Szegedet sem védhetnénk meg

A magyar haderő sorsa láttán a volt szomszéd ócskás szekere jut eszembe: a gazda a kocsmában bokázik, gyeplő a lovak között, a zab elfogyott, a gebék maguk indulnak haza… Igen, a zab elfogyott. Lassan csak fele az ígértnek. A szociálliberális kormány 2004-ben még 351 milliárdot tervezett a honvédelmi büdzsében, és ígéretet tett annak további folyamatos emelésére, míg 2006-ra elérik a GDP – NATO által elvárt – 2 százalékos védelmi, benne 1,81 százalékos honvédelmi részesedését. Ma ez a részesedés évenkénti 500 milliárd feletti ráfordítást biztosítana, szemben az elmúlt és minden bizonnyal a következő évek 300 milliárd alatti honvédelmi kiadásaival. A nominálértékben is folyamatos csökkenés részesedésben ma már az egy százalék alá tendál.
Sorra számolják fel a honvédség alakulatait, évről évre több ezerrel csökken a létszám, a csapásmérést, a tűzerőt és a páncélvédettséget biztosító fegyvernemek tűnnek el hadrendünkből, és szisztematikus leépítést szenved a honvédelem teljes rendszere is. Tudja-e a kedves olvasó, hogy országunknak ma már nincs katonai szervezésben értelmezhető hadserege, de egy hadosztálynyi harcoló ereje sem? Haderőnk harci képességeit a megmaradt két szárazföldi dandárban, a biztosító- és kiszolgálóállományt nem számítva, ma összesen mintegy 1500 főre tehető lövész katona és – a tatai dandár élő panoptikum szerepét betöltő „támogató” zászlóaljában – 16 (!) harckocsi, valamint egy-egy egy tucatnyi löveggel rendelkező tüzér-, illetve páncéltörő század jellemzi! Ezenfelül csak a pár kilométernyi távolságban hatásos géppuskák, kézi páncéltörő és légvédelmi rakéták, no meg a kis űrméretű aknavetők tűzhatása képezi haderőnk „visszatartó” képességét. Ez az erő – a hagyományos normák szerint – mélységben is tagolt, támpont rendszerű harcrendben, mintegy huszonöt kilométeres terepszakasz védelmére képes, feltételezve természetesen a megkívánt tüzérségi és légi támogatást. Ez a feltételezett képesség azonban még így is kevés egy határ menti nagyobb város, mondjuk Szeged megvédéséhez is.
A rendszerváltás után – szomszédaink által nem követve – elsőként vontuk ki hadrendünkből a 80 és 300 kilométeres hatótávú rakétáinkat, 20-25 kilométerre ható sorozatvetőinket, önjáró lövegeinket. Az elmúlt években felszámoltuk a harckocsi- és tüzérezredeket, -zászlóaljakat, feloszlattuk a fővárost, illetve a Paks–Dunaújváros térségét védő légvédelmi rakétadandárjainkat. Légterünk kijelölendő kis gócait ma a csapatlégvédelemre rendelt, mindössze egy-egy tucatnyi indítóval rendelkező, elöregedett közép-hatótávolságú (KUB), a gyenge találati aránnyal küszködő kis hatótávolságú (Mistral) ütegek, no meg a büszkeségünk, az összesen 14 (!) darab, többcélú harci repülőgép (Gripen) védhetik, mert a további húsz-egynéhány MiG–29-es, ma már talán fele technikai harcértékkel sem rendelkező vadászgépet 2009-ben kivonják. Hasonló műszaki állapotúak a csapatok támogatására hivatott – már több éve felújításra tervezett – harci helikopterek is.
S miközben számolatlanul bontjuk szét, adjuk vagy ajándékozzuk el harckocsijainkat, pszh-inkat, lövegeinket, késnek, minimalizálódnak, elmaradnak a haderőnk korszerűsítéséhez szükséges – a NATO előtt is vállalt – haditechnikai fejlesztési programok. A csapatvezetést szolgáló URH-rádiók kálváriája elég széles sajtót kapott. De mit tudhatunk a légvédelemben szükséges idegen-saját felismerő eszközök, a csapatok harcában ma már nélkülözhetetlen éjjellátó készülékek vagy a magyar hadipar továbbélését is szolgáló tehergépjármű-, ruházati, sisak- és bakancs-korszerűsítési programok késéséről?
Az alacsony illetmények miatt ma a 7000 főre tehető szerződéses hely mintegy 20 százaléka feltöltetlen. A hivatásosok pénze csak a rendfokozatban, beosztásban történő előrelépéssel közelíti a szinttartást, átfogó illetményrendezésre – ó, konvergenciaprogram! – e kormányciklusban már nem is számíthatnak. Gyakorlatilag megszűnt a szolgálati- lakás-építés, ezzel párhuzamosan csökkentik a lakásvásárlási támogatást is. De sorra zárnak be a honvédségi üdülők, minimális lett a sportolási lehetőség, ami a katonáknál foglalkozási követelmény. És bizony az egészségügy „korszerűsítésének” hatásai sem kímélték meg az igényjogosult családtagokra és a nyugdíjasokra is kiterjedő állományt sem.
De nemcsak a haderőnk, a honvédelmünk teljes rendszere is sorvad. A szavazatnyerési okokból sürgetett önkéntesség előkészítetlen bevezetésével egy lendületben megszüntették a minősített időszakban sorozhatók alkalmassági nyilvántartását. Nincs honvédelmi nevelés, előképzés, és évek óta rendezetlenül hagyták a tartalékosképzés, -gondozás rendszerét. És nincs a veszélyeztetés esetén növekvő honvédelmi feladatok ellátását célzó háborús hadrendünk sem. A másodszorra megválasztott miniszterelnök a katonai vezetést ilyen szavakkal kérte fel: találjuk ki együtt, hogy mit tegyünk a hadsereggel. Nemes őszinteség, a kormány feje elismeri, hogy nincs koncepciója a honvédelemre. Hát ki a felelős országunk biztonságpolitikájáért? Talán a jolly joker külügyminiszternőnk? A kormány megfelelő szakapparátus nélkül tevékenykedő nemzetbiztonsági kabinetje? Avagy leginkább a Honvédelmi Minisztériumban fontoskodó külföldi katonai tanácsadók? Ki és mikor foglalja végrehajtható programba, hogy a Magyar Honvédség milyen szerepet töltsön be biztonságpolitikánkban, milyen feladatokra, milyen ütemben kell felkészíteni, és mindehhez milyen dotáció nyújt garanciát? Mert a 2004-ben, a még Juhász Ferenc által előterjesztett hosszú távú fejlesztési program – pénz hiányában – már régen túlhaladott. Szekeres Imre meg – szégyenkezésből vagy más irányú törekvései miatt – nem is fáradozik újabb, a realitásoknak megfelelőbb, nyilván a teljes reménytelenséget beismerő koncepció kialakításával. Ezzel bizony nem lehetne fényeskedni.
Véletlen-e, hogy a felelősök arcpirulás nélkül állnak a hazudós miniszterelnökük mellé, mikor a NATO előtt a magyar társadalom érdekeinek tüntetik fel az általuk korábban beígért honvédelmi kiadások visszametszését? Ki hiszi el, hogy a szövetségben az utolsók közzé sorolható honvédelmi kiadásaink tették, teszik tönkre gazdaságunkat és okoznak társadalmi feszültségeket? És ki fogadja el azt az itthon folyamatosan szajkózott félrevezetést, mely szerint a honvédelmi ráfordítások tervezett növelése kizárólag csak a nyugdíjasok, a nagycsaládosok és egyéb hátrányos helyzetűek terhére történhet? Mintha a tárcák csak egymásból gazdagodhatnának, és nem az évenkénti GDP-növekményen alapuló állami költségvetési keretbővülésből.
Itt csak a legfőbb félremagyarázások vizsgálatára van terünk:
1. Nincs ellenségkép, a kor követelménye a képességalapú haderőfejlesztés – valóban, beláthatóan közvetlen fegyveres agresszió nem fenyegeti országunkat. Alkotmányunk és a washingtoni szerződés azonban továbbra is követelményként szabja meg országunk, illetve az euroatlanti térség szuverenitásának, területének védelmét. A NATO nem átvállalja, hanem segíti a tagjai védelmét, feltételezve azok erre történő felkészültségét. Ezzel szemben állítható-e valósan, hogy a magyar haderő előzőekben vázolt „leszervezése” a honvédelmi képességünket nem gyengíti? S meddig titkolható a NATO elégedetlensége potyautas mivoltunkról, s titkolhatók-e olyan kijelentések, amik már tagságunk felfüggesztésére is irányulnak?
2. A modern hadviselés könnyen mozgatható, bárhol bevethető, a nehezen mozgó, költséges haditechnikától mentesített haderőt kíván – igen, ezt sugalmazzák, sürgetik a katonai erő terén vezető szövetségeseink, akik megengedhetik maguknak (a saját nehéztechnikájuk folyamatos továbbfejlesztése mellett) a könnyű, gyors mozgású, légiszállítható, ugyanakkor nagy hatású, automatizált vezérlésű, nagy pontosságú tűzeszközökkel, a legmodernebb felderítési, vezetési és informatikai eszközökkel, a technikai haladás minden hasznosítható eredményével ellátott expedíciós képességekkel bíró haderőrészek költséges kifejlesztését és azoknak a világ bármely részén történő alkalmazását. De ugyanezt megkövetelni az örökölt nehéztechnikával és gyengén teljesítő gazdasággal küszködő, frissen rendszerváltó országoktól – ez szinte perverzitás. És hogyan minősítsük azt a hazai magatartást, mely erre hivatkozva gátlástalanul söpri ki haderőnk volt értékeit, a tűzerőt, a páncél- és légtérvédettséget a korszerűsítésre irányuló fejlesztési programok egyidejű lebegtetése mellett? S eközben a felelőtlen döntéshozók a legnagyobb szövetséges kegyeiért bokázgatnak. Ismert, hogy a NATO – az Egyesült Államok folyamatos nyomására – csak a közelmúltban fogadta el, hogy működési körét, a terrorizmus elleni küzdelem címén, az euroatlanti térségen kívülre terjessze, miközben mi a lihegő elsők között ajánlkoztunk Irakba, Afganisztánba. De hol van ehhez a „könnyűlövész” képesség? Fejlesztés helyett élőerőt, pénz helyett életet kínálgatunk.
Mint látható, a magyar haderő ma sem az ország és a szövetség területének védelmezésére, sem az egyesek által hőn vágyott expedíciós feladatok ellátására nem alkalmas. Ma már a lezüllesztett Magyar Honvédség és azon túl egész honvédelmi rendszerünk újjászervezése a feladat.

A szerző védelemgazdasági szakértő