(elvessünk-e értékeket…)

Én nem tudom, hogy az időnek van-e kereke, a történelemnek pedig ítélőszéke, s ha netán van, független és semleges-e. Az idő és a történelem természetesen összefügg, s mivel az idő tulajdonképpen időtlen, valószínű, hogy a történelem nem zárul le egyhamar, s aligha tudhatjuk, mi lesz a végítélet.
Szép hazánk ebből a szempontból is „bokréta Isten kalapján”, a mi történelmi ítélőszékünk változékony és sokszínű volta miatt gyakran cserélgeti és módosítgatja verdiktjeit. Elég itt megemlítenünk, a tanácsköztársaság dicsőséges százharminchárom napját vagy Horn Gyula kitüntetésének meghiúsult kísérletét. Úgynevezett nemzeti sorsfordulóink is kétséget keltenek némelykor, nem beszélve „történelmi” személyiségeinkről, érdemeikről vagy hibáikról. Jelenleg magát a rendszerváltozást is ambivalens érzelmek és gondolatok övezik, főszereplői közül némelyek anakronisztikussá váltak, mások teljesítménye egyaránt képezi dicséret és kritika tárgyát, miközben illetéktelenek furakodtak a helyükbe.
Az érdemek egyrészt kisajáttíttattak, másrészt megvonattak; a baloldal megújuló törekvéseit és nemzeti identitását, reformvádját immár nem Pozsgay Imre, hanem Gyurcsány Ferenc képviseli, ráadásul miniszterelnökként, s hagy kitörölhetetlen nyomot az ország XXI. századi históriájában, mivel a királyok és kormányfők általában tájékozódási pontként szerepelnek a történelemkönyvekben.
Vegyük szemügyre most, ha nem is a tévedhetetlenség hitében, inkább csak vizsgálódva és elmélkedve az elmúlt tizenhét esztendő jelentős politikai személyiségeit. Kik viselték, a mégiscsak rendszerváltozásnak tekinthető, nemzeti sorsfordulat óta Magyarországon a legmagasabb közjogi méltóságokat. Közülük baloldalinak tekinthető Göncz Árpád, Horn Gyula, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc. A polgári mentalitású méltóságok, bár a szocialisták hosszabb időn át kormányoztak, eggyel többen vannak: Antall József, Boross Péter, Orbán Viktor, Mádl Ferenc és Sólyom László. Ha az államfők teljesítményét vizsgáljuk, fejet kell hajtanunk Árpi bácsi népszerűséget hozó túlbuzgalma előtt, és aligha vonhatjuk kétségbe „pártok fölött álló” szocioliberális függőségét. Mádl Ferenc mértéktartása és Sólyom László, a kormányzati hatalmat normális mederben tartani vágyó elvisége valószínűleg karakírozza Göncz Árpád populista, szocialista alapvetését.
Ha a kormányfőket nézzük, s Horn, Medgyessy és Gyurcsány ténykedését Antall és Orbán teljesítményével vetjük össze, rá kell döbbennünk, hogy a konzervatív politikai erők két államférfinak bizonyult személyiséget emeltek az ország élére, míg a baloldal három kétes múltú, részint erőtlen, részint erőszakos és gátlástalan kormányfővel dicsekedhet. Ráadásul Antall József a legnehezebb időszakban vette kezébe az ország irányítását, s a legsúlyosabb gondokkal küzdve sorsdöntő elvi és gyakorlati kérdésekben ért el a jövőt meghatározó eredményeket, felélesztve hazánkban a polgári mentalitást. S bizonyára az sem véletlen, hogy halálos ágyán „ellenzékének” legtehetségesebb politikusával, Orbán Viktorral beszélt. Orbán később az antalli örökség részeként kapta meg a (volt) kommunistáktól a gátlástalan gyűlöletet, aminél csak a szeretet és remény nagyobb, mit az ország konzervatív érzelmű polgárai éreznek iránta.
Számomra megdöbbentő, hogy a jobboldal egy szegmensében divattá vált Antall József elmarasztalása, és hangot kap elítélése is. Származzon ez a hang, bármily jelentéktelen is, elfogult szájból, joggal kérdezem: mi végre? Talán azért, mert a jobboldal túl sok értékkel rendelkezik? Én nem tudom…