől elzsarolva a termése 15 százalékát.
Horváth Mihály viszont azt mondja: az állami tulajdonban lévő gyárak is csökkentették a felvásárlási árakat 15 százalékkal, mivel másként nem volt esély a talpon maradásra. Ugyanis ebben az időszakban a túltermelési válság súlyos veszteségeket okozott. De az árcsökkentésre a gazdákkal való egyeztetés után került sor. Horváth szerint megértették, hogy közös érdekről van szó, ráadásul kárpótlásként hároméves felvásárlási garanciát kötöttek velük.
Annyi bizonyos: a privatizáció és a cukorpiac szabályozatlansága miatt a cukorrépa-termesztők egyre kiszolgáltatottabbá váltak. (Egyes beszámolók szerint a dolgok odáig fajultak, hogy például osztrák szállítócégekkel kötöttek szerződést, osztrák parasztokkal, betakarítógépekkel dolgoztattak a magyar répaföldeken.)
Biztosan kijelenthető az is, hogy a megmaradt állami tulajdonú üzemek – Ács, Sárvár, Mezőhegyes, Ercsi, Sarkad – forgótőke hiányában csak áthidaló bankhitelek segítségével tudtak talpon maradni. Az állami irányítás alatt lévő gyáraknak azonban drágán vagy egyáltalán nem adtak hitelt a kereskedelmi bankok, míg a külföldiek olcsó hitelekkel operálhattak.
Ahogy Varga István mondja, 1992-ben – különös módon két héten belüli egybeeséssel – a különböző bankok mind az öt állami tulajdonban maradt gyárnak felmondták a hitelezését. Még az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank sem adott egy petákot sem. Pénz nélkül viszont becsődölnek a gyárak, tönkremennek a termelők, ami kész főnyeremény a gyárak tulajdonjogára áhítozó külföldi tőkének. (Hogy a külföldi befektetői csoportok valóban szemet vetettek a még állami kézben lévő öt gyárra is, arról az ÁVÜ belső munkaanyaga tanúskodik.)
Az üzletember, amikor tudomást szerzett a hitelek felmondásáról, szervező akcióba kezdett, és saját cégén keresztül hatmilliárd forint kölcsönt szerzett az állami tulajdonban maradt üzemeknek. Ezzel megmentette a gyárakat és a cukorrépa-termesztő gazdákat. Az általa szerzett pénz volt a gyárakban, ám az ÁVÜ a maradék állami tulajdonú gyárak privatizációs pályázatának kiírása után közölte vele: Varga István cége nem pályázhat. Hogy miért? Mert elképzelése szerint az öt állami tulajdonban lévő gyár az alapanyagot előállító répatermesztő gazdáknak és szövetkezeteiknek a tulajdonába került volna. Ő megvásárolta volna az üzemeket, de a főrészvényesek végül a gazdák lettek volna. Ahogy ez az uniós országokban is gyakorlat.
– Még a lengyeleknél és a cseheknél is így van ez: egyedül Magyarországon történt másként, a józan ésszel és a helyi érdekekkel is kifejezetten ellenkezve – magyarázza, hozzátéve azt is: sokatmondó, hogy a magyar cukorpiacon olyan cég is szerezhetett korábban részesedést, amelynek éves könyv szerinti forgalma jóval kisebb volt, mint az ő vállalkozásáé.
Horváth Mihály viszont úgy emlékezik: éppen Varga István egy váratlan üzleti lépése miatt határoztak úgy az öt gyár igazgatói, hogy teljes mértékben a saját kezükbe veszik az irányítást. (Ez a váratlan lépés a megszerzett hitel időközbeni átalakítása volt: Varga István szerint mindössze arról volt szó, hogy e hiteleket a Posta Banktól átvitte máshová, nem forint-, hanem a szerinte gazdaságosabb devizaalapú konstrukcióba. Mint mondja, ma már tudható, hogy jól döntött. Az igazgatók azonban akkor nem így látták.)
A privatizációra készülve az öt gyár vezetői Varga István számításait keresztülhúzva 1993-ban létrehozták az Ötök Mezőgazdasági Termelő Kft.-t, amelyből 1994. január elsején – 59 répatermesztő gazdával együtt – megalakult az Első Hazai Cukorgyártó és -forgalmazó Konzorcium (EHCFK). A cég lett az állami gyárak privatizációjára kiírt tender győztese, a részvények 50,1 százalékának birtokosa. A társtulajdonos az ÁVÜ volt.
Az igazgatók és kollégáik tehát megvehették a gyárakat, a répatermesztők pedig kisebbségi tulajdonosok lettek. Így viszont nem volt érdemi beleszólásuk az ügyek menetébe.
Az igazgatóság számításai azonban nem váltak be: a magyar állam nem volt hajlandó segíteni a magyar tulajdonban maradt cukoripart. Ennek következtében idővel a maradék öt gyár is „elesett”. Hogy miképpen, többek között erről olvashatnak riportsorozatunk következő részében.
Folytatjuk
origo.hu
Halálosan megfenyegették Magyar Péter emberei a HírTV műsorvezetőjét
