(hulljunk egymás keblére…)

Én nem tudom, aki olvasta, emlékszik-e rá, amit néhány nappal ezelőtt úgy általánosságban a békességről írtam. Mármint arról, miként kezdődött a békétlenség miköztünk. Úgy gondolom, nem árt konkrét példákkal megvilágítanom a dolgot, nem mintha számítana, ki kezdte, vagy ki a hibás, de mégis: az igazság állítólag az ember nem egyik féltve őrzött kincse, bár a hazugság alapszinten szemlátomást célravezetőbb.
Tizenhat éve írom ezt a sorozatot, és kezdetben felháborodtam minden hazugságon, politikai farizeizmuson és zsurnalisztikai ocsmányságon. A legtöbb írásom konkrét tényekre épült, és számos személyt a nevén neveztem, ami tagadhatatlanul személyeskedés. Hazudni azonban nem hazudtam, ha túloztam netán, azt a humor kedvéért tettem. Tizenhat év alatt csaknem kétezer Én nem tudom… jelent meg, s ez már a mennyiségnél fogva is bizonyos értelemben korrajznak tekinthető. Ez a „bizonyos értelem” nem irodalmi, ám alapjában tényszerű és tanulságos.
A visszatekintéssel azt kívánom elsősorban bizonyítani, hogy a békétlenségnek és a gyűlöletnek nem a jelenlegi, polgárinak nevezett politikai elit az előidézője. Ami ma van, az következmény, s az a „nagylelkű” kijelentés egy baloldali liberális szájából, hogy „Antall József úriember volt, legalábbis Orbán Viktorhoz képest”, a legocsmányabb képmutatást és agressziót takarja. A démon minden időben az, akit a jobboldal vezérének tekint és elfogad, s bizonyos ellenálló erővel rendelkezik. A személy maga az általa képviselt eszmékkel és értékekkel együtt kezelendő, s így mindenkor az ősellenség képében jelenik meg, ami aligha jelent egyebet a pszeudoliberális tőkeerős baloldal számára, mint kommunistaellenes, nemzeti, keresztény, konzervatív. A nemzeti és keresztény identitás jelzőket az SZDSZ észkombájnjai már a kezdet kezdetén letarolták és kicsépelték, a Fidesz alapos utánajárás végén bukkant csak a polgári megjelölésre, amely az orbáni hajlíthatatlanság miatt a szabad magyar média értelmezésében azonnal kénköves stichet kapott.
Aki hajlítható és kiengesztelhető, az ebben a pszeudoliberális közegben akár nemzeti, polgári és keresztény is lehet, sőt ha jól tűri a gyurcsányizmust, akár demokrata is. Dávid Ibolya ezt a haszonnal kecsegtető utat járja, s azt szuggerálja, hogy Antall nyomában lépked, miközben békéért és normális Magyarországért kiált. A populáció egy részének botfüle van, s e hamis hangot a szférák zenéjeként fogadja.
A kereszténységgel, egyáltalán a vallásossággal kapcsolatos nézetek tisztázása érdekében tekintsünk vissza a kilencvenes évek elejére, amikor is II. János Pál magyarországi látogatása alkalmából Eörsi István papírra vetette halhatatlan sorait: „Wojtyla úr, az most a gondom, hogy ön miatt drágább a kondom…” A közszolgálati tévé riporterének kérdésére ekkor nyilatkozott úgy egy kövér magyar hölgy, hogy a pápa „ugyanolyan ember, mint én, csak kinevezték”. Így hat az irodalom az életre, bár mondanom sem kell, hogy Isten előtt a pápa hasonlóképpen gondolta és érezte a dolgot, mint a kövér hölgy, ha nem is úgy, miként Eörsi. Ebben az időben az SZDSZ még nem ölelkezett össze egészen a keresztény kurzus szívbéli gyűlöletétől vezérelve a posztkommunistákkal, de a gyűlölet fennen lobogott. A mostanra úriemberré avanzsált Antall József érezte ezt, s közel sem volt annyira békülékeny, mint MDF-beli mai utódai, például az akkori liberális ellenzék egyik vezéralakját egy interjú háttérbeszélgetése során „krokodilmentalitású” egyednek nevezte előttem.
A magyar médiát ellepték az ilyen szóösszetételek: „forró ősz”, „széthullóban lévő koalíció”, „horthysta keresztény kurzus”, „taxisforradalom”. Emlékszünk még, hogyan szökdécselt a szabad demokrata Kőszeg Ferenc a barikádon? S kérdezzük meg tőle mint a helsinki bizottság egyik vezetőjétől, hogy ki vitte utcára Magyarországon a politikát! A pszeudozsurnaliszták egymás szavába vágva hányták Antall szemére, hogy kormánya tehetségtelen komáiból, barátaiból és tanítványaiból áll, a lapok botrány után botrányt kavartak, s akkoriban hangzott el az emlékezetes mondat egy magát liberálisnak tekintő író szájából, hogy: „Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket.” Senki nem javasolta az idő tájt, hogy az ország érdekében össze kellene fogni, elhagyni a gyűlölködést, s támogatni az Antall-kormány ésszerű erőfeszítéseit.
Hogy ebből eredően most miért kellene egymás keblére hullnunk, én nem tudom…