(csak a temetőben van-e béke…)

Én nem tudom, miért, de a Magyar Nemzet a rendszerváltozás kezdetétől, pontosabban 1991-től a bögyében volt a liberális baloldalnak, legfőképpen az SZDSZ-nek. A szabad demokraták először agresszívan ácsingóztak rá, aztán gyűlölni kezdték, annak ellenére, hogy néhány igaz hívük továbbra is vígan publikált a lap hasábjain.
A támadások, amelyekben nagy kedvvel vett részt a Nyilvánosság Klub, az Élet és Irodalom, a Beszélő és a Magyar Narancs, azt bizonyították, hogy a toleranciájukról híres liberálisok nem tűrik a másságot a kultúrában és a sajtóban. Békesség csak akkor lehetett volna, ha a konzervatív–nemzeti–keresztény értelmiség behódol, elismeri a baloldal szellemi fölényét, és törleszkedni kezd. A szüntelen szorongattatásban és kényszerű szembenállásban a jobboldali identitású újságírók, írók és művészek nagyfokú frusztrációt éltek át, s ez sokuknál radikalizálódáshoz vezetett. A harag uralkodóvá vált, s ahelyett, hogy a kultúrában és a médiában kiegyenlítődés következett volna be, végleges szakadás történt. A baloldal fölénye változatlan maradt, de a konzervatív kultúrvonzalmakat nem sikerült megsemmisíteni.
Bár a szocialisták többszöri választási győzelme és társadalmi elterpeszkedése nyilvánvalóvá tette, hogy a nemzeti oldalon állók személyes érvényesülése az uralkodó, s egyre baloldalibbá váló, mediatizált sztárkultúrában szinte lehetetlen, a behódolást csak kevesen választották a jobboldali értelmiségiek közül. Néhányan azonban megtörtek és betörtek; a frusztrációt nehezen viseli az emberi lélek.
Gyakran hallani ma főleg szocialista és szabad demokrata érdekkörökhöz tartozó intellektuelektől, hogy az életünk túlzottan átpolitizált. Szerintem ez éppen fordítva van: nem az életünkre telepedett rá a politika, hanem az élet és a létezés alapvető dolgai szűrődtek be a politikába; sérelmek, mellőztetések, érzelmi és szellemi megrázkódtatások. Emberi sorsok várnak kiengesztelésre és felszabadításra, s ezt csakis a demokráciától és a politikai váltógazdálkodástól remélhetik. Nem Orbán Viktor tüzeli fel az embertömegeket, a magyar nemzet egyik, hol nagyobbnak, hol kisebbnek látszó fele morálisan kötelezi őt és társait, hogy folytassák azt, amit immár csakis ellenállásnak nevezhetünk. Sehol, semmiben másban nincs esélyünk.
A Magyar Nemzet mindig a politikai és kulturális küzdelem gyújtópontjában állt. Gyalázása csak akkor maradt abba rövid időre, amikor Princz Gábor volt a tulajdonos. Ő – a pénz felülmúlhatatlan hatalmával – képes volt arra bírni a baloldali liberális ítészeket, hogy a lapot „próbaidőre bocsássák”. A hosszú pórázt azonban erős kéz tartotta. A sors iróniájának nevezhetjük, hogy az idő tájt az MN kiadóhivatalának vezérigazgatója az a Németh Péter volt, aki a Népszava főszerkesztőjeként jelenleg a szocialisták egyik leghűségesebb és „legügyesebb” zsoldosa. Princz Gábor kényszerű távozása után, s különösen az MN és a Napi Magyarország egyesülésével az egyetlen magyar polgári napilap ismét a támadások középpontjába került, a baloldal mindent elkövet, hogy gettóba szorítsa.
De lám, mily mulatságosan változnak az idők. Amikor az SZDSZ a taxisblokád után másodszor vitte utcára a politikát a demokratikus chartával, Thürmer Gyula az elsők között fejezte ki egyetértését. Ma meg? Mit ad Isten, szembefordul a szocialista kormányzattal, az egész újszocializmussal, amely bizony maga alá gyűrte és végsőkig frusztrálta a Munkáspártot és vezérét.
Talán már mindenki elfelejtette (rajtam kívül), hogy a charta idején az egykor szép időket megélt SZDSZ-dominanciájú Nyilvánosság Klub rekviemet mondott a Magyar Nemzet felett. A halotti búcsúztató korai volt, azóta több mint tizenöt év telt el, és élünk. És a küzdelem, amely nemegyszer volt küszködés, tovább folyik, bár aligha kétséges, hogy mi is szeretjük Magyarországot és a békét.
Hogy a baloldal valóban azt gondolja-e, hogy az igazi békesség csak a temetőben lelhető meg, én nem tudom…