Tudjuk, merjük, verjük

Ha gránát vágódott volna a zsúfolt stadionba – a hasonlat szigorúan a jobb megértést szolgálja –, akkor sem lett volna nagyobb a felbolydulás, mint a legutóbbi tanárverés okán. Ismét bebizonyosodott, hogy nálunk a pedagógiához mindenki ért, sőt a tanároknál mindenki csak jobban ért. Nem is tudom, miért nem tanít az a sok pszichológus, konfliktusszakértő, liberális társadalomtudós, kutató, politikus a budapesti VIII. kerületben, de szívesen látnák őket bárhol az országban, hiszen a pedagóguspofozás nincs a Józsefvároshoz kötve. Ismét bebizonyosodott, mint már annyiszor, hogy lehet hazudozni, a tényeket bagatellizálni, ordítóan elfogultnak lenni, de attól a tény tény marad, és előbb-utóbb, mint a rosszul elásott hulla, szaglani kezd.
Tanárverés? Ne tegyünk úgy, mintha most hallanánk először. Ne meresszük tágra szemünket, és ne próbáljunk mentségeket keresni a pofonokra, amit bizonyos családtagok és tanulók évek óta szorgosan osztogatnak, de bőven akad kurvázás, nemi aktusra biztatás, késsel fenyegetőzés, nyakleves, köpködés s más erőszakos inzultus. Mielőtt Dávid Ibolya újabb levélbe kezdene, leszögezem, ez nem kifejezetten cigányprobléma.
Jó tíz éve behozott a szerkesztőségbe valaki egy többrészes dolgozatot. Az illető évekig vendégtanár volt Amerikában. A dolgozat arról szólt, hogy isten ments Magyarországra adaptálni az amerikai iskolamodellt. A szabadosságot, a diákjogok túltengését, a tanár tekintélyének felszámolását a demokrácia nevében, a teszteket és adatlapokat a dolgozatok és szöveges beszámolók helyett. Nevettünk a jóslaton, hol vannak a mi iskoláink e „veszélyektől”? Most itt állunk, és nézünk, nézzük a mobilra felvett pofozást, mint megtudjuk, nem az elsőt, és most mondja a szemünkbe Kóka János: nem azon dolgoznak, hogy kilépjenek a koalícióból, hanem hogy programjaikat kormányszinten megvalósítsák, úgymint egészségügy, oktatás és adóreform. Ebből az első kettőt tökéletesen sikerült tönkretenni, és a reformok ürügye alatt valami egészen diabolikus dolgot létrehozni.
A porosz iskolarendszer fegyelmet követel, szoros alá- és fölérendeltségi viszonyokkal, ahol a tanár tekintélye és szakmai hitele megkérdőjelezhetetlen. Lényege a mennyiségi tanulás, elve a minél többet megtanulsz, annál többet tudsz. Ez a szisztéma a hetvenes évekre alaposan fellazult, de tapasztalatból tudom, hogy a hatvanas években szerzett érettségi bizonyítvány bivalyerős alapot adott az egyetemi felvételihez. A rendszerváltás utáni liberális missziók csak az utolsó csapást mérték a porosz iskolarendszerre. Diákparlamentek, diákjogok, osztályozzuk a tanárt, váltsuk le a maradiakat, vessük le a köpenyt, cigizzünk, fessük ki magunkat. Ment ez a maga útján, elvégre kinek nem szimpatikus az, hogy „jogom van”. Kivételek ezalól az egyházi iskolák, amíg megtűrik őket. Emlékszem az első és sokadik hullámra, amikor a magyar irodalom törzsanyagából versek sokaságát, drámákat, regényeket és fontos üzeneteket száműztek a tananyag-korszerűsítés jelszavával. Aztán jött a hadjárat a memoriter ellen. A gyerekek szókincse látványosan romlani kezdett, ma a számítógép előtt ülve elég néhány speciális angol szó. Nem tudni pontosan, mikor következett be a magyar pedagógia csődje. Akkor, amikor a szülő legelőször azt mondta, hogy ne dumáljon, tanító néni, mert zsebből kifizetem magát? Vagy akkor, amikor az osztály hangadói rájöttek, hogy a tanár úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, elvégre sem ütni, sem tiltani, sem buktatni, sem kizárni a tanulót nem lehet? A lúzer: a tanár.
Az elmúlt napok legnagyobb botorsága egy szülői szervezet vezetőjének a szájából jött elő: a család az iskolának és a pedagógusnak adja át a gyereket nevelési célból. Ezért minden rosszért, ami történik, az iskola és a pedagógus felel. Így kell a családot az iskola ellen fordítani, így lehet megszabadítani a szülőt mindenfajta felelősségtől. Sok család persze boldogan adja át az iskolának a gyereket, és ha otthon nem bír vele, mert nem bír, mitől hiszi, hogy az iskolában fantasztikus metamorfózison megy át pici fiacskája, leánykája? Ez nem következik be, és kezdődik az egymásra mutogatás. A családok tekintélyes hányada csonka, amelyik meg nem, ott különböző házasságokból nevelik innen-onnan hozott gyerekeiket a szülők, akik épp aktuális feleségükkel vagy jelenlegi férjükkel élik az életüket. Sokszor a gyerek a legfeleslegesebb ebben a körben. Az agresszió pedig nagyon is jelen van, és csak egy rossz jegy vagy figyelmeztetés kell ahhoz, hogy kitörjön. Érdekes viszont, hogy a tanulók nem pofozzák meg a moziban a mozigépészt, az étteremben a pincért, a hatoson a villamosvezetőt, de szülővel felszerelkezve gátlás és lelkiismeret-furdalás nélkül emelnek kezet tanáraikra. Még rosszabb, amikor a szülő így akar elégtételt venni valami ködös gyerek–tanár afféron, amikor fogalma sincs arról, mi az igazság, csak üt…
Már a groteszket súrolja, amikor mindenhonnan azt halljuk, mindezért ki a felelős. Hogy ki a felelős? Az egész magyar társadalom, az egész erkölcstelen és hazug közélet, szóval mi, mindannyian, zusammen. Mit lát a gyerek? A tanulás fabatkát sem ér, akinek pénze van, szélesre tárul előtte az egyetem kapuja, ha még több pénze van, vehet egy diplomát. Minek hát tanulni? Minek hallgatni 45 percig bármilyen érdekfeszítő előadást? És mitől az, amikor tanítványaim bizalmasan megkérdezték: ugye, a tanárnő is hülyének tartja azt, aki 600 oldalas regényt ír arról, amit megfogalmazhatna két mondatban is? A tanár jelen esetben akadály, aki nem engedi, hogy a gyerek most, azonnal félmillió forintot keressen (!), mert minimum annyi kell, ehelyett szénláncokat körmöl a táblára. Kérdezzünk bátran a vágyaikról: sok pénz kevés munkával, esetleg a médiában virítani, lakás és márkás autó. Úgy, ahogy azt a valóságshow-k, szappanoperák és idétlen sztárjaink sugallják. Vagy a sok hirtelen meggazdagodott embert, beleértve a miniszterelnököt is, talán bizony a technika szakos oklevele segítette milliókhoz?
Valaki felvetette, hogy be kellene vezetni a hit- és erkölcstant, visszaadni a pedagógusok becsületét, megoldani a diákság erkölcsi nevelését. Milyen sok mindent kellene megoldani hirtelen, de a hogyanokra nem sietnek a válaszok. Túl sokat hazudoztak a jogvédők, és túl sokáig hallgattak a tanárok. Ugye nem hiszik, hogy majd az iskolapszichológus, a szociológus, a konfliktuskezeléssel házaló, mindenhez értő „szakember” bármit is képes változtatni a helyzeten? Ha kórusban fújják, hogy a gyerek semmiért nem tehető felelőssé, úgy a munkájuk fabatkát sem ér. Hiszen ezzel rontottak el mindent. Ahogyan az ország következmények nélküli, úgy nőnek fel generációk, menekülve mindenfajta felelősségvállalástól. A kisgyermekben, amikor először megégeti magát a radiátornál, kialakul egy gondolatsor. Kályha, forró, ne érj hozzá! A mai gyerek úgy gondolja, azt csinálok, amit akarok, ha baj van, valaki majd kihúz belőle. Nem felelek sem magamért, sem másokért, aki pedig ezt a kényelmes álláspontot holmi feladatokkal, kötelességekkel terheli, azt minimum le kell köpni.
A pedagógusok csapdahelyzetben vannak. A köz szemében emberileg lejáratott, harmatgyenge, henye népség, akik munka nélkül jutnak kéthavi fizetéshez. Eszközük nincs, összetartásuk csekély, teljesítményüket bárki lenullázhatja. Ez lehetne igaz, de az még inkább, hogy nincs az a szivárványos tehetségű tanárember, aki ma képes lekötni egy osztálynyi gyereket, ha ott ül közöttük egy-két pozitívan diszkriminált agresszor.