Fejes Endre mint osztályidegen

Mikor az író szomorú, ne írjon, abból csak rossz művek születhetnek, int bennünket Flaubert, megvártam ezt az egy hetet, tíz napot, amíg a szomorúság az elkeseredést követően mosolyba megy át. Minden gyász vége a mosoly, előbb-utóbb megvigasztaljuk magunkat, győznek az enzimek, a vigasztaló őssejtek, a mindent-megmagyarázok-és úgy jó lesz nekem állapota. Most már itt lóg a mosoly a szám szélén, letörlöm, rákenem egy arra haladó kisgyerek arcára.
Azt írja a Magyar Nemzetben valaki, hogy Fejes Endre nincs. Vagyis ő maga van, biológiai értelemben van, dohányzik, issza a kólát, élővé olvadva a könyvespolcaival néz ki változó arcaival, mikor melyik filozófus könyve-könnye olvad el benne épp. Ő van. Az életműve nincs. Értékelhetetlen. Kiköpte az idő, és most ott szárad a járdán, amíg el nem mossa egy arra járó hajléktalan vizelete. Amit hittünk róla, az életműről, a regényekről, a drámákról – rosszul hittük. Mert íme, itt van végre valaki, aki felvilágosít bennünket, elmagyarázza, hogy a kommunista rezsim kultúrpolitikája miként teremtett ilyen alakokat, mint ez a Fejes, a semmiből, az igénytelenségből felfújva, hogy aztán saját céljaira használja fel, felmagasztalja, az elnyomó rendszer szolgálatába állítsa. Szerencsére azonban jön a kor (a mai, a mienk) örök értékű ítésze, és végre helyre tesz mindenkit. Fejes Endrét és a hozzá hasonlókat például a szemétbe. Persze meg is védi őket valamilyen szinten. Nem voltak ők teljesen tehetségtelenek, nem tudtak róla, hogy nem alkotnak maradandót, elhitték a fennálló rendszernek, hogy érnek valamit, pedig állítólag egyszerű mesteremberek voltak, ha igaz, semmi több.
Nem írom ide, ki mondja ezeket. Ennek több oka van. Egyrészt tizenöt évvel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy leírtam egy újságírónak a nevét, aki azt fejtegette, az ismert, azóta már Kossuth-díjas, nagyszerű színésznőnk annak köszönhette karrierjét, hogy tudta, mikor melyik párttitkár nyitott nadrágja elé kell állnia – akkor is felháborodtam, és elküldtem az egyik rokonába. Másrészt, mert nem érdemli meg, hogy leírjam. A papír se bír el mindent. Harmadrészt…, nem tudom, Bandi, elfelejtettem, hogy hívják. Bocs.
Bandi, osztályidegen lettél. Ma. És ne is csodálkozz ezen. Ha akkor mondták volna, nevetünk. Osztályidegen? Fejes Endre, akinél jobban senki nem ismerte az „osztályt”, azokat az embereket, akik a történelem lánctalpai alatt csikorogva próbáltak életben maradni. Osztályhaver voltál, és vagy. Munkásosztály. Hajnali arcok a villamoson, becsülettől csepegő arcok az ívhegesztők fénye felett. Kurvák kora hajnali mosolya a józsefvárosi vörösben. Öreg arcok a nyitott utcák kék folyosóin, ködben nevető álmok, hirtelen hangok a csatornákból, munkásszerelmek, emberszerelmek, mindenségszerelmek, szerelmek mindenféle sztaniolba csomagolva. Ehető szerelmek, félrenyelt mondatok. És mi, tudatlan kamaszok, ifjak, ahogy olvastuk a sorokat, éreztük, átjárják a zsigereinket, természetes részeink lesznek, a befogadás boldogsága sírni kényszerített, hála volt, öröm, vigasz. Képesek voltunk huszonévekig hordozni ezt a tévedést, sőt növeszteni. Hiszen minden akkori Fejes-sor a mindennapokban még dagadt bennünk, vagy csak észrevétlen támogatta bizonytalan immunrendszerünket, ki tudja, mitől védett meg bennünket. Ki tudja, a valódi tehetség beléd ivódott sorai miféle gyógyszerré váltak az ingatag értékű korokban. Ki tudja, hány igaz barátságot, hány őszinte-feledhetetlen pillanatot köszönhetünk nekik? Ki tudja, hány kézfogásomban-kézfogásunkban volt és van benne ez az életmű, Fejes öröksége, tenyérmelege?
De ennek vége. Felvilágosítottak, Bandi. Egy országos lap helyt adott ennek a véleménynek. Mintegy sugalmazva, hogy a jelen irodalmi viszonyokban, térdig járva a zsenik között lássuk már tisztán a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek irodalmát. Nem kímélve élőket és holtakat. Egy országos lap rovatvezetője feltehetőleg tudta, hol ülsz, honnan figyelsz. Élve. És feldobott egy lapát földet. Vagy! …nem, erre nem is merek gondolni. De mégis! Nem. De! Halkan mondom, magam elé suttogom, csak Te halld és én: lehet, hogy ezek nem tudják, hogy élsz?! Pszt! Ne szólj, lebukunk.
Nincs baj. Megyek az utcán, villamoson, ülök családom körében, hallgatom feleségem dohogását az esetről, ő is tud rólad mindent, és mindenki, akivel találkozom. Öreg színházi barátom, idősebb és fiatalabb lányom. Ők még félre vannak vezetve. Félrevezették önmagukat azzal, hogy elolvastak. Hogy Téged olvastak. És az a sok néző is a színházakban, aki a darabjaid szüneteiben ma is valami belső tisztulást, méregtelenítést érez. Ők úgy tudják, vagy, élsz, leszel. Voltál és éltél. Leszel és élsz. Legalábbis amíg mi létezünk.
Osztályidegen lettél. Ne bánd. Ez a mai „osztály” már nem azokból áll, akik hétköznapjaikkal összerakják a társadalmat. Azokból áll, akik ülnek rajtuk. Te az „összerakók” írója vagy. Akárki is dobálja felfelé a földet. Visszahull rá mind a föld, belepi. Ez az osztály már nem a tiéd. És valami történelmi messzeségből hallom egy érkező, hajnali vonatról a hangot, ahogy kikönyököl a betört ablakon:
„Osztály! Vigyázz!”
Hívj fel, Bandi. Kérlek.

Pozsgai Zsolt
drámaíró

Árnyékboksz helyett vitát
„A papír se bír el mindent” – állítja Pozsgai Zsolt, de azért az ő papírja elég sok mindent elbír. Például ezt a dühiratot, amely igen inkorrekt módon még azt sem teszi egyértelművé, kivel és mivel van baja, felhoz ellenben egy sor alaptalan vádat. A Magyar Nemzet március 31-i számában Pósa Zoltán interjút készített velem a PoLíSz folyóirat 112. (2008. márciusi) számában megjelent Jó estét, proletármítosz – A csaknem elfelejtett Fejes Endre című tanulmányomról. Bárki, aki elolvassa a beszélgetést és a tanulmányt, meggyőződhet róla, hogy azokban semmi sem található a Pozsgai által nagy indulattal és fantáziával összehordott képtelenségekből és csúnyaságokból (mint például „osztályidegen”). Éppenséggel azt írtam és mondtam, hogy helytelenítem Fejes Endre mai mellőzöttségét, csakhogy a túl korán kanonizált, túlértékelt Rozsdatemetővel szemben a Jó estét nyár, jó estét szerelem! című regényét mutattam fel mint szerintem értékesebb és időszerűbb alkotást. Ezzel a tézissel természetesen vitába lehet szállni, irodalmi eszmecserében szívesen részt veszek, ám címzett nélküli üzengetésekből, vádaskodásokból, vagdalkozásokból, árnyékbokszolásból, köszönöm, nem kérek. Az effélékhez keressen Pozsgai Zsolt más partnert magának. Irodalomtörténész vagyok, nem alkalmi zsurnálpankrátor.

Madarász Imre