Maffiapolitika Magyarországon

Az utóbbi hetek a politikai életnek nevezett jelenséghalmaz kriminalizálódásának olyan felgyorsulását hozták, amelynek nyomán érthető módon került a közbeszédbe a maffiapolitika fogalma. Mindez tehát érthető, de nem menthető, mert bár a fogalom első hallásra igen frappáns és láttató erejű, ám elterjedése mégsem volna szerencsés dolog. Mégpedig azért nem, mert egyfelől pontatlan, másfelől méltatlan. Pontatlan, mert mint azt bizonyítani igyekszem, a maffia egész más történelmi körülmények között, egész más okból és célból és egész más szerveződési módként jött létre. Méltatlan vagy inkább méltánytalan, mert sértő. Mármint a maffiára nézve. Ahhoz képest a valamihez mérve ugyanis, ami önmagát félrevezető módon mindmáig rendszerváltásként nevezi meg, a maffia egy sokkal igazságosabb, emberségesebb és méltóságteljesebb társadalomszerveződési mód. Az alábbiakban ezt is bizonyítani igyekszem majd.
Lássuk először, hogy miért pontatlan e kifejezés mai viszonyokra való alkalmazása. A XIV. és XVIII. század közötti Itália a kapitalizmus néven közismert nyugatias modernizáció szülőhelye. Egy több ezer éve létező „világerő” ekkor és itt látta elérkezettnek az időt, hogy az akkor már fél évezrede sikeresen felépülő keresztény Európát szétroncsolja. „Ügynökeik”, mint például a Medici és a Sforza család, ma már szinte felfoghatatlan brutalitással, cinizmussal és gátlástalansággal zúzták szét az univerzális szakralitás szépreményű struktúráit, barátaik, rokonaik és üzletfeleik számára adták-vették a pápai trónust, amelynek magyarázatával egyébként máig is adós a keresztény egyház. Egyik házi píárosuk, bizonyos Machiavelli, közvetlen elődje a mai kormányzati kommunikációs központoknak. Évszázadokra a teljes öko-szocio-kulturális káoszba taszították mindezzel Itália jobb sorsra érdemes népét, bármit is állítson erről a máig is e „világerő” által üzemeltetett történelemtudomány.
Nos, a maffia, amelynek első megnyilvánulásai a XVII–XVIII. századra esnek, csupán egy óvatos kísérlet volt a paraszti társadalom helyi és regionális szintű, önvédelmi struktúráinak a megszervezésére. Nem volt tehát más, mint az első globális-kapitalista kísérlet elleni elemi immunreakció. Kétségtelen kegyetlensége pedig csupán halvány visszfénye mindannak a szörnyűségnek, amit az említett „világerő”, akkor, és azóta is elkövet.
A világ ma szintén egy hasonlóan brutális globálkapitalista kísérlet színtere, azzal a különbséggel, hogy a „világerő” ma már sokkal kifinomultabb fegyverzettel rendelkezik, és pusztító hatása mérhetetlenül nagyobb, mint a Mediciek idején volt. A globalitás ma még gátlástalanabbul és még cinikusabban roncsolja szét a lokalitások léttereit, mint elődeik tették. Számára miután adósságcsapdába csalta, Magyarország is csupán egy lefosztható erőforrásmező. Ám ahhoz, hogy ezeket a mezőket letarolja, Machiavellin nevelkedett belső lokális kollaboránsok egész hadára van szüksége, és a rendszerváltás politikai oligarchiái éppen ezt a szerepet játsszák el most már több évtizede. E kollaboránshad egyes osztagai pártoknak vannak ugyan álcázva, de ez aligha téveszthet meg minket. A ma is domináns „világerő” közvetlen ügynökhálózatát kezdettől az SZDSZ („Szabad Kezdeményezések Hálózata”) látja el. Először a Fideszt kívánta konspiratív okokból felépíteni, ám ezt Orbán Viktor személye 1993–94 fordulóján meghiúsította. (Ezért van és lesz OV ezután már mindig e „világerő” célkeresztjében.) Így azóta jobb híján a MSZP tölti be más szerepét.
Az MSZP soha nem volt és nem is lesz párt, mert benne pártok koalícióinak bonyolult rendszere tenyészik, máig is feltáratlanul. Nagyon leegyszerűsítve, három párt alakult ki az MSZP nevű politikai holdingban. Az eszdéeszesített központi erő, amely a meghatározó pólus, a szétzúzottan ugyan, de létező népnemzeti konglomerátum és a kádári párttársadalmak történelmi törmelékkupaca, vagyis a pragmatikusok. Ez utóbbi jelző finoman arra utal, hogy ők azok a martalóchadak, a mindenre képes zsoldosok, akik a globális erőforrásszivattyú-állomások őrző-védő szolgálatának szerepét játsszák el.
Lássuk, hogyan illeszkednek ebbe a modellbe az elmúlt néhány hét eseményei? A gyanútlanságát már régen elvesztő kelet-európai szemlélődő egy pillanatig sem gondolja komolyan, hogy valami új jelenségről van szó. Pontosan tudja ugyanis, hogy a birodalmakat kiszolgáló zsoldoshadak mindig is a nagyhercegek által beígért szabad rablás reményében vállalják dicstelen szerepüket. Pontosan tudja tehát, hogy az elmúlt évtizedekben, bár kormányok, rendszerek jöttek-mentek, de ez mindig így maradt. (Ezért is nevezi a nép az elmúlt 17 év ócska látványtechnikai mutatványait rendszerváltás helyett „gengszterváltásnak”, vagy beszél arról, hogy inkább „idegrendszerváltás” kellene, hogy minden megváltozzon.)
Két, látszólag egymással szembemenő magyarázat is adódik, hogy miért pont most, és miért pont így. Az egyik, hogy a szétroncsolt MSZP-s népnemzeti szárny összeszedvén magát alkut ajánlott a józan kádáristáknak az eszdéeszesített központi oligarchikus mag megdöntésére. Úgy vélik ugyanis, hogy éppen az ő gátlástalan kollaboráns kifosztó szerepük bátorítja a trógereket (Kiss Péter), pontosabban, hogy ők maguk ígérnek-ígértek szabad rablást, ha amazok hűségesen segédkeznek a Magyarország nevű lokalitás három nagyságrenddel nagyobb globális kifosztásában. A másik magyarázat, hogy a leleplezések mögött éppen a kollaboráns kifosztást vezénylő SZDSZ áll. Ezzel ugyanis az általuk felépített és üzemeltetett miniszterelnököt akarják a kifosztásban való szilárd kitartásra ösztökélni. Diszkréten figyelmeztetvén őt cimborái vasra vert fotóival, hogy bármikor köztörvényes bűnözőt csinálhatnak belőle is, ha esetleg elgyengülne az egyensúly és reform fedőnéven emlegetett példátlan kifosztás előremozdításában, vagyis előre a lenini úton!
Vázlatosan tehát így fest a helyzet, és mielőtt a befejező fogalomhasználati javaslatomat megtenném, egy újra felhorgadó illúziótól szeretném magunkat óvni. Ez pedig az, hogy Hurrá, a Nyugat velünk van! Hogy mennyire lehet ezt a gyermeteg vágyálmot komolyan venni, arra egyetlen apró példa, mintegy kijózanítás-fenntartó adagnak. Mikor éppen három évvel ezelőtt az MSZP-kongresszus Gyurcsány Ferenc és Kiss Péter közül választhatott miniszterelnök-jelöltet, az előző napon terjedelmes elemzés jelent meg a Financial Timesban az igen előkelő második oldalon. A címben öles betűkkel ez állt: „Holnap a magyar szocialisták Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között választhatnak”. Nos, ennyit a Nyugat velünk kapcsolatos preferenciáiról, illetve a globális média zászlóshajójának függetlenségéről és elfogulatlanságáról. Az Európai Bizottságnak már több alkalommal is megvolt a lehetősége arra, hogy átfogó tartalmi véleményt mondjon a konvergenciaprogramról. Hogy a kormányt alkotó kollaboráns oligarchia az általa okozott pénzügyi válságot egy annál is súlyosabb általános társadalmi és politikai válsággá alakítja át, ma már mindenki számára evidencia. A bizottság mégis kizárólag attól óvja a kormányt, hogy elgyengüljön, vagyis egyértelműen azt üzeni, hogy a lehető legkíméletlenebb módon fossza ki saját népét, amelynek mellesleg kormányra kerülését is köszönheti. Szépen illeszkedik mindez a Trianon, München, Jalta és Málta alkotta sorba, és így csak az okozhat dilemmát, hogy eldöntsük, Európa urainak a végzetes tudatlansága vagy a végtelen cinizmusa a meghatározóbb.
És akkor töprengéseim végére érve még egyetlen mozzanatra lenne érdemes kitérni, hogy tudniillik milyen fogalmat használhatnánk a maffia helyett. Nos az, hogy Magyarországon szisztematikus népritkítás zajlik, az nyilvánvaló. Az elmúlt 27 év hozta magával a magyar népritkítás első hatszázezer áldozatát, hiszen ennyivel többen haltak meg, mint amennyien születtek. Ha semmi nem változik (és mitől változna?), akkor a második hatszázezerhez már csak egyetlen évtizedre lesz szükség, és aztán minden további kérdés okafogyottá válik. És ne legyen illúziónk: amíg minden dühünket az országot most uraló struktúrákra zúdítjuk, ezzel akarva-akaratlan eltereljük a figyelmet annak globális megbízóiról, amelyeknek ennél nagyobb szolgálatot nem is tehetnénk. Valóban ezt akarjuk?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár