(Fele) barátság

Komoly globális témák, Európa és Amerika viszonya vagy éppen az EU és Oroszország kapcsolatának problémái váltak a napokban hirtelen – még ha közvetetten is – a magyar belpolitika fő kérdéseivé. Szinte semmi másról nem szólt a közbeszéd, mint Nabuccóról, Kék Áramlatról vagy az Európai Unió inkább csak papíron létező közös energiapolitikájának sorsáról. A két szemben álló nagy hazai politikai erő vitáiba ismeretlenül belecsöppenő szemlélő akár azt is hihette, ebben az országban olyan jól mennek a dolgok, hogy a kormány és ellenzékének legfőbb gondja az aggódás a világ dolgaiért. Pedig csak arról van szó, hogy a magyar politikai élet szinte kizárólag egymásra koncentráló két meghatározó egyénisége adott esetben a külpolitikai kérdéseket is elő-előveszi a másik lejáratására.
Most éppen Orbán Viktor kezdett el aggódni azon, hogy Gyurcsány Ferenc különalkut köt Moszkvával, s ezzel megtorpedózza az unió közös energiapolitikáját. E tétel felvázolására keresetlen szavakkal illette a világpolitika színpadára éppen visszatérő, öntudatában is megerősödött Kremlt, amiből a hazai politikai megosztottság mélységeit nehezen érző külső szemlélő azt a következtetést vonhatja le, hogy a Fidesz vezére még mindig 1989-ben jár. Pedig az elmúlt napok kijelentéseinek tükrében, bármennyire is hihetetlen, de Orbán Viktor alapvetően nem orosz-, hanem Gyurcsány-ellenes. Moszkva iránti bizalmát ugyan nem túl nehéz megingatni, komoly államférfiként azonban tisztában van Oroszország világpolitikai súlyával és Magyarország helyével is. Csak az a fránya belpolitika! Bár ne felejtsük, a magyar–orosz viszonyt először nem ő, hanem Gyurcsány tette és teszi azóta is folyamatosan pártpolitikai kérdéssé. Már a szocialisták kelet felé fordulását is jelentős részben motiválta, hogy a jobboldal objektív és szubjektív okok miatt e relációban nem sok sikert tudott felmutatni, amit csak tetézett e kapcsolat választási kampánytémává tétele. A Kreml is hibázott, amikor túlságosan elgyengült a kedves szavak, ígéretek hallatán, ráadásul Budapest nyomására, meglehetősen udvariatlan gesztusként, az utolsó pillanatban törölték a programból a Putyin–Orbán-találkozót. Pedig a Fidesz elnöke előtte Fradkov miniszterelnökkel találkozva bizonyította pragmatizmusát, kompromisszumkészségét, igazolva, hogy vele is lehet tárgyalni. Talán éppen ezért nem engedte az MSZP, hogy Orbán még egyszer ilyen helyzetbe kerüljön. Gyurcsány Moszkvában és itthon egyaránt megtett mindent azért, hogy kisajátítsa, ezzel logikusan belpolitikai témává tegye a magyar–orosz kapcsolatok kérdését, s ezzel a viszonyban üdvözlendően érezhető olvadást, majd egyre gyakorlatibb előrelépést is kockáztatta. A sokáig csak inkább szép szavakban jelentkező budapesti közeledéstől kissé megszédülve közben Moszkva azt a még Fradkov által tett ígéretet is elfelejtette, hogy az államot érintő üzleti kérdésekben – nem utolsósorban tekintettel a kiegyensúlyozott magyar politikai erőviszonyokra – az ellenzékkel is egyeztet.
Mindezek fényében nem nagyon lehet csodálkozni az elmúlt hetek-napok jobboldali retorikáján. Nincs mit szépíteni, Orbán felvette a provokatívan elé dobott kesztyűt, és kapva a számára kedvezőnek látszó nemzetközi hangulaton, szintén belpolitikai témává tette az Oroszországhoz viszonyulás kérdését. A Gazprom-barakkról szóló kijelentések azonban valójában Gyurcsányt, és nem Moszkvát veszik célba. Persze nehéz elhitetni, hogy nem zsigeri oroszellenességről van szó, s a Fideszben senki nem fontolgatja komolyan a Szabadság téri szovjet emlékműről szóló kétoldalú szerződés felmondását, amikor a párt frakcióvezetője is aláírásával támogatja az erről szóló népszavazás kiírását. Az sem növeli a magyar jobboldal iránti bizalmat Moszkvában, s csak érveket ad Gyurcsányék ellenzéket lejárató törekvéseihez, ha Orbán Viktor antropológust játszva minősítgeti más népek észjárását, gondolkodását, európaiságát. Ez ugyanis sértő, s az ilyen kijelentések nemzetközi viszonylatban hosszabb távon is gyengíthetik a Fidesz kormányzóképességét. Ez aligha lehet a párt és az ország érdeke, mikor nyilvánvaló, hogy hazánk energiaellátása tíz év múlva is alapvetően Oroszországtól függ majd. Mindez persze természetesen nem azt jelenti, hogy ne lehetne beszélni arról, az országnak érdekében áll a források, szállítási útvonalak diverzifikálására. Bár az országos sajtó erről szégyellősen hallgat, hisz nem illik bele a komány jelenlegi píárstratégiájába, de vitázik erről maga a koalíció is. A kormányzó erőkön belüli megosztottságot jól mutatják Szent-Iványi Istvánnak és Eörsi Mátyásnak vagy Gyarmati Istvánnak a Nabucco kontra Két Áramlat kérdésben tett kijelentései, publikált írásai.
Az elmúlt hetek nem kisrészt mesterségesen, nemegyszer kívülről gerjesztett vitái, az ennek következtében növekvő bizalmatlanság azonban valójában senkinek nem áll érdekében. Oroszország nem engedheti meg magának, hogy csak a fél országgal ápoljon jó viszonyt – főként, ha azt stratégiainak szánja –, a Fidesz nem kockáztathatja azzal kormányzóképességét, hogy bizonyos lélektani határokat átlépve esetleg hosszú időre elrontja a kapcsolatát a világ bármely meghatározó hatalmával, Magyarország számára pedig túlságosan drága lehet, ha külpolitikáját vezető pártjai érdekeinek rendeli alá, és emiatt a nemzetközi porondon nem tud egységesen fellépni.