Ki az értelmiségi?

Mind többen teszik fel a főcímes kérdést. Ki tudja, komolyan-e, vagy csak azért, mert előbb-utóbb felmerül valamiféle változás víziója, és akkor a gazdasági és politikai elit mellett a mintaadó értelmiségi sem kerülhet el néhány kellemetlen kérdést. Az értelmiségi meghatározása formailag nem bonyolult. Bizonyos mennyiségű diploma, oklevél, nyelvtudás, olvasottság és jártasság az elvont dolgok területén is, aztán kész, értelmiséggé vagy avatva.
Az értelmiségi lét azonban mást is kíván. Elsősorban követhető viselkedést, értéket, mintát és példát. Az értelmiségi lét nem okvetlenül a technikai csodák használatában merül ki, de nem is a humán értelmiségek lenéző viselkedésében. Bármennyire is okos és szakmailag nagyszerű egy gépészmérnök, hatását nem lehet összevetni a médiában dolgozó úgynevezett médiaelittel.
A mi jelenkori értelmiségünk 1989 táján kezdett alakot ölteni: kit hol ért a rendszerváltás, ki hová csatlakozott, kit milyen brancsba vettek vagy nem vettek be. Ki hogyan mérte fel a várható változásokat, kikkel állt össze, és kikkel szakított. Ez nagyjából el is döntötte az életpályákat. Van nekünk egy magát véleményformálónak tartó értelmiségünk, amelynek az a jellemzője, hogy ugyanaz a két tucat színész és színésznő, ugyanaz a tíz politológus, szociológus, filozófus, színikritikus, építész, drámaíró, író, költő, tudós vagy ünnepelt riporter alkotja a közepét. Garantálva a belterjességet, ami azért nagyon jó, mert ebbe kívülről senkit nem engednek be. Ezért körbedicsérve és -mutogatva egymást a közember azt hiszi, hogy csak ők vannak. A mi értelmiségünk a Kornis Mihály nevezetű író szerint ötezer személyes, és velük szemben másoknak Magyarországon nincs játéktér.
Ez az összekapaszkodott értelmiség legfőképpen jól szeret élni. Ami azt jelenti, hogy esetleges elveikkel szembemenve is ajánlatos csatlakozniuk, sőt mosolyogva ráerősíteniük bármiféle bornírt vagy nemzetellenes kampányra, aláírni, tiltakozni, chartázni, felvonulni és elhatárolódni. Nem értékek, hanem nyers érdekek határozzák meg a tudatukat. A rendszerváltás értelmiségijének kemény magja személyes ismeretségen alapul. Ugyanazokon az egyetemeken, ugyanazoknál a professzoroknál, hasonló újságoknál, egyforma főszerkesztők körében, rendezők keze alatt cseperedtek, ugyanazokat a külföldi ösztöndíjakat kapták, ugyanolyan körből nősültek vagy választottak férjet maguknak – miért csodálkozunk hát a „beltenyészeten”? A közember, a panellakó, a tanácstalan csak az utóbbi időkben kezdi észlelni, hogy az általa nézett, hallgatott, ájulásig tisztelt értelmiségi szakember évek óta belehazudik az arcába, átveri és becsapja.
Jellemző példa: az egyik kereskedelmi csatorna telefonos műsorába beszólt egy hölgy, és nagyon szépen kérte a médiamunkásokat, beszéljenek a több-biztosítós rendszer előnyéről, hátrányáról vagy bármiről a bevezetésével kapcsolatban, mert az utca embere semmit sem tud, és senki nem is informálja az évtized egyik drámai változtatásáról. Értelmiségünk ugyanígy adós maradt az európai uniós tagság mibenlétének magyarázatával, a kárpótlással felmerült kérdések megválaszolásával, de a tizennyolc évesek művi meddővé tételének végzetes hátrányait sem ismertette velünk senki. A mostani sztrájkok hátterét sem a közszolgálatiból ismerjük.
Mit csinál a mi ötezer értelmiségünk, és mit a többi? Populista válaszom, hogy Kornis értelmisége azzal foglalkozik, hogy mindenhonnan kiszorítsa az úgynevezett jobboldaliakat. Ami ilyetén megfogalmazásában valóban primitív, de a lényege ez. Az egyik nagy könyváruház boltjának kirakatában ott mosolyog Frei Tamás képe, alatta pedig egy könyvespolc kedvenc könyveivel. Ezt olvassa, ezt ajánlja Frei Tamás! A kérdésem: ki ez a Frei Tamás? Mint riporter halálra blamálta magát a közvélemény előtt, erre megjelenik mint műveltségi etalon? Találomra kiválasztok öt barátomat, ízlésileg fényévekre vannak a Frei ajánlotta könyvekről. Nekik azonban nem lesz könyvespolcuk az áruházban, mert nem tartoznak bele a körbe. Mert a jobboldal értelmiségije műveletlen, bigottan vallásos, tehetségtelen, kisszerűen gyűlölködő, retrográd alak, aki provincializmusát Wass Albert-ikonnal koronázza meg.
Eszem ágában sincs György Péterrel és más ítészekkel összeakaszkodni: Lengyel Lászlóval vagy Kéri Lászlóval, akik többszörösen megbuktak mint hivatásos béljósok, Vásárhelyi Mária és elfogult barátai sem érnek mára sokat, kopik a gyűlölet éle, és csak legyintünk: már megint ugyanaz a rizsa. Védekezni? Elszabott idő. Sajnálom kollégáimat, akik heves csatákba bonyolódnak azon, hogy a másik oldal miért, mit és hogyan értett félre vagy rosszul. Nem értenek ők félre semmit. Az ő fejükben ez a kép él rólunk. Akkor most visszakérdezek: miért nem lehet valaki Wass Albert-rajongó? Szerintem Nyírő és Tamási klasszissal jobbak, de ha valaki Wass Albertet olvas, tehesse, mindenféle mentálhigiénés becsmérlés nélkül. Ha igaz, hogy ízlés dolgában nincs vita, akkor ne Wass Albertnél kezdjék. Kezdjék Pákónál, Kelemen Annánál, a Mónika show-nál, a Heti Hetesnél, a Naplónál. Különben Wass Albert kultusza a folytonosan erőszakolt Esterházy, Konrád, Kertész Imre ellenében született meg. Hozzáteszem, ha az értelmiség nem állandóan gúnyolódna, kioktatna és pimaszkodna a jobboldallal, sokkal békésebb idők elé néznénk. De muszáj a Pilis kutatóit elmebetegeknek, a Szent Korona- tanosokat hibbantaknak, a magyar őstörténet megszállottjait futóbolondoknak, a magyarság szimbólumait: a koronát, a turulmadarat, a Szent Jobbot nyilas, fasiszta jelzőkkel illetni, mert így lehet fenntartani a gyűlölet. Gyűlölet = megosztottság, megosztottság = gyengeség, gyengeség = manipulálhatóság.
Nem tudom, hogy miért különb, sőt mennyiben igazabb az a modern színdarab, ahol minden magyar alkoholista bunkó, lumpen nyomorék vagy foghíjas örömlány, ahol úgy beszélnek egymás közt a pucér szereplők, hogy a jó érzésű néző lefordul a székről, mint az István, a király, amelynél nem kell szégyellnem magam, hogy ide születtem. Sokáig rejtve maradt az igazság, mert elnyomta a „demokratikus ellenzék” mítosza, hogy az értelmiség nem akar sem világító fáklya, sem pislogó mécses, sem kivezető fonál lenni a jelenkor zűrzavaros labirintusában. Értelmiségünk kiválasztottjai luxust akarnak, ami azt jelenti, hogy sokkal jobb a beágyazott bal és liberális pénztárgépek előtt sorba állni, mint a szegényes nemzeti oldalon gyülekezni.
Nyert ügyünk van, ha kapunk egy intézetet, ha ránk bíznak egy újságot, kellő mennyiségű hirdetéssel, ha alapítványi kurátorok, elnökök vagyunk, ha kis cégünk százmilliós kormánymegbízásokat kap, ha feleségünk, sógorunk, haverunk milliós rendelkezési állományban kreatív. Jól járunk, ha tanácsadókká és szakértőkké lépünk elő. Létezik olyan, hogy szóbeli tanácsadás milliókért, ez az igazi. „Neves” közgazdásznak lenni aranybánya, bármifajta ember vagy nemzetellenes ötletet busásan megfizetnek, és ha nem jön be, tüstént ott a másik nagyszerű gondolat. Ami a médiaelitet illeti, Friderikusztól Kálmán Olgáig, Azurák Csabától Aczélig vagy Bánóig már a látszatokra sem ügyelnek. Lekezelő agresszivitás, féktelen gyűlölködés, mindenfajta más vélemény lebunkózása, kigúnyolása, semmibevétele a cél. És a hazudozás legveszedelmesebb formája: az elhallgatás. Ma a közszolgálat kormányszolgálat, az ellenzék megszólaltatása pedig: a hátsómból rántottalak elő, na beszélj, ha tudsz!
A történészek, miközben Ságvári Endre hősiességét védelmezik, Tóth Ilonát gyilkosként tartják számon, noha mindenfajta utólagos bizonyíték cáfolja ezt. Viszont biztos megélhetés. Nem mindenki ilyen, őket névről ismerem.