Évadnyitány: ellenségkép és többségkeresés

Február 16-án minden párt felsorakozott a politikai évkezdéshez. Gyurcsány Ferenc a régi többség helyreállítására, Orbán Viktor az „új többség” felépítésére törekedett országértékelő írásával és beszédével. Ehhez mindketten jól azonosítható ellenségképet („antidemokratikus Fidesz” és „új arisztokrácia”) vázoltak a választók elé, egy alapvető különbséggel. Míg a kormányfő továbbra is a társadalmat két részre osztó üzenetekre építette megszólalásait, Orbán Viktor kezet nyújtott a baloldali szavazóknak is. Míg Gyurcsány elutasított minden kompromisszumkeresést a jobboldallal, s annak képviselőit antidemokratának bélyegezte, Orbán „tisztelt baloldali honfitársaihoz” szólt. Ezzel a kormányfő pillanatok alatt lépéshátrányba került.
De nézzük először Gyurcsány Ferenc álláspontját! A kormányzó elit helyzetértékelése szerint Orbán csak a saját táborához tud szólni, de ott is egyre vitatottabb személyiség, aki nem képes a változásra, és elutasítja a változtatást. Egy ilyen ellenféllel szemben akár sikeres is lehet Gyurcsány taktikája: a rendkívüli állapot fenntartása és a reformpopulista intézkedésözön. Kritikus pillanatokban természetszerűen megnő a rendpárti hatalomba vetett bizalom. Az „új Magyarország” régi többségét pedig lelkesíthetik a nap nap után bejelentett modernizáló lépések.
A terrorveszély emlegetése (anélkül, hogy a parlamenti ellenzéket egyetlen bizonyítékról tájékoztatták volna), a rendőrség állandó készenléte vagy a hetek óta vizionált márciusi véres összecsapások mind a rendkívüli helyzet fenntartását szolgálják. A rendőrszékház elleni támadás epizódja alá is támasztotta a veszélyhelyzetet. Sőt a Kalasnyikov-sorozat a kormány megosztási kísérletének is kapóra jött, megerősítve az őszi válság idején kialakult két (jobb- és baloldali) igazság koncepcióját. A jobboldali szavazók kormányzati manipulációt sejtethetnek az előzmények nélküli merénylet mögött, míg a baloldal híveinek bizonyítékot jelenthet a rendkívüli állapotra és így a vitatott Kossuth téri kordon fenntartására.
Reformpopulizmusával a kormány a saját cselekvőképességébe vetett hitét próbálja megerősíteni. Gyurcsány Ferenc évindító parlamenti beszédében némi nosztalgiával tekintett vissza az előző ciklusában (2004–2006) kitalált „100 lépés” programra, jóllehet hírhedt balatonőszödi beszédében kritizálta az akkori „semmittevést”. Mégis úgy tűnik, a közeljövőben felelevenedhet ez a kormányzási technika: a kormány munkatervében 45 lépést nevezett meg. Az akkori akciókormányzás folytatására jellemző, hogy a kitűzött honvéd vezérkari reform sajtóhírek szerint már hetek óta befejeződött. A régi, bevált módszer iránti nosztalgia érthető, de sikerét könnyen beárnyékolhatják az elmúlt hónapok döntései. Míg 2005-ben Medgyessy Péterre lehetett fogni a rossz döntéseket, 2007-ben már mindenért Gyurcsány Ferencet terheli a felelősség. Márpedig a vizitdíj és a tandíj könnyen az igazságtalanság és a káosz jelképévé válhat, a költségvetési deficit ígért csökkenése pedig sokak szerint nem halad majd tervszerűen – amely kudarcok mind elhomályosíthatják az akciókormányzás újabb és újabb lépéseit. Egyelőre nem sikerült az „új reformkorban” egyetlen látványos sikert se felmutatni. Sikerek nélkül viszont csak a vészhelyzet fenntartásának kockázatos eszközével kísérelheti meg a kormány régi többsége felélesztését.
Nemrég Gyurcsány Ferenc egy harmadik, kevésbé látványos vállalkozásba is belekezdett: február végén a kormányzó MSZP elnöke akar lenni. Bár sokáig úgy tűnt, megfogyatkozott népszerűsége miatt az elnökségért cserébe fel kell adnia hatalomkoncentráló terveit, az utóbbi hetekben a nyilvánosság kizárásával sikeres utóvédharcot folytat. A szocialista párt gyökeres átalakításáról ugyan most nem beszél, de mindent elkövet azért, hogy megválasztása után központosíthassa a szervezetet. A kritikus platformok „szájkosara” (előzetes engedélyezés az eltérő állásfoglaláshoz) biztosra vehető, de a személyzeti politika is alapvetően a pártelnök-kormányfő kezébe fog kerülni. Egy esetleges ellentábor Szili Katalin körül szerveződhet meg, hiszen a házelnök látványosan nem akart a Gyurcsány-párt tisztségviselője lenni. Sőt áttételesen többször is bírálta a kormány politikáját, amikor zsákutcás politikáról, tőkéslogikáról és a modernizációval szembeállított, egyoldalú liberalizálásról beszélt. A magát ökoszociálisként pozicionáló politikus alighanem a Gyurcsány utáni időkre készül.
Ezzel szorosan összefügg a kisebbik koalíciós párton belül kialakult pártelnöki küzdelem. A Fodor Gábor és Kóka János közötti különbség a kormány politikájához és mindenekelőtt a kormányfőhöz fűződő viszonyban keresendő. A gazdasági miniszter – minden látványos álkonfliktusa ellenére – Gyurcsány embere maradt, aki fellépésében és szóhasználatában is egyre jobban hasonul a kormányfőhöz. Az ő megválasztása a változatlan kormánypolitika melletti szavazás lenne. Ezzel szemben Fodor Gábor elnöksége megnyithatná a teret a Gyurcsány Ferenccel szembeni mérsékelt, szakpolitikai kritika előtt, s tompíthatná a kormányfő által életben tartott két táborra osztó politikai taktikát.
Bár Kóka megválasztására egyre több jel utal (a jelenlegi holdudvar és pártelnök támogatása), mivel arról nem a jelenlegi pártelit, hanem a küldöttek döntenek, biztosra még nem vehető. Ezért fontos a tizenegy fős MDF-frakció mozgása. Az MSZP-nek csupán négy képviselőre van szüksége kormánytöbbsége megőrzéséhez, így egy kritikus SZDSZ-t könnyen helyettesíthet a volt jobboldali párt. Az előző hónapokban látványos közeledés zajlott kettőjük között. Az önkormányzati választás után a politikatörténetileg értékes védjegyet birtokló MDF feladta az új jobboldal jelszavát, s az őszi válság alatt egyedül a kormányfőt végleg bebiztosító név szerinti bizalmi szavazás kezdeményezésével hívta fel magára a figyelmet. Később az MSZP-ből kiszivárgott, hogy Szekeres Imre az SZDSZ helyett inkább az MDF-fel keresné az együttműködést. 2007 elején a fórum tanácsadója egy cikkében reformfilekre és reformfóbokra osztotta a politikai szereplők spektrumát, s így finoman a kormányoldalra tolta át a pártot. Ezt követően Dávid Ibolya kétszer is találkozott Gyurcsány Ferenccel (frakciólátogatás és egyeztetés a jegybankelnökről), mentora, Boross Péter pedig Imrédy Bélához hasonlította – épp a kormányfő antidemokratikus vádjával egy időben – a Fidesz elnökét. A közös célok és a közös ellenségkép megteremtette egy alkalmi együttműködés lehetőségét (természetesen csak akkor, ha vészhelyzet van), ahogy az a megyei-fővárosi közgyűlésekben is megfigyelhető.
A centrumpozícióból való kibillenés egyben megüresítette a mérsékelt jobboldali pozíciót, amely közvetetten a Fidesz polarizálását is elősegítheti. Ezt ismerhette fel a polgári párt vezetője, amikor országértékelő beszédében a Fidesz egységének fontosságát hangsúlyozta, büszkén sorolva az „erős csapat” húzóembereit. De így új értelmet nyer a kordonbontás is: a Fidesz hőskorszakát idéző akció sikeres identitásképző lépés volt, szimbolikusan kifejezte azt, ami a polgári pártokat megkülönbözteti a kormányzó elittől. Ráadásul a kordonbontás után a kormányzati pozíció is ellehetetlenült – a terrorveszély bejelentéséig –, mivel nem alakult ki számottevő zavargás, semmi nem támasztotta alá az „antifasiszta védőfal” szükségességét.
Az identitásőrzéssel és a korábbi baloldali szavazók megszólításával valóban maga mögé állíthatja a Fidesz a kormányellenes többséget. Ha sikerül a pártnak az új többség kisebbségellenes élét elvenni, a politika játékszereként használt rendőrök felé nyitni, ha bizonyítani tudja, hogy nem parlamentellenes, hanem éppen a parlamentarizmust védi a hatalomkoncentrációtól, hatástalanítja a vele szemben hangoztatott vádakat. Ha pedig következetesen kifejti, mit jelent a kapitalizmussal szembeni erkölcsi követelmény, az alázat, és sikerül – a Navracsics Tibor által kezdeményezett vitasorozattal – hiteles, kiutat mutató programot adnia, végül a választókat megosztó politikai mozgósítás helyett más identitáserősítő eszközöket talál, az új többség a Fidesz többsége lehet. Februárban lépéselőnybe került a legnagyobb ellenzéki párt, de a meccs vége még messze van, a régi többség elitje pedig nem adta fel a játszmát.

A szerző a Nézőpont Intézet munkatársa