Szociális? Piacgazdaság?

Honnan ez a gyűlölet? Miért e nagy izgalom? – kérdezhetnénk álnaivan az Orbán Viktor hagyományos tusnádfürdői beszédét követő izgága reakciókat hallva. Maga a szöveg ugyanis, bár lesújtó kritikával illette a mai kormányzás „eszmei” alapjait, sem stílusában, sem tartalmában nem lépte át a konszolidált ellenzékiség határait. Sőt.
Árulkodó volt a kormány közeli sajtó zászlóshajójának próbálkozása: az ismert genetikus a Fidesz elnökének két évvel korábbi, elnagyoltan idézett szavait ostorozta. Horn Gábor (SZDSZ) a karácsonyfa után az elemi logikát állította a talpáról a fejére, amikor a beszédben használt szavak önkényes összevonásával nemzetiszocializmust emlegetett, de hát az ő köreiben a demokratikus jobboldal lenácizása lelki szükséglet. Ehhez képest üdítő szellemi tornagyakorlat volt Tamás Gáspár Miklóstól a tegnapi Népszabadságban a ’68-as eszme orbáni revízióját a szabadságellenesség nyílt meghirdetéseként értelmezni.
A baloldal és a jobboldal meghaladásáról szóló mondatok kritikája viszont nem alap nélküli: Orbán Viktor éppen e fogalmakhoz próbált új, a mai magyar viszonyokhoz illeszthető jelentést társítani. Eszerint az új jobboldal demokrata, versenypárti, nemzeti és szociális, míg a kormányoldal monopolista, antiszociális és így tovább. A beszédben az éles töltet nem a hagyományos közösségeket bomlasztó, nihilista „szabadságeszmény” kárhoztatása, hanem a gyurcsányi politika által fenyegetett középosztály és a felemelkedés esélyétől végképp megfosztott szegények közötti összefogás meghirdetése volt. Nem kisebb feladat ez, mint az érdekegyesítés volt a reformkor idején, a túlméretezettnek látszó reakciók is ezt a szándékot igyekeznek hitelteleníteni. Kétségtelen, ezt a politikát a Fidesz kormányon és ellenzékben is sok következetlenséggel képviselte, ám a baloldallal szemben legalább megpróbálta.
Az a megjegyzés, hogy a volt kormányfő a szegények felkarolásának gondolatával a baloldal térfelére tévedt volna, szóra sem érdemes. (Gyurcsány Ferenc arról beszél újabban, hogy ők építik fel a polgári Magyarországot.) Orbán Viktor szavai azért veszélyesek, mert megpróbálnak rendet vágni a részben szándékosan gerjesztett ideológiai zűrzavarban. A kisebb pártok pozíciója többé-kevésbé világos. Az úgynevezett SZDSZ – amely régen nem a szabadság pártja – az állami vagyon nélküli gazdaság utópiáját hajszolja, piaci fundamentalizmusától a neoliberális tanítómesterek is viszszarettennének. Az MDF tőrőlmetszett neoliberális párt, hiszen csökkentené az állami újraelosztást, híve a további privatizációnak, s szegényről és gazdagról megfeledkezve a bizonytalanul definiált középosztályra koncentrál. Ezzel az európai gyökerű antalli eszme, a szociális piacgazdaság helyett a jelző nélküli paicgazdaságot hirdeti. Az MSZP önmagára nemcsak modernizáció-, hanem szegénypártiként is tekint, csakhogy egyre bágyadtabb ellenállást fejt ki az ezzel ellentétes törekvésekkel szemben. Vezére remekül példázza a baloldalisághoz való ambivalens viszonyt: szónokként érző szívű szocialista, tőketulajdonosként rideg szívű kapitalista, kormányfőként meg inflációt növel, és egyoldalúan befektetőpárti.
A Fidesz elnöke a valós szándékait mind kevesebb sikerrel rejtegető kormánypolitikával feleselve próbálja meghatározni pozícióját. Társadalomképét ellenfelei zavaros tákolmányként igyekeznek beállítani, holott könnyen felfedezhető, a szociális piacgazdaság újrafogalmazott eszméjéről van itt szó. Az MDF-kormány kezéből hamar kiesett zászlóért hajolt le a tusnádfürdői szónok. Ez volna a nagy populista eretnekség? A szociális piacgazdaság mint célkitűzés alkotmányunk első mondatában is szerepel. Legfőbb ideje, hogy az elvont eszme testet öltsön.