Az egészségügyi reform első „eredményei”

Szabolcs megye egy távoli falujában, Nyíregyházától száz kilométerre lakik K. L. 78 éves beteg. Nem kitalált személy, nem született hétszer, nem volt egyetlenegy császármetszése sem, és fel sem boncolták eddig.
A beteget január 16-án érsebészeti javaslatra a mátészalkai kórházból a nyíregyházi kórházba szállították érfestésvizsgálatra, majd ennek eredményével érsebészeti kontrollvizsgálat történt, értágítós infúziós kezelést javasoltunk a területileg illetékes mátészalkai kórházban. A beteget a mentőszolgálatnak lejelentettük, hogy oda vigyék viszsza. A beteg vizsgálata 9 óra 5 perctől 11 óra 27 percig tartott. Mint ügyeletes orvos, a beteget 16 órakor még mindig az osztály ambulanciáján láttam ülni, közben a fehérgyarmati kórházból küldtek embóliával egy beteget, miután őt átvettem, és mivel az útirány egybeesett a mátészalkai kórházzal, kérdeztem, hogy a régóta itt várakozó beteget nem lehetne-e Mátészalkára elvinni. – Erre csak az OMSZ-diszpécser válaszolhat – volt a válasz. Felhívtam a mentőszolgálatot, mire azt válaszolták, hogy fél négy után nincs alkalmi szállítás, és különben is a beteget biztosan alternatív mentők hozták. Igaz, a beteg elszállítási kérelme már fél tizenkettőkor megtörtént. Ők nem vihetik vissza, mert nincs kocsi, alkalmi szállítást nem végezhetnek.
A „reform” óta, mióta a mentőszállítást leépítették, és szállítómunkásoknak adták, nem ez az egyetlen eset. Az idős, görbe bottal járó, érszűkületes beteg közben meg ül étlen-szomjan, és várja, mi lesz vele. Ha már a mentő útja úgyis egyezik, logikus lett volna az elvitele, hiszen a magánszállítóknak is ki kell fizetni az OEP részéről a viteldíjat, így nem kellene négyszer megtenni ugyanazt az utat két beteggel. Ugyanakkor a beteget nem vehetem fel az osztályra, mivel volumenkorlát van, az ágyszámok le vannak csökkentve, nincs üres hely, hiszen a jelenlegi állás szerint a nyíregyházi megyei kórházban 28 aktív sebészeti és 12 érsebészeti ágyat állapítottak meg, ami egy megyényi (330 000) ellátandó betegre igencsak kevés.
Mit tegyek, mit tegyünk, hogy a beteg se károsodjon, a kórház sem, és az orvosi hivatásunknak is eleget tegyünk? Hány, de hány beteg fog még hátrányba kerülni amiatt, hogy nincs rendes közlekedés, nincs megfelelő betegszállítás, és nincs pénze, hogy megfizesse az ellátást (akár a 300 Ft-ot is)? Hogy kifizesse a gyógyszert? Hányan fognak elhanyagolt, kilátástalan helyzetben, sürgősséggel bekerülni, amikor már igen nehezen lehet csak meggyógyítani őket?
Az én és munkatársaim lelkiismerete nehezen viseli ezt a „hulljon a férgese!” reformot. És az egészségügyi kormányé? Salus aegroti suprema lex est – A beteg üdve a legfőbb törvény. Biztosan Molnár Lajos is sokszor olvasta ezt a feliratot a belgyógyászati előadóban. Ha egy orvos rosszul ítéli meg a helyzetet, rossz döntést hoz, vagy téved, és annak a betegre nézve káros következményei lesznek, felelnie kell a felettesei vagy a törvény előtt, de legfőképpen a saját lelkiismerete előtt. Ha nem tud egymaga döntést hozni, kétségei vannak, konzíliumot kér. Kikéri tanultabb kollégái tanácsát. Vajon a miniszternek megszólalt-e a lelkiismerete, megszólalt-e azoknak a képviselőknek a lelkiismerete, akik orvosként megszavazták ezeket a betegellenes intézkedéseket?
Dr. Sztankó Éva
érsebész szakorvos, Nyíregyháza